A Nyugat nesztora

Ambrus ott van a Nyugatot megelőző lapkísérleteknél, s 1908-tól ott van a Nyugat munkatársainak sorában. Művészetének rangos mivolta, s az új irodalom úttörésében vállalt érdemei számos vonatkozásban arra predesztinálnák, hogy odaálljon az új irodalmi mozgalmak élére. De ellentmondásos irodalom-{869.} politikai pozíciója s politikai szereplése egyre kevésbé teszi erre alkalmassá, egyre inkább elszigeteli. Megmerevedett liberalizmusa 1910-ben már arra készteti, hogy Tisza István mellett írjon politikai pamfletet, szemben a koalíciós ellenzékkel A koalíció életrajza, 1910). A radikális fiatalok előtt túl konzervatív, az üzleties-liberális irodalom számára túlságosan előkelő, a hivatalos irodalom számára túlságosan liberális, felvilágosult. Ambrus elszigeteltsége tükröződik többek között Adyhoz való viszonyában. Adyval kölcsönösen becsülték egymást, de útjaik eltérők voltak. S ennek oka nemcsak politikai természetű – tehát nemcsak Ady Tisza-ellenessége és Ambrus Tisza-pártisága. Nézetkülönbségeiknek mélyebben fekvő, világszemléleti okai is voltak, s ezeknek természetére élénken világít rá Hatvany Lajosnak és Ambrusnak 1910-es polémiája a Nyugat hasábjain, Ludwig Speidelről, a kiváló osztrák kritikusról. Ambrus védelmébe veszi Speidelt a fiatalabb generáció – Hevesi Ákos és Hatvany Lajos lekicsinylő véleményével szemben. Mint az idősebb generáció képviselője fordul a fiatalabb nemzedékhez, hangsúlyozva az előbbinek érdemeit. "Ha egyébként nem – írja – már csak azért is számottarthat az irodalom fiatalságának figyelmére és jóindulatú méltatására. Végre is, eddigelé csak a futuristák állították, hogy ami nem új és nem hadviselés, az nem irodalom: és tisztelt barátom, Hatvany, aki alaposan foglalkozott a mai irodalmi irányok eredetének, történelmének kérdésével, semmiesetre sem lehet az első, aki azt vallja, hogy amit régebben írtak, az mind értéktelen."

Hatvany válasza éles és határozott: Speidelben a századvégies szellemet ítéli el, azt, hogy nincs a világ "centrális" dolgairól véleménye, nincs határozott elvi álláspontja, csak művészien cseveg. Ambrus a Nyugat hasábjain még több ízben állást foglal a régi 19. századi irodalom alapvető teljesítményei, elsősorban a francia realisták mellett, s ezekhez mérten meglehetősen lekicsinylő értelemben nyilatkozik egyes, 20. századi kezdeményezésekről. Ugyancsak 1910-ben, az általános "Maeterlinck-ájuldozások" közepette leleplezi A kék madár "üzleties szellemű" költőjét, s vele szemben ismét egy századvégi "nagy öreget", a klasszikus realista eszmények egyik őrzőjét, Paul Heysét veszi védelmébe (A Maeterlinck-Heyse perről). Majd néhány évvel később, Háborús napló című – 1915–17 folyamán írt cikksorozatában – a század első évtizedének nagy irodalmi jelenségeit bírálja, ismét a 19. századi mércéhez mérve. Anatole France-nak továbbra is szemére hányja egykori Zola-kritikáját. Thomas Mannt a nagy realistákkal szemben szinte gunyorosan marasztalja el: "Nem tehetségtelen író – jelenti ki – de a kicsinyességeket megfigyelő képesség mindenesetre erősebb oldala, mint a kritikus szellem és az erudíció". S hasonló az álláspontja Shaw-ról és d' Annunzióról.

Ambrus fenntartásai az új irodalmi törekvésekkel szemben, minden irónia mellett is csak viszonylagosak. Hatásuk elől nem tud s nem is akar elzárkózni. Irodalmi gyakorlatában érdekes módon csatlakozik a Nyugat fiataljainak újításaihoz – sőt, tekintve, hogy egész munkásságában ennek már megalapozott, kialakult előzménye van: sok tekintetben tudatosabban és érettebben von le bizonyos művészi konzekvenciákat, mint a tapogatódzó, Sturm und Drang korszakukat élő fiatalok.

Egyrészt korábbi irodalmi munkásságának irracionális hangsúlyai kapnak komolyabb szerepet, miután a Nyugat fiataljainak hatása alatt foglalkozik Bergson filozófiájával és a freudizmussal. Ennek következménye az, hogy {870.} néhány nagyobb alkotásában "centrális" lélektani és filozófiai problémák megoldásával kísérletezik. A bergsoni intuíció és a freudi tanok az ösztönök világára irányítják a figyelmét – az emlékezés és álom, a gyermekkor és öntudat, az élet és halál kapcsolatát vizsgálja. Ámor és Halál (1911) című novelláskötete, valamint a Tóparti gyilkosság (1912) című regénye a kifejezője ennek a törekvésnek. Ez utóbbi egyébként debreceni gyermekkori életének, a múlt század diákvilágának pszichológiai finomságokban gazdag, lírai dokumentuma is. Másfelől viszont művészetének szatirikus tendenciái kapnak erőteljes művészi hangsúlyt: Kultúra füzértánccal (1911) című novella-ciklusában; Mozi Bandi kalandjai (1915) című ifjúsági regényében, valamint néhány kiemelkedő háborús szatírájában, melyek A kém és egyéb elbeszélések című kötetben jelentek meg (1917). Természetesen munkásságának ez a két ellentétes iránya éppen olyan szorosan egybekapcsolódik, mint korábban; az említett motívumok egyformán megvannak mindkét hangnemben. Művészetének érett, lehiggadt, klasszicizáíó korszaka ez. Egyszersmind azonban "öreges" is mindaz, amit csinál: a fiatalok avantgarde-törekvései frissebbek és életközelibbek.