{170.} Az Isten háta mögött

A falu után Móricz Zsigmond a kisváros megírására vállalkozott. Az elődök közül is többen megírták a kisvárost, a magyar polgárosodás, a torz fejlődés termelte sok furcsa, bogaras, tollhegyre kívánkozó figurát. Móricz kisváros-rajza teljesebb, mélyebb az elődökénél. A mikszáthi kedélyes hangulat helyébe komor levegőt teremt, Petelei kísértő érzelmességét elkerüli. Nem a múlt, nem a romantika felől bírál, mint a magyar elődök legtöbbje, hanem a sürgetett demokratikus jövő igényével. A bogaras figurákban, a kisváros képében a félfeudális Magyarország egész sivárságát megrajzolja.

Az Isten háta mögöttben (1911) a magyar Bovarynét írja meg: mennyire másként alakul két hasonló emberi élet a demokratikus Franciaországban és a félfeudális Magyarországon.

Ilosván, az Isten háta mögötti magyar kisvárosban csupa elnyomorodott lélek tengődik. Egyetlen csillag van a földre lapult egű kisvárosban, amelynek van egy kis fénye: egy asszony, Veres tanító fiatal felesége. Az ő esetéről hallva gondol a kisvárosba frissen került albíró Flaubert Bovarynéjára: "Akinek az esete nagyszerű volt; de amely nem fog ismétlődni soha ... Ahhoz, hogy valaki olyan arányúvá fejlődjék, ahhoz valami nagy kultúra kell... Micsoda karikatúrája ez a világ, amiben élünk a karikatúrának ... ez már a közönségesség. Az unalmas, egyszerű közönségesség ... Hol vannak azok a színek, hangulatok, amiket a francia kisváros ködös emléke a könyvön keresztül meghagyott ... Ott színe, illata van az életnek ... De itt olyan józan, olyan szimpla minden ...

Nem lehet valami közönségesebb, mint egy házasságtörés ebben a társaságban ... ez az élet, ami itt körülveszi, egyáltalán lehetetlenné teszi magát az életet ..."

Veres tanítóné és Bovaryné rokon vágyú, rokon értékű emberek, s mégis másként alakul a sorsuk. Bovarynénak mód adatik, hogy legalább órákra kitörjön a szürkeségből és fölébe emelkedjék a közönségességnek. Yonville-ből Rouenba jár a postakocsi; színházi zsibongásba feledkezhet; szeretők karjaiban megismerheti az új érzés, az eljövendő boldogság "balzsamos áramát"; szenvedélyt, önkívületet s elégtételt. Elégtételt a múltért, a szűkösségért, a meddő esztendőkért. S ha nem is sikerül az érzelmek hegycsúcsain maradni, a vesztett csata után legalább véglegesen búcsút inthet az életnek.

Veresnéhez igaztalanabb a sors. Hiába sóvárog a nagy élet után, egy pillanatra sem kerülhet a köznapok fölé. Ilosván nem lehet más városba menő kocsira átszállni, "a szerelem szimfóniáját" az ő lelkén nem játssza le soha senki. Még az életétől sem sikerül elbúcsúzkodnia: kiugrik az emeletről, de csak a fenekére esik. A tragédia komédiává torzul.

Yonville-ben Homais úr maradt a színtéren, megkapta a becsületrendet is, Ilosván Veres tanító urat illeti az állandóság. Az értékek megszégyenültek, letörtek, vagy tragikomikussá váltak; mindenki más marad. A regény végén újra látjuk a trafikosnét, a borbélyt, a csizmadiát, a vadászpuskás tanítót, akárcsak a regény elején; a nagyvendéglőben a beszédtéma sem igen változott. Veres Pálé a végső szó, a kisvárosi korlátoltságé, aki még mindig nem érti, mi történt. Örül felesége szerencséjének, és sajnálja az albírót, akinek "szerencsétlenebb" volt az ugrása: "No, csakhogy a feleségemnek nincsen {171.} baja, a többit nem bánom ... azaz, hogy ... kár azért a fiatalemberért, bizisten a nevét se tudom. Ő sem tudja az enyémet. Mindig valami Bovári úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség! ..."

Móricz mást mond: az ilosvai sivárságba nem szabad beletörődni. Ezért rajzolta meg Veres Lacit, a férfijellemet igérő diákot, aki nem törődik bele a történtekbe. Tisztultabb régiókba vágyik, magasabb igazságokra. A tanítóné megöregedett, az albíró megrokkant, ő még győzhet.

Az Isten háta mögött a Sáraránnyal rokon, az "új magyar idillt" festi a változtatás igényével. De már nem a Sárarany gyermeteg hitével, mely az azonnali változtatáshoz elegendőnek tartotta az állapotok felmutatását; hanem az érett férfi és művész józan szkepszisével, aki tudja, hogy a győzelem csak szívós és nehéz küzdelem eredménye lehet. Talán innen is a megnövekedett művészi erőn kívül a Sárarany és Az Isten háta mögött hangulati, világításbeli különbsége.

A Sárarany izzó lávája itt merevült ércbe. A Sáraranyban olykor lángokba csapva izzott a hangulat, zengett, áradt a gyötrelmes hit lírája; Az Isten háta mögöttben Móricz fölényes, tárgyilagos ábrázolásra törekszik, a felszín epikai nyugalma mögött rejtetten, lefojtottan perzsel a líra. A nyelv, mely a Sáraranyban olykor a drasztikum határát is súrolta, itt akkor is mérsékelt marad, mikor a "legkeményebb becsületsértés rezeg" a levegőben. A Sárarany hőseiben olykor feleslegesen is benne élt Móricz; itt megvan minden szereplőtől a kívánatos távolság; iróniával néz, és humora is megmérő, értékelő; hangja tompított, kerül minden hatásosságot.

Kompozíciója is tökéletes. A dráma alig negyvennyolc óra alatt játszódik le, külső cselekmény alig van; a sovány történet is csak arra kell, hogy megmutathassa, mi forr a szereplők lelkében. Főhőse olyan értelemben, mint az "egyhősű" Móricz regényeknek – a Sáraranynak, A fáklyának, az Úri murinak – nincsen; a kisváros érdekes figurái szinte azonos erősségű megvilágítást kapnak benne. Még akire a legtöbb fény esik, az is passzív. Szépségével, érzékiségével veri fel Veres tanítóné férfikörnyezetének kívánkozó vágyait, s az asszony körüli érzéki kavarodásban elevenedik meg a kisváros minden unalmával és közönségességével.