Az intellektuális novella és a szatíra

Novelláit ugyanaz a kettősség jellemzi, mint regényírói művészetét. Ezek is a regényíró világát tükrözik, de artisztikusabban. Java részükkel sikerült magasabb művészi fokra emelkednie, mint bármelyik regényében.

A kettősséget, amely novelláinak világára jellemző, Ambrus maga is nagyon tudatosan látja. Az első novellás kötet címe romantikus: Ninive pusztulása és egyéb elbeszélések (1895). S erre következik, hosszabb-rövidebb időközökben a Pókháló kisasszony (1898) az Árnyékalakok (1901), majd az első – a Révai sorozatában megjelenő – gyűjteményes kötet: az Álomvilág (1906). S párhuzamosan ezzel a zsánerrel, ugyancsak jellemző címek alatt jelenteti meg hétköznapi emberekről szóló meséit, történeteit: Hajótöröttek (1897), A gyanú és más elbeszélések (1900), Kevélyek és lealázottak (1903), ugyancsak már a Révai sorozatban: Lányok, asszonyok, Furcsa emberek (1908). S közben egy-egy kötetet, amelynek címe mindkét értelmi és hangulati tartalmat szuggerálja: Törpék és óriások (1907), Budapesti mesék (1908).

Az Álomvilág novelláiban, a Midás király végső akkordjaiban megütött hangot követve, még mélyebben és bonyolultabban adja át magát annak a szecessziós hullámzásnak, amely a nyolcvanas évek végétől kezdve árasztja el a magyar irodalmat. De az ő szecessziója rendkívül sajátos. Sohasem bízza magát pusztán érzelmeire, ösztöneire, hangulataira: megmarad az intellektuális síkon, a racionális keretek között. Novelláiban mind gyakrabban tűnnek fel messzi korok, egzotikus tájak, gyermekkori álmok. Csupa képzeletbeli színtér, csupa fantázia szülte alak. Ritkán bízza magát a saját fantáziájára, s a motívumok, melyeket elbeszéléseiben fölhasznál, rendszerint kölcsönzöttek.

Elbeszéléseinek ezt a tulajdonságát mindjárt első novellás kötetének meg-{865.}jelenésekor szóvá tette a kritika. Mikszáth az 1896-os Almanach-előszóban dohog a szecessziós eklekticizmus elterjedése, az eredetiség és a magyarosság hiánya miatt. Lázár Béla pedig Irodalmi hatás és eredetiség címmel a Nemzetben indít nyílt polémiát ellene (1895). "Ma idegen írók technikájával és idegen írók megfigyeléseivel egy egész idegen, kozmopolita világot festenek ... Ami Budapest benne, az valójában talmi-Párizs, vagy pakfong-London; ami vidék benne, az nagyrészt karikatúra, vagy az ismeretlen Bergengócia; sváb kiadásban, de hol marad Magyarország?" (Lázár Béla: Irodalmi hatás és eredetiség, Nemzet 1895. szeptember 18.). Az Ambrus-kötet minden egyes novellájában idegen mintát, ihletést vél felfedezni. Így a címadó elbeszélést, a Ninive pusztulását aprólékosan egybeveti Anatole France Tháïsának motívumaival, s a hang, a tárgy és a filozófia azonosságában mutatja ki a francia szerző hatását. Lázár megfigyeléseit még tovább szaporíthatnók. Rámutathatnánk, hogy aknázza ki Casanova naplóját (Casanova), Swiftet (Liliputi történet, Fiuish, Törpék és óriások). Olasz, spanyol és mediterrán miliői mögött felfedezhetnénk Tirso da Molina Don Gil de Las Calzas veredes című drámáját (Don Gil, a zöld nadrágú), Calderont (Álomvilág) a pikareszk elbeszéléseket éppúgy, mint Balzac, Stendhal és Merimée motívumait (Jaguár és Kígyó). Északi históriáiban pedig Shakespeare-t és Carlylt (Húszéves háború, Hat év). S végül a meseirodalmat (Hamupipőke, Jancsi és Juliska).

Ambrus nem válaszolhatott a plágiummal való gyanúsításokra. Csak évek múltán, egy Riedl Frigyeshez küldött magánlevélben fejti ki álláspontját az "irodalmi kölcsönzés" kérdésében (1914). Filológusi aprólékossággal bizonyítja: mennyire függetlenül írt mind Rodenbachtól (akivel a Midás király bizonyos motívumai miatt hozták kapcsolatba), mind pedig Anatole France-tól. "Nagy szomorúságomra – írja – soha századrészét nem írhatom meg annak, amit magam gondoltam el, s amit kedvem volna megírni. – Miért csenegetnék hát motívumokat másoktól." Érveléséből világos, hogy a motívumokat, melyeket kölcsönvett, csupán a kifejezés eszközének, nyersanyagnak tekintette, éppen úgy, mint az életből ellesett, önálló megfigyeléseket. S lehetségesnek tartotta, hogy egymástól térben és időben távollevő írók egymástól függetlenül, ugyanazokat a motívumokat fedezzék fel, gondolják ki. Figyelemre méltó, hogy Ambrus érveinek jó része éppen attól az írótól származik, akivel kapcsolatban leghevesebben tiltakozott a rokonítás vádja ellen: Anatole France-tól. France a Vie litteraire-ben – melyet Ambrus rendszeresen olvasott – jelentette meg különös című tanulmányát, a Plágium apológiáját (Apologie pour le plagiat). France nem véletlenül írta ezt a cikket. Ahogy a magyar kritika Ambrust a Thaïsszal, ezt viszont a francia kritika hozta "gyanúba" egy sor egyéb előzménnyel.Ambrus számára a gazdag és szeszélyes asszociációkban megjelenő reminiszcencia-anyag: eltávolodás a valóságtól, az álomvilág felé. Ez az eltávolodás azonban sohasem végletes, Ambrus a történeti vagy egzotikus miliőből mindig visszapillant a valóságba, s ez a visszapillantás adja meg novelláinak végső nyomatékát. A mese a halászról és a tengerészről déltengeri históriájában nemcsak az ismeretlenbe való elvágyódás kap kifejezést, hanem tragikus zöngével a valóságba való visszavágyódás is. Még gyakoribb a szarkasztikus, ironikus hangsúly. Ambrus, miközben menekül a valóságtól, visszapillant, s kifejezésre juttatja gúnyos, megvető véleményét az emberi hiúságról, törte-{866.}tésről, kéjvágyról, pénzhajszáról, gőgösségről, kicsinyességről, mindazokról a morális és társadalmi visszásságokról, amelyek megutáltatták vele az életet s menekülésre késztették. Ilymódon történeti, filozófiai és egzotikus meséi: példázatokká válnak, bennük a parabolisztikus novella sajátos válfaja valósul meg. Túl a csillogó történeten, a stílus motívumai közé bravúrosan beszőtt, "kölcsönzött" elemeken, nem nehéz felfedezni a regényekből már ismert filozofikus, moralizáló Ambrus sztoikus és gunyoros arcát. Mindegyik novella mélyén ott rejtőzik egy axiomatikusan is megfogalmazható morál-filozófiai tétel. A Montbars vívócsel alapeszméje: a nőnek nincs becsülete, s ha van, a férfitől kapja, a férfi bármily hitvány és becstelen is. A szerelmes gladiátor sommája: a gazdagságban a legnagyobb öröm az egykori szegénység emléke; az öregségben az egykori ifjúságé. A Peabody lényege: a költők szerelmi eposzainak valódi anyaga – a szégyenletes hétköznapiság. A Ninive pusztulásának gondolati paradoxonja: Ninivében (azaz: Párizsban, Bécsben, Budapesten!) még a prófétát is elcsábítják, – s a próféta nem az elpusztult várost, hanem a benne veszett kurtizánt siratja. Ambrus, hogy ezt a tanulságot kimondhassa, magát az eredeti bibliai történetet is parodizálja, hiszen abban minden épp fordítva történik, mint az ő novellájában.

Ez utóbbi novella alkalmával konkrétan is utalhatunk Ambrus szkepszisének, iróniájának a francia szkeptikusokhoz, s különösen Renanhoz való kapcsolódására. Amikor novelláját írta, már jó ideje megjelent Renan Histoire du peuple d' Israël című műve. Nem kerülhette el a figyelmét az a méltatás, melyet e műről – Renan halála alkalmából – Goldzieher Ignác, a kiváló magyar orientalista adott Renan mint orientalista címmel tartott akadémiai emlékbeszédében. Renan e műben – Goldzieher kiemelése szerint – éppen Jónás próféta történetét részesíti különleges figyelemben. "A Jónás könyve az egyetlen könyv a hebraikus irodalomban – idézi Renant – amellyel kapcsolatban a karikatúra megjelölésre lehetne gondolni." A renani interpretáció indíthatta Ambrust arra, hogy a Jónás könyvét parabolisztikus novellává dolgozza fel, teret engedve benne szkeptikus társadalom- és morálfilozófiájának.

E problémák fényében értékelhetjük helyesen Ambrus úgynevezett "realisztikus" elbeszéléseit, vagyis azokat a novelláit, amelyeknek hősei a hétköznapok világából vett "hajótöröttek", "kevélyek és lealázottak", "törpék és óriások", "furcsa emberek". Van ezekben az elbeszélésekben is mindig valami álombeli, realitás fölötti. Uralkodó vonásuk: a hangulatok ködéből is élesen és plasztikusan kibontakozó környezet-, s a pontos, könnyed, reális alakrajz. Ambrus – ezeknek az elbeszéléseinek tanúbizonysága szerint – nemcsak a a franciás, renani szellemiséget sajátította el, hanem tökéletesen magáévá tette a nyolcvanas években kialakult realisztikus novella-műfaj valamennyi fogását is. A vidék színtereinek, a tiszti garnizonoknak és a kasszinóknak, a fővárosi kávéházaknak, a lóversenytereknek, a szerkesztőségeknek vagy a polgári otthonoknak ábrázolása, élethűség dolgában, semmivel sem marad el a realisztikus novella művelőinek – Mikszáthnak, Bródynak, vagy Thurynak alkotásai mögött. Legföljebb náluk diszkrétebb, tartózkodóbb a zsánerszerűség, a couleur locale érvényesítésében. A lélekrajzban azonban tudatosabb, választékosabb: sikerül is néhány, a századforduló magyar novellairodalmában páratlan lélektani bravúrral festett figurát megelevenítenie.

{867.} S nem csupán a realizmus technikájában folytatja a magyar novella nyolcvanas években megkezdett irányát, hanem problematikájában is. Történeteinek egy része a pusztuló dzsentri anakronisztikus típusainak olykor humoros, olykor lírai-ironikus, olykor tragikus-ironikus rajza. Igazán otthonosan azonban a nagyváros atmoszférájában érzi magát, annak alakjait ismeri legjobban: tragikomikus kishivatalnokokat, a pesti pénzvilág és az elkorcsosuló arisztokrácia alakjait, a művészvilág bohém, elkeseredett, félrecsúszott figuráit.

Ambrus művészetére különösen jellemző az, ahogyan őket a múló időbe beállítja, ahogyan jelen, múlt és jövő viszonylatában érzékelteti sorsuk dimenzióit. Az elégtételben az időhöz való viszonyában ölt testet Huber úr életének minden tragikus és komikus vonása: azt reméli, hogy az idő változásával sorsa is megváltozhat; a valóság pedig az, hogy csak az idő múlik, de Huber úr életének kisemberi sorsa mindig változatlan, egyformán reménytelen marad. A szegény Király Feri öregurainak éjszakai emlékezéseiből pedig, ironikus tálalásban, az az igazság derül ki, hogy a "szegény Király Feri" az igazán boldog; aki meghalt fiatalon, roncsolatlan lélekkel – míg mindazok, akik farizeus módon sajnálkoznak rajta, mind-mind az időben elsüllyedő, hajótörött lelkek: "Az egyik ajánlólevelet szeretett volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba keveredett, a harmadikat már árverezi a bank ..." S a negyedik: "Jókedvű? nem gondolnám. Igen kevéssé ismerem, de azt tudom, hogy a fia agyonlőtte magát; katonatiszt volt és belenyúlt az ezred pénztárába, a lányának meg valami szerelmi regénye lehetett; harmadéve fogták ki a Tiszából, Őróla, magáról azt beszélték, hogy a delirium tremens környékezi; nem tudom, mi igaz belőle ... Istenem, milyen szegény ördögök ezek az én osztálytársaim!"

Ambrus, realisztikus novelláinak típusaiban, a magyar középosztály széthullását, vergődését, belső dekadenciáját testesíti meg. Szemben a nyers élettel, a szenvedő, kisiklott életű emberek sorsával, már nem csupán intellektuális képességeit csillogtatja, hanem megszólal benne a részvét is. A hűvös objektivitás tapintatos, nem annyira szánakozó, mint inkább mindent megértő és megbocsátó attitűdje jellemző rá. Tudatosan fejlesztett tulajdonsága ez is; amikor a franciákkal való egyoldalú rokonítás ellen védekezik, elsősorban azokra a világirodalmi mintákra utal, akikben az "impassibilité" rejtett érzékenységét s a megbocsátás nagylelkűségét leginkább megismerhette: "Ha valaki azt bizonygatná – írja Riedlnek –, hogy Flaubert vagy Maupassant, Dickens vagy Dosztojevszkij erős hatással volt rám: erről nem vitatkoznám."

Mindamellett a "franciás" véna, a renani-france-i irónia, s a belőle fakadó intellektualitás e novelláknak is éppúgy természete, mint az "álomvilág" darabjainak. A különbség csak az, hogy a novellákban, ha lehet, még élesebben mutatkozik meg Ambrus művészetének, iróniájának kettős arculata.

Az, hogy hőseit az idő dimenzióiban mutatja be, nemcsak racionalista, kritikai mozzanatokat tartalmaz, szemléletében az időnek – akárcsak az "álomvilágnak" – van egy irracionális oldala. Következésképp a benne megnyilatkozó iróniának, gúnynak, humornak is. Annak a széthullásnak, vergődésnek, belső dekadenciának rajzában, amelyet Ambrus a magyar középosztály életéről nyújt; ismételten megszólal az élet ürességét, értelmetlenségét ironizáló-humorizáló szkepszis. Ambrus szellemi fejlődése, akárcsak mesteréé, {868.} Renané, a pozitivizmusban alapozódott meg; de végső konklúzióiban, még mielőtt e filozófiát ténylegesen megismerhette volna, átélte a bergsoni irracionalitás élményét is. Novelláinak irracionális vetületében ez tükröződik.

Mindamellett novelláiban csupán tünékeny, mellékes hangsúlyt nyer mindez. A morális felelősségérzetnek és igényességnek regényeiben is megmutatkozó növekedésével párhuzamosan mindinkább előtérbe kerül az intellektualitásnak, az iróniának és a humornak egy racionális, kritikai oldala. Ott lebeg ez az "álomvilág" valósághoz igazodó szkepszisében; a valóságról alkotott reális helyzet és lélekrajz pozitív tényeiben; s mind erőteljesebben ott él az író által a valósággal szemben támasztott morális igényekben. Következésképpen ez a racionalisztikus igényű intellektualitás lesz Ambrus különböző hangulatú, egymással ellentétes szférákban elhelyezkedő novelláinak közös, szemléleti kapcsa. Így ez a polaritások között mozgó művészet végül is józan, kiegyensúlyozott arculattal rendelkezik. Van valami nyárspolgárias okosság, józan középszer-keresés benne; de a legtisztább pillanatokban megszólal egy önmagát túlfokozó igényesség. "Mosolygó szkepszis – mondja ki Ignotus találóan – amely azért mégis halálba megy az igazságért" (Ambrus Zoltán, A Hét 1895. április 14.).

E magatartásból erednek Ambrus eszmeileg és művészileg leginkább egyértelmű, a kor realista irodalmának legmagasabb nívójához mérhető szatirikus elbeszélései. A hibás kört, amely az "álomvilág" és a "furcsa emberek" realitását összeköti, Ambrus ezekben töri át legerőteljesebben. Bennük szintetikusan vannak jelen legfontosabb novellaírói tulajdonságai: intellektuális képzelete és iróniája; az emberi lélek és az erkölcs ismerete; filozofikussága, amellyel a képzeletből és valóságból merített anyagot általánosítani, parabolává növeszteni képes; stílusának kvalitásai, csevegésre és elmélyedésre való egyforma hajlandósága, érzékletessége és világossága; végül egyre érettebb, magabiztosabb kompozíciós készsége. Ezek közé az eszmei és művészi kvalitásaikkal kiemelkedő, antifeudális és antikapitalista társadalom- és morál-szatírák közé kell sorolnunk a Ninive pusztulását, A szegény Király Ferit, Az elégtételt, a már említettek közül, továbbá: a Bob az oroszlán, Rozgonyi Cicele, a Rendelőóra, az Igazság, a Gyémántgyűrű, az Előd kapitány kalandja, a Protekció, a Tenbrink eset, az Egy szép nap, A bazár ég, a Téli sport és A fületlen ember című novelláit. Ezeknek a novelláknak szellemi, művészi kvalitásai jelentkeznek Ambrus egyéb, a maga korában igen nagyjelentőségű, a zsurnalizmus és a szépirodalom határán járó, szatirikus ciklusaiban: a balkáni kérdésben állást foglaló, a balkáni bábfejedelmeket kigúnyoló pamflet-sorozatában, a Királyidyllekben, valamint a lipótvárosi újburzsoázia erkölcsi és kulturális képét megjelenítő, szatirikus jelenetsorozatában, a Berzsenyi báró és családjában és a Berzsenyi lányok tizenkét vőlegényében.