A Midás király és más regényei

Nemzedéke egyre sürgetőbben kéri számon tőle a nagy regényt, amelyben a teóriákat realizálja, s az új magyar irodalom remekművét megteremti. "Ő lett az újabb generáció irodalmának Szilágyi Dezsője. Respektálták még mindig – fejezi ki a várakozást Bródy Sándor –, de számonkérték tőle a könyvtárt." Időközben létrejött A Hét, ahol Ambrus veztőszerepet játszik. S ekkor, tekintélyének megerősítése céljából is, hirtelen kockázatos vállalkozásba fog. Nyersen, elképzelésben és vázlatokban meglevő nagy regényét folytatásokban kezdi közölni a Magyar Hirlap hasábjain (1891–92). A sokszáz apró darabban megjelent mű legenda lett, mielőtt igazán realitássá válhatott volna. A könyvről mindenki beszélt, hősei fogalommá váltak, de igazán senki sem olvasta, senki sem ismerte. A szokatlan méretű és stílusú regénynek nem akadt kiadója, s tizenöt évnek kellett eltelnie, amikor végre – 1906-ban – könyvalakban {859.} is napvilágot láthatott. Ekkor azonban már korántsem volt akkora esemény, mint Ambrus virágkorában lehetett volna.

A Midás király: művész-regény. E zsánernek már a magyar irodalomban is vannak előzményei, Justh és Bródy művész-regényei. Az igazi ihlető azonban a közös mester, Zola, aki Claude Lantier sorsában beszélte el a modern művész tragédiáját (L'oeuvre). Zola bátorítja, hogy "filozofikus" regényt írjon, polemizálva a romantikával, Jókainak még virágjában lévő irányával. "A bölcselők századában – fejti ki Ambrus – a magasabb cél érdekében megkövetelt igazságok kizárják maguk közül a fictiot s a képzelmi elemtől teljesen ment regény filozófiainak nevezi magát ... S ezek a tudálékos, tanítgató regényírók korántsem a kontárok közül valók, az új elveket a mesterek egész sora testesíti meg, melyek hatása – még az orthodox táborra is – nagyarányú. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett."

A Midás király első, nagyobbik fele erőteljesen képviseli a pozitivizmus, a naturalizmus ihletését. Annál feltűnőbb a regény második felének impresszionisztikus, szkeptikus hangulata. Tükre ez annak a hangulatváltozásnak, amely a nyolcvanas évek végén, a pozitivizmus rovására, a tudományban és művészetben egyaránt lezajlott. Ambrusnál ezt a fordulatot megrázó, személyes élmény is motiválja: felesége, Tormássy Gizella 1890-ben meghal, gyermekágyi lázban, egy árva gyermeket hagyva maga után. E motívumot regényébe is beleviszi, s ez a fájdalmas líraiság is okozza, hogy a záró akkordokban a "fölényt felváltja a mélabú, az őszi tompaság".

A regény főhőse, Biró Jenő, a plebejusi sorból származó, s hosszas szenvedések után fényes, de boldogtalan karriert befutó festőművész: az önmagában kétkedő művész típusa. Körülötte naturalisztikus aprólékossággal festett, élethű jelenetekben teremtődik meg a pesti bérház szürke, szegényes, de mégis annyi költészetet, romantikát őrző atmoszférája. Alulról és fölülről érkezők egyaránt a bérkaszárnyában találkoznak, ebben a nagy kiegyenlítőben, ahol senkinek sincs előélete, mert senki sem ismeri igazán a másik sorsát, előéletét. Biró már megjárta Párizst, de nem akarta eladni magát, s így visszahullott szürke rajztanárnak, a pesti hétköznapok világába. Itt szeret bele Bellába, a tönkrement főúri családból származó, madonnaszerűen szép leányba, aki szintén szégyenletes szegénységben tengődik, mert ugyancsak nem akarja eladni magát. Sorsuk együttesen az ideáljaiban élő, tiszta lélek és a hétköznapi valóság, a pénz, az üzlet, az érdekek ellentétének drámája.

A nyersen, naturalisztikusan felvázolt nagyvárosi miliő kiinduló pont lehetne a kor elmélyült, realisztikus ábrázolásához. Egyes motívumok azonban már itt is egészen másfelé vezetnek. A festő és Bella születő szerelmét Ambrus rendkívül finom, bensőséges lírával ábrázolja, s ábrándjaikból, nosztalgiájukból valóságot formál. Az ifjú szerelmesek a régi Budapestből megmaradt kertes házra bukkannak, s mindketten ebben a kertben, a nagyváros rengetegéből kivezető idillben szeretnék leélni életüket. Álmaikban, érzelmeikben már ott él a menekülés mozzanata. A századvégre olyannyira jellemző lelki "szecessziónak" hajlama a festőben különösen erős. Számára a szerelem, a Bellához fűződő álmok egyszerre jelentenek menekülést a múltba, a reneszánsz madonnaszerűen csodálatos asszonyainak szépségéhez, és az ismeretlenbe, a távolságokba, a tengerentúli egzotikumokba. Egy-egy {860.} álomlátásában Pierre Loti és Gauguin nosztalgiáit követi: "És lassanként hatalmába ejtette az a különös, nem minden szomorúság nélkül való érzés, mely azokat az utazókat szokta elfogni, akik félig vad népek ismeretlen nyelvű, ismeretlen gondolkodású rejtelmes leányaival élnek együtt, leányokkal, akik odaadóbbak, melegebbszívűek, önfeláldozóbbak, mint az otthonvaló, de akik titokban, ha nem félnek, hogy az uruk meglepi őket, furcsa, nevetséges, macskaarcú istenekhez imádkoznak, őszinte áhítattal és szent buzgalommal."

Bella hirtelen halálával véget ér az álom. Nem realista fordulat ez a regényben, hanem alkalom a romantikában való még mélyebb elmélyülésre. A regény utolsó három része: a menekülés témájának újabb s újabb parafrázisa. Biró Jenő magányos bolyongásai; fényes karrierje és midási gazdagsága; újabb házassága és boldogtalansága; visszatérése a halott asszonynak az egykori, kis kertes ház csöndjében őrzött képmásához, végül öngyilkossága: egy-egy fejezete a realitástól való mind merészebb elrugaszkodásnak. Ambrus kifejezésmódjában is végigskálázza ezt az indirekt lázadást a nyers valóság ellen. Jókaias kalandregény, Baskircseff Mária modorába írt levélregény s esszéisztikus filozofálás váltja egymást, szeszélyes, impresszionisztikus csapongással, szinte átmenet nélkül. "Ambrus mintha stílustanulmányokat akart volna tenni – jegyzi meg találóan a könyvalakban megjelent regény egyik kritikusa – mintha útközben egyszer-kétszer irányt változtatott volna" (Alfa: Ambrus Zoltán, BH 1906. november 6.). Végeredményben a regény összképe azt bizonyítja, hogy Ambrus nem termett igazán a nagyepikára; ehhez hiányzik belőle az igazi, sodró erejű elbeszélő és megjelenítő tehetség. Gyakran érezni, hogy inkább elméleti megfontolásokat vált valóra, mint belülről fakadó ábrázolási problémákat old meg.

A Midás király határkő nemcsak Ambrus művészetében, hanem az egész századvégi magyar próza fejlődésében is. Összegez bizonyos – elsősorban a francia realizmus és naturalizmus példájához kapcsolódó – lélekrajzoló törekvéseket, s egyúttal – néhány kisebb jelentőségű novella s egyéb prózai kezdeményezés után – nyitánya egy olyan fejlődési iránynak, amely túllép a realizmuson, egy új romantika, a "szecesszió" irányában. Tükörképe ez a regény a magyar polgári fejlődés ellentmondásos tendenciájának is. Képe annak a feltörekvésnek, amely a nyolcvanas években Budapest nagyvárossá növekedésével megindul, s egyúttal annak a felemásságnak, amely ugyanennek a városnak provinciális, torz jellegében megnyilatkozott. Egészében kifejezi azt a determinista világnézetet, amely a pozitivizmuson nevelkedett, s a szkepticizmussal telítődő polgárság legjellemzőbb attitűdje a század utolsó évtizedében.

A Midás király könyvformában való megjelenéséig (1906) Ambrus még négy újabb regényt írt. Ezek hatása szintén alig terjedt túl a szűkebb irodalmi közvéleményen.

Mindez pedig szorosan összefügg Ambrus regényeinek állandósuló karakterével: "filozofikus" intencióikat csak egy szűkebb, polgárosultabb entellektüel elit élvezhette. Akadálya lehetett a nagyobb népszerűségnek Ambrus írói attitűdjének mind kiütközőbb határozatlansága is. "Kutatom az írásait – tűnődik Kóbor Tamás –: mi iránt mutat legtöbb hajlandóságot? Azt találják hogy semmi és minden iránt ... Sokan irodalmi blazírtsággal vádolják ... De csak önmagát keresi ... Az ő életkritikája, az ő iróniája, az ő sajátságos {861.} paradox gondolkodása mind arra vall, hogy nem leli a helyét a világon ... ." (Csongor. Idem. Masque, A Hét 1891. október 18.).

A Gyanúban (1892) legmélyebb a szkepticizmusa. E kisregény – formájában a detektívregény és a pszichológiai analízis ötvözete – hősének tragédiájával igazolja a szkepszist: "Még nem sejtette, hogy egykor bele fog pusztulni ebbe a kis játékba. A talányt fejtegetők, mint az a mesékből ismeretes, nem szoktak sokáig élni" (Őszi napsugár, 1907. 163.). A Szeptemberben (1895) a szkepszis bohémes blazírtsággá változik; a tárgyias feszültséget a lírai énregény álmatag, elomló impresszionizmusa váltja fel. A Solus eris (1901) művészromantikáját hétköznapias fordulatok s morálfilozófiai monologizálások teszik zárttá, sztoikus komolyságúvá. Csupán a Giroflé és Girofla (1903) az, amelyben a morál filozófiai "tétel" s vele együtt a megoldás módszere is hangsúlytalanná válik. E regény Ambrus legművészibben kivitelezett regénye. Hősei: Vidovits Feri, a szenvedélyes bácskai fiatalúr, valamint Giroflé és Girofla a két kis operettszínésznőcske – s mögöttük az impresszionisztikusan rajzolt bácskai atmoszféra: valóságosak. Ambrusnak e regényben nem csupán filozofikus hajlamai, teoretikus képességei kapnak művészi formát; könnyeden, természetesen mutatkozik meg lélekábrázoló ereje, okos, finom emberismerete és iróniája is. Mindezt kitűnően juttatja érvényre az Anatol France-i regényekre emlékeztető könnyed, intellektuális kompozíció.