Irodalmi harcai, az újságíró

E regények komolyabb figyelmet majd csak akkor váltanak ki, amikor a Révai Testvérek könyvkiadó vállalata 1906-ban megkezdi Ambrus Zoltán Munkáinak kiadását. Az igazi eseményeket azonban az eltelt másfél évtized során nem ezek a művek jelentették Ambrus életében. Magánélete már régóta nem zajos, jóval zárkózottabb, mint az előző évtizedben: csaknem nyárspolgári élet. Felesége halála után árva kislányát neveli, s ha megjelenik valahol – színházban, lóversenyen, kártyaasztalnál – az is magányát, zárkózottságát hangsúlyozza. E feszesség, befele legalább, csak akkor oldódik, amikor egy szabadkai utazás alkalmával megismerkedik Benkő Etelkával, akkor vidéki, később a pesti Operaházhoz szerződő énekesnővel, akit 1899-ben feleségül is vesz. E szerelem feloldó-tisztító hatása érződik a Giroflé és Giroflán, melynek motívum-anyagát nagyrészt ennek a személyes, bácskai idillnek emlékeiből merítette.

De nemcsak magánéletének: aktív irodalmi tevékenységének is kialakult egy "konszolidált" formája. Vezérnek indult, s anélkül, hogy irodalmi tekintélyét elveszítette volna, a vezéri szerepből nem lett semmi. Pozíciói gyarapodtak, ezek azonban nemcsak növelték erejét, befolyását, hanem meg is osztották és semlegesítették. Ambrus fő bázisa ugyan A Hét, majd később más, polgári irodalomi orgánumok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szőné tovább az akadémikus, konzervatív, hivatalos irodalommal való kapcsolatait. A Budapesti Szemlének a kilencvenes években is munkatársa, sokan Gyulai utódját látják benne. S munkatársa Herczeg Ferenc lapjainak, az Új Időknek és a Magyar Figyelőnek. A Kisfaludy Társaságba csak 1899-ben, az Akadémiába pedig 1911-ben választják be; "hivatalos" tekintélye és befolyása {862.} mégis óriási, mivel – kritikusi tekintélye alapján – 1891-től tagja a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának – polgári színjátékok és történelmi drámák szerzőinek sorsát intézi, 1904-től pedig, Voinovich Gézával együtt, a Klasszikus Regénytárt szerkeszti. Álmait is megvalósíthatja, de egyszersmind kezében tartja a műfordítói front jó részét is.

Nem valamiféle elvtelenség készteti Ambrust erre az orientációra, inkább a kényszerűség. Ez intézmények kiegyensúlyozottsága, megállapodottsága támasz számára a liberalizmus friss, szabadversenyes túlkapásai ellenében. Keservesen tapasztalja az elüzletesiesedés hatásait, s az eláradó giccsel, a felszínességgel szemben menteni, védelmezni szeretné elveit, célkitűzéseit. Főszerkesztőjével, Kiss Józseffel A Hétnél már a második évben összekülönbözik. Nemcsak a szűkmarkú dotációt kevesli, hanem félti is a lapot a nivósüllyedéstől. Szellemi "függetlenségét" is óvja, amikor anélkül, hogy elkötelezné, többfelé leköti magát. Az említetteken kívül cikkírója a Magyar Hirlapnak a Pesti Naplónak, a Pesti Hirlapnak, s munkatársa Bródy jövendőjének is. Ezért próbálkozik újabb lap alapításával. Az egyikhez Harsányi Kálmán, a másikhoz az embereit kényesen megválogató Thury Zoltán ajánlkozna munkatársnak. S így kerül a Nyugatot előző lapalapítások, a Magyar Géniusz és a Figyelő szellemi támogatói közé.

Gyulai Pál a kilencvenes évek végén több ízben is felszólal az Akadémián az újságírás, illetőleg annak irodalmi hatásai ellen. Ambrus álláspontjának sajátosságát jelzi, hogy több lényeges ponton – elsősorban a felszínesség, a giccs, az üzleties sikerhajhászat elítélésében – osztja Gyulai véleményét. De egyszersmind ő az, aki – az újságírás és az új, polgárosult irodalom védelmében – a legszínvonalasabb választ is adja a konzervativizmusnak. Irodalom és újságírás című tanulmányában (1906) – az éles kritika mellett – lényeglátóan összegezi: mit köszönhet az irodalom az újságírásnak. A tárca-novellának azokat a művészi eredményeit hangsúlyozza, amelyek tényleges előrelépést jelentettek a konvencionális irodalmi gyakorlatban eluralkodó, lapos, szószátyár elbeszélő prózával szemben. Meggyőzően mutat rá arra, mit nyert a magyar próza tömörségben, sűrítő készségben, elevenségben, érzékletességben, intellektuális mélységben azáltal, hogy olyan követelményeket alakított ki, amelyek között ezek a tulajdonságok erősödhettek.

Ambrus magabiztosan érvel. Két évtized prózai fejlődésének, a tárcanovella kialakulásának széleskörű, általa kitűnően ismert tapasztalataira épít. Az újságírás szabta föltételek között a regényírás az ő számára is inkább epizód, szüntelen nosztalgia. A mindennapos művészi gyakorlat, a valódi kifejezési lehetőség: a novella melynek a századvégen ő az egyik legtudatosabb művelője, továbbfejlesztője.