Móricz naturalizmusa

A Sárarany megjelenése után kiáltották először Móriczra a naturalistát. A haladó kritika méltánylóan, a konzervatív elmarasztaló éllel.

Móricz a naturalista írókkal és a naturalista elméletre ható művekkel ifjúkorától ismerkedett. Kisújszállási gimnazistaként kezdte olvasni Taine-t, ugyancsak ez időben fordította érdeklődését Zola felé a Dreyfus-per; a teológiáról frissen távozó filozopter Darwint jegyzeteli és Bródyval vitázik. Művein évekig mi sem látszik ebből az ismerkedésből, csak kéziratos jegyzeteiből és késői emlékezéseiből tudjuk, micsoda szívós küzdelmet folytatott a Bródy és Zola művészetében megnyilvánuló tematikával és ideológiával, méghozzá az érzelmes kispolgárság, a papos idealizmus talajáról. A hosszú küzdelem azonban fényes győzelemmel végződött, A naturalizmus minden nagy eredményét művészetébe hasonította, anélkül hogy nagy hibáit erősebben és tartósabban átvette volna.

Szinte feltűnő, hogy a szociális és tartalmi új – részint a művészi is – mennyire naturalista tematikában és enyhén naturalista színezésben jelentkezik művészetében. A százszínselyem keszkenőben, a Csipkés Komárominéban, a Tragédiában, a Sáraranyban szólalt meg először az éhező és lázadó faluvég, {168.} itt dübörögnek fel a földszerző indulatok és a mélyre fojtott ösztönök, itt tűnnek fel a magyar Ugar képei, a kastély és a zsellérház ellentéte, s lobog fel fekete-vörös lángokban az erotika.

Naturalistának ugyan a fenti művek közül egyik sem mondható, de mégis szembetűnően mutatják, hogy ebben a szociális és művészi újban benne van a naturalizmus öröksége, látása, érzésvilága és emberfelfogása is. Benne van a Sáraranyban, Az Isten háta mögöttben, A fáklyában, benne van az érett Móricz szinte minden jelentős alkotásában. Innen, az érett Móricz-művektől visszanézve következtethetünk arra, hogy az ifjú Móricz Zsigmond a naturalizmustól s a naturalista eszmekörhöz közelálló olvasmányoktól mire kapott ösztönzést.

Taine-t és Darwint általában az írók nagy félrevezetőiként tartja számon az esztétika: akarva-akaratlan a leírás, a fényképezés, a determinizmus, a fajelmélet, a malthusianizmus felé vezették a művészeket. Pedig adhattak más irányú ösztönzést is: a valóság tanulmányozására, az illúziótlanabb látásra. Móriczot erre tanították.

Taine miliő-elmélete szociális vonatkozásaival a társadalmi környezet beható kutatására hívhatta fel a figyelmét, az ember cselekedetét alakító tényezők társadalmi, történeti és ösztöni rugóinak a keresésére; Darwin gondolata a létért való küzdelemről pedig az emberi cselekvés legfontosabb rugóinak a felfedezéséhez, a lét materiális értelmezéséhez segítette eljutni Móricz Zsigmondot. Zola kísérleti regényről szóló elméletétől a regény realista felfogásához érkezett el.

Móricz naturalizmusát a korabeli kritika elsősorban az erős szekszualitásban, az ösztönélet rajzában, a környezet determináló voltában, az emberábrázolás pesszimizmusában és a stílus nyerseségében látta. A fiatal Móricz, sokszor a későbbi is, valóban ott keresi művészi anyagát, azokon a pontokon ragadja meg emberei életét, ahol az ösztönök és az anyagi hajtóerők a legszembetűnőbben mutatkoznak. A legnagyobb Móricz-írások érzelemköre is gyakran rokon a naturalisták világával: a nyomorult élet, a nyomás elviselhetetlenségének érzése, a lázongó vágyak, a felfelé tapogatózó karok, a helyüket nem találó figurák s a mindig feltörő hősök s véglegesen soha le nem gyűrhető tanácstalanság. Még művészetének néhány formai jegye is emlékeztet, különösen pályája kezdetén, a zolai naturalizmusra: a romantika és naturalizmus keveredése, a szimbólumszerűség s a stílus olykor indokolatlan nyersesége. S mégis, a naturalizmussal való sokszori és sokszoros érintkezés ellenére művészete kezdettől realista jellegű. A naturalizmusból szerencsés érzékkel véglegesen csak azt fogadja el, ami látásban, érzésben témában pluszt jelent a klasszikus magyar és európai hagyományokhoz képest: a kemény látást, a szociális érzést és tematikát, a szigorú társadalomkritikát s az ösztönök rajzát. A patologikus témából és szemléletből nem vesz át semmit. A fiziológiával és ösztönökkel ritkán magyaráz többet, mint ami az élő testtel, szervezettel bíró társadalmi ember cselekvésében valóban lehetséges. Turi Danit még a vére is ölte, asszonyéhsége is oka volt pusztulásának, de a test, a vér Móricz más hősének sorsát már ennyire nem determinálja. Móricz világában nincs biológiai végzet, nincs átöröklés; az idejétmúlt társadalmi viszonyok emésztik fel az embereket. A naturalizmus sokszínű, erotikus motívumaiból is keveset vesz át, inkább csak a művészileg termékenyebbeket. A Sárarany erotikus {169.} légköre lassan a férfi és nő tragikus viaskodásának rajzává tisztul. Az erotika legtöbb művében csak színező s nem meghatározó.

Móricz emberfelfogása, bármennyire hangsúlyozza az emberi jellem és cselekvés fiziológiai alapjait, kezdettől gazdagabb és emelkedettebb a legtöbb naturalistáénál. Ezzel emelkedik világnézetileg s művészileg a naturalizmus fölé. A naturalizmus emberkoncepciója általában természeti-materialista és determinisztikus; Móricz embere aranyból és sárból van egybegyúrva. A sárból mindig felcsillantja az aranyat. Nincs író, aki annyira tudna lelkesedni "emberei anyagáért", s úgy szeretné a teremtő, a harcoló, a nagyranőtt embert. Az emberi tisztesség, a becsület, a nemesebb érzelmek kedves hőseiből sohasem hiányoznak.

Túllép Móricz a naturalizmus társadalmi determinizmusán is, vagy legalább is túl akar lépni. Hiába adja már első hőse szájába a naturalista reménytelenség igéit, kedvelt hőseivel mindig és újra megkísérli a lehetetlent, mert mégsem tudja véglegesnek, befejezetlennek venni eltaposottságukat, A küzdő és igaz emberekben való hit emeli ki újra és újra a kétségbeesésből, és óvja meg a végleges lemondástól, művészi világát a teljes elkomorulástól. A kortárs naturalisták műveit elönti a panasz és a nyomorúság, az ő világában örülni és nevetni is tudnak a szegények. Nem hamis idill ez, inkább a gazdagabb lélek igazabb látása s a szegénység életének a nagyobb megbecsülése. Több értéket tudott látni az emberben, nagyobb képességet a boldogságra, mint azok a kortárs naturalisták, akik már-már csak sajnálkozni tudtak az elnyomottságban, kizsákmányoltságban menthetetlennek tűnő emberen. Móricz érezte, rajzolta, hogy az emberi lélek a legmélyebb leszorítottságban is meg tudja találni a jóságnak, az örömnek s a gyöngédségnek valamelyes lehetőségét, s ezt sohasem felejtette el felmutatni. Ez a felfogás a szegénység rajzában túlviszi a nyomorúság képeit a számtalan változatban reprodukáló naturalizmuson.

Művészileg sem marad meg a naturalizmusnál. A naturalista témát és érzéseket is realista módon fejezi ki. Tanul a naturalizmustól is; a fény-árnyék keverését, a pontos miliő-rajzot, az ösztönök rajzát, de mindezeket a realizmus klasszikus módszereire építi. Elbeszélni nem a naturalistáktól, hanem Mikszáthtól és a nép mesemondóitól tanult leginkább.

Elbeszél és nem leír, "elepikátlanodásról", a cselekmény miliő-rajzba olvadásáról nála sose lehet beszélni. Pontosan rajzolja ugyan a miliőt is, de sohasem aprólékosan. Alakot és társadalmat szerves egységben, jellemben és cselekményben ábrázol. A tipikust keresi s nem az átlagost. Sosem vész bele a jelentéktelenségbe: az epikus rend- és rangsor nála nem bomlik fel. Mindig csak a lényegesről beszél, a lényegest ábrázolja. Legyőzi a naturalista anyag "költőietlenségét", s költői anyagához megteremti a színes, zengő nyelvet.

Realista író, érzésben, tartalomban, művészi módszerben, és értékben túlnőtt a naturalizmuson. A Jókai-, Baksay-, Mikszáth-követőből azonban a naturalizmus segítségével lett nagy realista. A naturalizmus az ő számára elsősorban gondolatébresztő, szemnyitogató volt, a valóság illúziótlan meglátására és ábrázolására, a kor kérdéseivel való foglalkozásra tanította, s lázadásra ösztönözte.