Jószerencsét

A köztudatban a bánya és a gyár regényeként él, a hazai iparosodás és munka legkitűnőbbnek induló regényeként tartják számon. A munkásról, a bányáról és a gyárról először itt ír Móricz Zsigmond részletesebben; a szöggyár és hengersor rajza, a dohogó-kattogó munkahimnusz visszaadása egyedülálló értékűnek tűnik korabeli irodalmunkban. A munkásságban a szociálisan újat nem látta meg ugyan, de emberi sorsukat mélyen átérezte. Bizonyára a szocialista ideológia komolyabb ismerete nélkül. Vérében izzott – Révész Béla szavai szerint – a "tiborci sejt", mely érzi "az ősi nyomortársakat, akár zsellérnek, akár proletárnak hívják őket". Bennük is, mint általában minden igaz emberben a természet legritkább gyémántjait tisztelte. Ezért látja meg nyomorúságuk mellett életük kopár szépségeit is, a falépcsők alatt hancúrozó gyerekeket, a sütőkemencék lángját, a vacsorázó esti bányászok "akaratlanul" festői csoportját, a fakapura felírt gyerekes betűket: "Orosz Mihály – Korsós Mariska – jegyesek." Apróságok, éppen csak felvillantott képek ezek, de jelzik, az ember nem pusztán termelőeszköz, s a bánya és gyár sivár vidékén is keresni kell a humánust és a szépet.

A munkás- és gyárábrázolás a Jószerencsétben bármennyi új mozzanatot is tartalmaz, nem az igazi magvát jelenti a regénynek. A megírt fejezetekből úgy tűnik, Móricz nem a bányászok és gyári munkások életéről akart regényt írni, legfeljebb a sok szál egyikén ábrázolta volna a sorsukat. A regényt nagynak, hatalmasnak szánta, az egész háború előtti Magyarország képét akarta megrajzolni benne. A bányatelepek mint sajátos kohók érdekelték: a legkülönbözőbb rétegek élnek itt, bányászok, gyári munkások, parasztok, tisztviselők, bányabárók, magyarok, németek, szlovákok, mélységből emelkedő és magasból lehulló egzisztenciák. Különböző emberek, sorsok, melyek azonban egyben feltétlenül rokonok: az elnyomorodottságban. A telep – a kereszti völgy – jelkép: fölszegezve sorvad itt minden ember, a társadalom és a saját sorsa keresztjén. S nincs szabadulás. Előrejutni lehetetlen másképp, csak a véletlen, vak jószerencsével. Ezt a véletlent, a sikerhez szükséges Fátumot jelenti itt a bányászok világából kölcsönzött cím.

{173.} A Jószerencsét a kétségek és vívódások regénye, a háborút megelőző évek vihar előtti fülledtsége tölti be lapjait. A század eleji nagy fellendülés 1912-től kezdve megakadni látszott. Móricz ezt a nagy depressziót érezte, a nagy viharokat megelőző rekkenő csendet. Azt, hogy valaminek jönnie kell, mert így tovább élni nem lehet. Erről beszélt volna tovább a regényében. Jött a háború, "felrobbantotta" a megkezdett írást. A regényfolytatást már az élet írta. Másképpen, mint Móricz gondolta. A töredékben maradt művet meg sem próbálta befejezni, csonkán adta ki 1924-ben.