A kísérletezés évei

A Nyugat előtti évek a kísérletezés évei. Első verseit a Magyar Géniusz közli 1901-ben. Ez még inkább a véletlen rendezése; de közvetlenül indulása után látható tendencia szabja meg, hogy merre tájékozódik, s milyen csoportosulások keresik vele a kapcsolatot. Szinte szimbolikus jelentőségű az, hogy a Nyugat valamennyi előde s a legtöbb új csapásokon induló lap helyet adott {217.} írásainak (A Hét, Figyelő, Szerda, Virágfakadás, Jövendő). Ezek hatása teremti meg munkássága első szakaszának figyelemreméltó jellemvonásait is. Már első versgyűjteményében (Versek, 1903) új hangulatú képek tűnnek fel, az elhagyott lány bánatának érzékeltetését új környezetrajz emeli ki a konvenciók szürkeségéből, s a "kábafényű kirakatok", "a sivár, gőgös ívlámpák", a kávéházi füst, a "csúf közömbös, hétköznapi lét" képei fogalmazzák meg bennük a fő lírai élményt (Aszfalt). A versekben helyet követel magának a köznapok érzésvilága és beszédmódja, törvényjogot kapnak a "profán" témák. A Társaságban című vers teljes egészében a társalgási nyelv szellemes alkalmazásán nyugszik, a Petike járt az teszi igazán emlékezetessé, hogy a mindennapok apró, emberi érzéseinek melege árad belőle. A "köznapi" szemlélet érvényesítése helyenként dezilluzionáló hangulatok felbukkanásával, bálványrombolással jár együtt. Különösen szembetűnő ez a bibliai témák ábrázolásánál. A Magdolna, A Szűzanyánál, Bethánia arról győzi meg az olvasót, hogy az író ihlető élménye már nem a vallásos áhítat, hanem a kísérlet izgalma: felkutatni a misztikus történetek mögött az emberi viszonylatokat, leemelni a glóriát az alakok fejéről, s lehozni őket koruk sarába-porába. Mindebben Renan szemléletének hatása is jelen van. A költő olykor ezzel a bálványromboló szándékkal közelíti meg saját korát is: Rodostó című versében mintha az üres hazafiaskodás rózsaszín ködét akarná szétoszlatni. Szemléletének másik jellemző vonása a pesszimizmus. Különösen második verseskötetében (Kaffka Margit könyve, 1906) gyakran szól a fáradtak hangján, s vissza-visszatér a közöny, a kiábrándultság mondanivalóihoz. De már a kiváltó okok elleni lázadást is magában hordozza. Érzéseit a csend szüli, melyben "bús töprengés ága-boga terem", s melyben "úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, míg percre perc születni kénytelen". S másféle csend után vágyik, "melybe száz forró titok és jövendő viharok lelke ébred, | hol nászát üli száz rejtett ígéret" (Csend). Így válik a "dekadens" téma életet szolgáló erővé: a századelő korában a "fullasztó békét" kezdi ki, a hazug harmónia illúzióját rombolja akkor is, ha az író még nem látja az igazi béke, az élet csendje, a valódi harmónia útját.

Ezek a jellemvonások arra vallanak, hogy az induló Kaffka irodalmi eszményei közel álltak a századforduló magyar irodalmának városi-polgári szellemű-törekvéseihez. Önéletrajzában maga számol be Kiss József hatásáról, mely nála mindenekelőtt a népi románc és a ballada alkalmazásában mutatkozik meg. A társalgási nyelv költői felhasználása Makai Emil és Heltai Jenő korábbi kísérleteire utal. De fontosabb e közvetlen hatásoknál az, hogy Kaffka munkásságát éppúgy a lázadás jellemezte, mint a kor városi-polgári magyar irodalmát. Helyenként már túl is lépett az általános szellemi lázadás határain. Még nem akarja és nem tudja a polgári fejlődés problémáit megfogalmazni; csupán az általános társadalmi kérdések, a konkrét korjelenségek iránti érzékenysége jelzi lázadása mélyebb tartalmát (A vadasi erdő, Történet). De már felfigyel az osztálykülönbségekre is (Őszi szántás után, Kastélybeli lányok). Egyik kis vitacikke pedig azt jelzi, hogy e téma fel-felbukkanása világnézeti alakulásával is összefügg (Selmec).

A lázadó szellem jellemzi formai törekvéseit is: keresi a szokatlan kifejezéseket, igyekszik szétfeszíteni a dalszerkezetet; jellemző rá az erős valósághoz kötöttség, mely apró, reális megfigyelésekben ölt testet.

{218.} Művészete azonban ebben a szakaszban minden erénye ellenére is átmeneti jellegű. Hiszen az egész irányzat, melyhez csatlakozott, csak ekkoriban szakad el a múlttól, ekkor kezd kilábalni a "népnemzeti" iskola epigonizmusából. S Kaffka még ennek az irányzatnak az eszményeit sem tudja mindenkor elérni. Az ő indulását még nemcsak Kiss József és a A Hét köre befolyásolta, hanem – saját vallomása szerint – Szabolcska Mihály is. A kétféle hatás keveredik benne, és olykor szinte előttünk játszódik le a kettő küzdelme. A múlt még jelen van a nyelvben, a kifejezés eszközeiben melyek megszokott fordulataikkal, szürke jelzőikkel makacsul őrködnek a konvenciók fölött és képtelenek követni az író szemléleti fejlődését (Madársors). Utolsó verses gyűjteményének (Az élet útján, 1918) korai verseit bemutató ciklusa előtt maga is említi, hogy a szűk forma mennyire szorította egyre táguló mondanivalóját: "Kicsiny történetek ártatlan poentjeivé rendeztem az ösmeretlen élet örvényes véletleneit ...". Valóban, költészetének formavilágában ez a múlt legáltalánosabb jellegű megnyilatkozása. Valóban akkor lépett a modern költészet útjára, mikor verseiből ki tudta szűrni az epikát, a "történeteket".

1903-tól kezdve a prózai műfajokkal is kísérletezik. Első novelláiban voltaképpen hangsúlyosabban ismétli mindazt, ami korai lírai termésében új és figyelemre méltó. A gondolkodók és egyéb elbeszélések (1906) is, mely novellásköteteinek sorát megnyitja, mindenekelőtt a szkeptikus, dezillúziós életszemlélet hirdetője. A címadó novella, A gondolkodók cinikus szerelmespárja örökös készenlétben várja az elkerülhetetlen kiábrándulást. Kaffka rokonszellemű verseinél azonban mégis többet mond, mert konkrét élethelyzetet rögzít. Hőseit nemcsak a megfoghatatlan korhangulat irányítja: a múlt is kétkedővé teszi őket, mert fájdalmat idéz, s bizalmatlan készenlétüket jelenük is támogatja, mert sivár, kelletlen munkára kényszerít; az illúziókban a sivárság megszépítését gyűlölik, szkepszisük keserű tagadás, amikor nincs mire igent mondani. Bibliai verseinek profán vallásszemlélete pedig – önnön belső logikáját követve – továbbfejlődik, s az egyház és a világi társadalom kapcsolatainak felismeréséhez vezet (A kisasszony, Soror Annuncia) . Bontakozó antiklerikális indulat hatja át első korszaka legteljesebb prózai munkáját, a Levelek a zárdából (1904) című stilizált naplót is. Igénytelen, egyszerű írás ez: egy zárdanövendék-kislány halk tragédiája, melyet az embertelen, rideg életmód idéz elő. Bája abból ered, hogy szemlélete mindvégig egy kisgyermek világán belül marad. A kis hősnő sérelmei apró sérelmek, a zárda bűnei csupán egy hibás nevelési rendszer kis fogásai. A feltárulkozó mikrovilágban azonban hatalmas arányúvá nőnek. Ezért kelthetnek lázító hatást, anélkül, hogy programos vádirattá hígítanák az elbeszélést. S ezért írhatta joggal Radnóti Miklós: "A Levelek a zárdából még csak az észre nem vett, elnyomott gyermek tragédiáját festi, de már érezteti, hogy írójának legszemélyesebb ügye minden elnyomatás."

Ilyen látható összefüggést azonban nem mindig találunk a fiatal Kaffka modern témái és a kor valódi gondjai között. Lázadó indulata olykor az extrémitás hajszolásában nyilatkozik meg. Ez vezeti a lélektani rejtelmekhez (A halál meséje, A Soha ember, Tavaszi alkony álma), melyekben egyelőre puszta érdekességet lát.

Igazán jövőt ígérő novelláit akkor írja, mikor rátalál kora asszonyi gondjaira. Ezek kifejezésében is tétova még, sokat bíbelődik a női lélek álmélységeinek {219.} méricskélésével, s ha valódi életjelenségre akad is, gyakran bízza mondanivalóját elvont gondolataira és érvelésére, s ezáltal a publicisztika területére téved (Új típusok, Egy asszony meg egy lány, Még egyszer). De mégiscsak felismeri, hogy kortársnőinek gyötrődése a korforduló tünete: a házasság anyagi érdekre épül, s ha valaki ki akar szabadulni belőle és át meri törni a társadalmi előítéletek falát, légüres térbe lép, mert a kor készületlen az önálló nő befogadására. Minthogy felismerése történelmileg időszerű és eleven élményekből fakad, kezdetleges megjelenési formában is ígéretes. Ezért nem meglepő, hogy már első korszakában találunk néhány elbeszélést, melyben közvetettebb módon, eleven életdarab képében is ki tudja fejezni mondanivalóját anélkül, hogy megkerülné gondolatai és érvei igazát. Az Így beszélt az asszonyt teljes egészében egy álmodozó nő monológja tölti ki, mely egyetlen szóval sem utal a való életre, de az álmok és vágyak negatívjával annak sivárságát érzékelteti. Az Idill nagy részben látszólag csak egy öregedő kokott portréjának tökéletes kimunkálása, mégis kifejezi, hogy a kor szabályos asszonyéletéből való kivágyás a tartalmasabb, értékesebb, igazabb élet vágyával párosul.

Ez a két elbeszélés az induló Kaffka prózai stílus-eszményét is tisztábban tükrözi. A monológ alkalmazása arra vall, hogy elsősorban a belső történés vonzza. A portré is eleve kizárja a cselekményes történetet. A gondolkodók mozaikra emlékeztet: hangulatok, gondolatok, érzelmek töredezett darabjaival idézi fel a szkeptikus korérzést. Tehát főképpen a cselekmény uralmától, az anekdotikus csattanótól igyekszik megszabadulni, mely oly befejezetté, kerekdeddé, "formássá" tette a századvégi magyar elbeszélést. Még éretlenebb novellái darabos formája is azt sejteti elsősorban, hogy nem vállal merev műfaji szabályokat. Törekvése egyelőre azért vezet csak ritkán maradandó alkotáshoz, mert a régi prózaíró-technikától idegenkedik ugyan, de az újnak még nincs birtokában.

Kaffka nem volt korszakot indító íróegyéniség s önmaga nem tudta szétfeszíteni a századforduló modernségének határait, de mikor szerveződni kezdett az új tábor, az elsők között vállalta az irodalmi forradalom ügyét. Érthető hát, hogy irodalmi kibontakozása a Nyugat-mozgalom megindulásának éveire esik. Ekkor fordul korábbi példái szűk ösvényéről Ady szélesebb útjára, mely majd elvezeti a Színek és évekhez.

A mozgalom megindulásától kezdve a Nyugathoz tartozott: ott van az első szám írói között; az ellenfél tábora kétes értékű sajnálkozással mond le róla. Egyéni fejlődése és a folyóirat sorsa szorosan összekapcsolódott: továbblépni nem tudott volna a Nyugat nélkül, de magával viszi a mozgalom terheit, gondjait is. Legközelebb Adyhoz állt. Az Új versek alkotójának jelentőségét korán felismerte: már Miskolcon, kezdő tanárnő korában kisebb irodalmi kör alakult ki körülötte, mely leggyakrabban Ady költészetét vitatta. Irodalompolitikai nézeteik sok ponton megegyeztek. Ha nem is olyan világosan mint Ady, ő is sejtette, hogy az új irodalmi mozgalom nemcsak intellektuális forradalom: a Mária éveiben hosszú fejtegetéseket találunk, melyekben Ady gondolatai bukkannak fel. A nagy kortárs értékítéletét érvényesíti irodalmi kritikáinak jelentős részében. Amikor oly uralkodó volt a szubjektivizmus és a művészi öncélúság esztétikája, ő az író hitét és világnézetét kutatta a műben. Hasonló elvek határozták meg állásfoglalását a Nyugat belső vitáiban is.

{220.} Ezek a megnyilatkozások természetesen csak fejlődésének irányát jelzik: írásai még a Nyugat első éveiben is keresgélő embert, kísérletező művészt mutatnak. Korabeli versesköteteinek (Tallózó épek, 1911; Utolszor a lyrán, 1912) tanúsága szerint, versei lírai tartalma ez idő tájt maga a keresés, a tájékozódás (Garabonciások). Sokat lát már a világból, de lelkét még ellentétes benyomások dobálják, még nem tud uralkodni felettük. Semmi sem biztos a világból számára, csak az Én. De befelé forduló tekintete csak halvány emlékekbe botlik, melyek a távozó ifjúságot idézik s erőtlen életakaratra figyelmeztetnek (Én szegény, Utolszor a lyrán, Zilált napon).

Ez a lélekállapot már nem fér el a régi formában és nem elégszik meg az alakítgatással sem. Mindenekelőtt a modern vers egyik nagy vívmányát követeli magának: a lelki mozzanatok feloldását a folyamatban. A régi vers a belső élet egyetlen mozzanatát vagy állapotát mutatta be, az új költés olyan formát alakít, amely magát a folyamatot viszi versbe. Kaffka Tallózó évek című verseskötetében szinte szemünk láttára történik meg a hangváltás: a két egymás mellé került vers közül az 1907-ben készült Felföldi románc még "történet", mely a lírai mondanivalót lekerekítette, az Én szegény (1909) pedig már teljes készültségben mutatja be a lelki folyamatot ábrázoló modern költőt. Ezzel egyidőben tovább fokozódik a kötött formák lazulása. A hosszú sorok végén már csak mint távoli emlékek ülnek a rímek, a ritmus egyre kevertebb, szabadabb lesz, végül a költő a szabadvershez is eljut. Vajon a dekadens költészet korabeli divatjának irodalmi hatásával állunk itt szemben? Életrajza szerint Kaffka belső világa is válságokkal terhes ezekben az években. Még Miskolcon férjhez megy Fröhlich Bruno erdőmérnökhöz (1905), gyermeke is születik, Lacika. Amikor férjét Budapestre nevezik ki a minisztériumba, a köztük lappangó ellentétek felszínre kerülnek, s 1910-ben elválnak. Ekkor szenvedi végig "rossz szerelmeit", melyeket később, második, boldog házassága idején csak röstelkedve emleget; ekkor áll meg mind gyakrabban töprenkedve a magány kapujában. S ekkor nehezednek rá egyre nagyobb súllyal a köznapok gondjai: a fárasztó tanítás a Márvány utcai lakásától távoli angyalföldi iskolában, apa nélkül maradt gyermekének nevelése, lélekőrlő küzdelem az idővel, hogy tanítás után műveit megírhassa, mostoha kiadói viszonyok. Ezekben az években írja elkeseredett leveleit Ady Endréhez: "Közeledéseket, őszinteségeket, némi krisztusit és emberséget áhítok és két-három emberrel úgy vágyok megmásolhatatlanul összebékülni, mint ha haldokolnám és búcsúznám ..." "Hogy a két regényem tetszett magának, annak nagyon örülök. A készülni kezdő harmadikért is igért a Franklin hosszú alkudozás és böcsmérlés után 1000 koronát ... szőröstől-bőröstől és minden maradékostul. Bizony nem fogom én megírni azt a harmadik regényt – napi négy órát aludni öt hónapon keresztül s így szűkölködni mindig!" De a válságos élmények művészi értékét, Kaffka emberi nagyságát mutatja, hogy látja válságát; tudja, hogy "jobb szónak, oszlatónak kell lenni valahol", s ez már a válság feloldását is biztosan ígéri. S a jobb, az oszlató szókat meg is találja. Az Utolszor a lyrán fájdalmas és tétova versei között ott találjuk a Hajnali ritmusokat is, amely 1912. május 23-nak, a "véres csütörtöknek" állít szép emléket. A versben egyéni válságának feloldása és a történelmi események hatása fonódik össze. A költő itt is lelki folyamatot fest, de már azt is érezteti, hogy sikerült valahol megvetnie a lábát. Mintha a kötet többi versére adna {221.} választ: hogyan sikerült áttörnie az "én-falat", megtalálni azt az "álom-igazat", amely elűzi vagy legalábbis megnemesíti az egyéni fájdalmat. Már a vers első szavai megteremtik a majd végig uralkodó hangulatot: "Éber mámorú hajnal". Azután a "villanykábulatú" nagyvárosi út képe jelenik meg előttünk a megszokott alakokkal és jelenetekkel. De a végére oda van már dobva két sor: "Most már jönni fog robogva minden | szólt szembe velem egy ember, akit sohse láttam idáig és elfeledtem már a nevét." E sorok gondolata még nem folytatódik, a vers visszakanyarodik a költő belső világának ábrázolásához, de az emlékek felidézésének már új értelmet adnak a sose látott és elfeledett ember szavai. Még a legmélyebb sötétségbe vezetnek a következő sorok, de már biztosak vagyunk a sötétség eloszlásában is. S mint a vers hajnala az éjszakát, úgy oszlatja el az élet igazán nagy dolgainak megismerése a kiúttalan, fülledt öngyötrést. Ezután az egyéni sorsra való utalás már nem is lehet más, mint a vers felkiáltása: "Jaj, szégyenek lehetnek ma-holnap kicsiny asszony – nyavalyák!" – hogy azután megjelenjék a költő előretekintő arca:

Férfiak! szóltam halkan – és szép, éber szemükbe néztem.–

Ha netalán lesz valami – ne feledjetek izenni nekünk is!

Mi szivünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szivünk

...

– De egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot

...

Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre

S mint más, eddigi forradalomkor uszítsatok minket is barrikádjaitokra megint.

A Hajnali ritmusok – amellett, hogy összefoglal és szinte értékel egy válságos időszakot – azt is jelzi, hogy Kaffka írói kibontakozása összefügg az 1910-es évek elejének nagy forradalmi fellendülésével.