A Budapesti Napló szerepe

A Hét mellett a Budapesti Napló volt a kilencvenes évek nagyvárosi szemléletű, ellenzéki beállítottságú írói csoportosulásainak másik orgánuma. Ennek a lapnak szerepe különösképpen megnövekszik 1900 után, amikor A Hét már hanyatlani kezd. A két lap munkatársi gárdája között igen nehéz volna éles határvonalat húzni. Tárcarovatában rendszeresen megjelennek A Hét írói is, a Budapesti Napló felfedezettjeinek viszont A Hét ad teret. A Budapesti Napló szerepe három dologban domborodik ki. Ez a lap lesz a tárcanovella műfajának legkövetkezetesebb, s esztétikailag is leginkább tudatos képviselője. A Gyulai elleni polémiák jórésze e lapban jelenik meg. Jellemzi a lapot egyfajta– A Hét hanyatló tendenciájával szemben – erősödő kispolgári radikalizmus. Végül műhely is a lap, amely 1900 és 1906 között egy sor később jelentőssé váló fiatal novellistát indít útnak. Köréhez tartozik Ambrus, Thury, Papp Dániel, Bródy, Molnár, Szini, majd Ady, Kosztolányi.

E kör jellegzetes írója Kabos Ede (1864–1923), aki egy ideig a lap felelős szerkesztője is volt, s éppen erre az időre esik a Napló igazi műhellyé válása. Kabos első novellái még a nyolcvanas években jelennek meg, bennük borús színekkel rajzolja a dzsentri bomlását, a nagyvárosi egzisztenciák züllését (Elzüllöttek, 1885; Harakiri, 1891). Az oroszos borongósságot később felváltja a naturalista sötéten látás: a nagyvárosi nyomort, a szerelmi szenvedélyek gátlástalanságát rajzolja mértéktartó felfogásban, de egyszersmind teljesen a naturalista konvencióknak megfelelően: Koldusok (1893), Fehér éjszakák (1897), A csengeri kalapok (1898). Igazi hangját, a meseszerű naivitást és a komoly szarkazmust vegyítő stílust 1900 után alakítja ki, s ebben erős hatást gyakorol a Budapesti Napló körül fellépő fiatal novellistákra. Ez a meseszerűség és szarkazmus igen éles erkölcsi és társadalmi kritikát tartalmaz, s egyéni változata a korszak megerősödő, szatirikus novella-irányzatának: Akácvirág (1903), Damajanti (1911).

Induláskor a Budapesti Napló műhelyéhez tartozik Goda Géza (1874– 1954), aki később felhagy az írással. Viszont a Budapesti Naplónál töltött évek során írt tárcái és novellái radikális hangvételükkel, erőteljes {827.} szatirikus tónusukkal, jellemző erejükkel a korszak maradandó terméséhez számítanak. Jelentős műfordító, aki a világirodalom áramlatait (oroszok, skandinávok) fürkészve alakítja ki a maga finom, ironikus hangját, s fejleszti ki emberábrázolási képességét.