A kritikus karaktere

Az újságírás és az irodalmi harcok két évtizede lassan kiformálták Ambrus kritikusi jellemét is, mely a századelőtől kezdve látszólag már nem változott. Az állandósultnak tetsző karaktert tükrözi első, s legjelentősebb tanulmány-és kritika-kötete, a Vezető elmék (1913). Szembetűnő, hogy Ambrus, aki a nyolcvanas években még az irodalmi vezéri szerepre készül, s A {863.} Hétnél is benne él az irodalmi élet eleven vérkeringésében, kötetébe nem vesz fel magyar vonatkozású kritikákat. Elvi értelemben is csak két esszéje (Irodalom és újságírás, Irodalmunk s a külföld) vonatkozik az egykori élő irodalom problémáira. A kötet gerincét azok a nagy tanulmányai, esszéi alkotják, amelyeket a nyolcvanas évektől kezdve részint mint tárcacikkeket, részint mint Klasszikus Regénytár előszókat írt a francia, angol, orosz és német regény és színház tizenkilencedik századi jelentős vagy népszerű képviselőiről.

Ezek a tanulmányok pontosan tükrözik azt, ami Ambrusnak az irodalom és színházi kritikusnak lényege. "Végre egy kötet kritika – konstatálja Horváth János –, amelynek szerzője okos: pedanteria nélkül, könnyed: felszínesség nélkül, európai: magyar-fitymálás nélkül, konzervatív: korlátoltság nélkül, és modern: hányavetiség nélkül" (Ambrus Zoltán: Vezető elmék, It 1913. 473.).

Ambrus mint tanulmányíró is francia iskolázottságú, a Saint-Beuve, Taine, Renan, Lemaître nevével fémjelezhető, racionalista világossági kompozíciót és stílust megvalósító esszé-iskola tanítványa. Ez a racionalizmus elsősorban a tárgy és a hozzáfűződő mondanivaló megválasztásában, pontos, világos körülhatárolásában nyilatkozik meg, s abban a következetességben, amellyel az alapgondolatot érvényesíti. Sohasem téríti félre céljától érzelmi elragadtatás, lírai hevület. Ez a századfordulón, amikor a lírai, impresszionista-szubjektív kritika virágkorát éli, ritka kivételszámba megy. Nagy tárgyi tudással és esztétikai érzékenységgel is rendelkezik, s ez megóvja attól, hogy az egyetlen alapgondolatot hangsúlyozva valamiféle egyoldalúságba, dogmatizmusba csússzon. Élvezetes stílusban és világos, áttekinthető szerkezetben írt esszéi elsősorban megértésre, műélvezetre vezetnek.

Különösen a klasszikus értékekről adott képei mesteriek. Dickens életszerűségét, Balzac alkotóerejét, Flaubert törekvését a klasszicizált kifejezésre, a Goncourt-testvérek szellemi egységét, Zola elméleti egyoldalúságát és művészetének cselekvő igazságát, az idősebb Dumas mesélő tehetségét s az ifjabb Dumas szentimentalizáló moralitását megragadóan képes jellemezni.

Talán e jelentős kötet egyoldalúsága, amellyel Ambrus kritikusi karakterének esszéizáló, műélvező, interpretáló oldalát hangsúlyozta, segítette megrögződni azt a félig-meddig irodalmi legenda számba menő felfogást, hogy egyéniségétől távol áll minden harcosság, hogy kerüli az élő irodalom problémáiban való állásfoglalást. A tények azonban mást mutatnak. A nyolcvanas években, a vezéri szerepre készülve, egy-egy író melletti kiállása sem ritka. Sőt arra is vállalkozik–mint Justh Művészszerelemjének megjelenése alkalmával –, hogy mérlegelje egy adott mű kritikai fogadtatásának körülményeit. De később az ilyen jellegű megnyilatkozása mind ritkább, s emiatt Ambrust közönyösnek, fölényesnek, kívülállónak ítélik az élő irodalommal szemben. Ambrust azonban mélyen érdekelték az élő irodalmi élet elvi kérdései, ezekben határozott véleménye volt, s azokat ki is fejtette. Az Irodalom és újságírás (1906) nem elszigetelt harci vállalkozás. Különösen a század első évtizedében, a Nyugatot előkészítő s megalapozó csatározások idején aktív. Lényegi kérdésekben foglal állást: a haladó, új utakat kereső magyar irodalom hazai háttérbe szorítottságának kérdését (Irodalmunk s a külföld, 1907; Az agyonpofozott irodalom, 1908), a giccs, az ízlésrontó és pornográf irodalom terjedésének problémáját (Irodalom és erotika, Színház és erotika, 1911); a kritika helyzetét (Az irodalmi bírálatról, 1906); a színházi kultúra fejlődését érintő kérdése-{864.}ket (A hírlap és a színmű-irodalom, 1906; Reinhardt, 1910; Shakespeare-ciklus, 1911) tárgyal. Sajnos, ezek a nagy, az új magyar irodalom születésének küzdelmében résztvevő, közvetlenül beavatkozó tanulmányok kötetbe gyűjtve sohasem jelentek meg. S talán ezzel is összefügg, hogy a vitatkozó, harcos Ambrus Zoltán alakja feledésbe merült, s átadta helyét a tanáros, hűvös, magyarázó esztétának.

Pedig a kor, amelyben élt, ismerte Ambrusnak ezt a vitatkozó, irányt adni képes karakterét is. Különösen a színházi kultúrában érezte kamatoztathatónak. Miután évtizedekig a drámabíráló bizottság egyik legszigorúbb tagjaként s vitatkozó, ítélni merő színházi kritikusként ismerte meg (színikritikái gyűjteménye: Régi és új színművek, 1915), a közvélemény a színházi élet élére kívánta. Ambrust 1917-ben a Nemzeti Színház igazgatójának nevezik ki, ahol kísérletet is tesz majd kritikai elvei gyakorlati alkalmazására. Színvonalas, irodalmi színházat akar teremteni. S nem egészen rajta múlik, hanem inkább a rendkívül nehéz körülményeken (háború, forradalmak, ellenforradalom), hogy vállalkozása végül is sikertelen marad.

Kritikusi jellemét, éppen úgy mint közéleti tevékenységét s szépen kibontakozott regényíró művészetét, bizonyos ellentmondásosság jellemzi: a harcos irodalmár és a harcoktól elforduló, a műélvezés örömeibe merülő széplélek fonódik össze benne elválaszthatatlanul.