Lélekrajz és társadalombírálat szintézise felé

Így lehetett válsága termékeny. Versei belső harcának primér folyamatát tükrözik. Egyidejű írói fejlődését, mely vívódásának transzpozíciója, mindenekelőtt a Színek és évek (1912) bizonyítja. De természetesen e fejlődés mozzanatait összefüggőbben jelzik elbeszélései, minthogy ezek útja kisebb szakaszait, fordulóit és vargabetűit is mutatják. (Korabeli elbeszéléskötetei: Csendes válságok, 1910; Csonka regény és novellák, 1911; Süppedő talajon, 1912; Szent Ildefonso bálja, 1914)

A Nyugat először kísérletezését tette bátrabbá. Első Nyugat-beli novellája, a Neuraszténia majdnem lélektani sztenogramm. De elgondolkoztató, hogy ezt az írását egyik novelláskötetébe sem vette be: úgy látszik, nemcsak a konvenciók, hanem a kísérlet kísértése alól is felszabadult. Ezt bizonyítja a Neuraszténia mellett született másik lélektani novellája, Az ember meséje is, mely azt mutatja be, hogyan tör be az élet egy világtól elvonult ember {222.} életébe. Mit vall meg mindezzel? Hogy elégedetlen a tünékeny dolgokkal és eseményekkel, hiszen a lét egész tartalmát akarja kifejezni, s éppen ezért a cselekményre épülő novellát már szűknek érzi. De az irracionális titkok között járva is elégedetlen, mert a köznapi élet igazságáról sem tud lemondani. Küszködik tehát, s az életnek mindig azt az oldalát keresi, amelyiktől távolabb került. Így alakul ki elbeszélő művészetének belső hullámzása a Nyugat hőskorában. Viszonylagos nyugvóponthoz – és maradandó elbeszélésekhez – akkor ér, amikor el tudja kapni a hangulatot, mely eléggé testetlen ahhoz, hogy csonkító "történetnél" tágabb keretet adhasson a mondanivalónak, de ugyanakkor magában hordozza és a lét egyetemes tartalmává emeli, jelentésteljessé avatja a köznapok gondjait, reményeit, tapasztalatait.

Először a kor asszonyi gondjaihoz talál vissza: második korszakában novellái háromnegyedét a nőkérdés sokoldalú ábrázolása tölti meg. Most is folytatja a töprengéseit, sőt lassanként rendszerfélét alkot, mely az asszonyi élet elnyomottságának bemutatásától a megoldás lehetőségeinek mérlegeléséig az egész problémakört magában foglalja, de koncepcióját már következetesen telibe találó, eszmét sugárzó, plasztikusan megformált női arcképekkel fogalmazza meg. A Fekete karácsonyban (1913) egy "megtért" bűnös asszonyt mutat be karácsonyra készülődő családi körben: egy középosztálybeli háziasszony ünnepi teendőit írja le szinte szociográfusi hűséggel, a vacsora fojtott hangulatát jeleníti meg, a homályos célzásokra és a kérkedő tapintatra utal, mégis a "gyalázatos tisztesség" ellen lázit és hősnőjét szimbólummá tudja emelni, anélkül hogy a szimbolizmus eszközeivel élne. Mirjam (1911) című novellájában a bibliai téma segíti az általánosítást: Mirjam Jézus anyja – földközelben. Fia halála után a tanítványok mellett él, vállalja ellátásukat, de csak kívülről figyelheti beszédüket. Belső monológjában a férfivilág mitikussá válik. S így, miközben közénk ereszkedik a vallási mítosz magasából, újra szimbólummá növekszik, de már a század eleji korforduló asszonyának szimbólumává.

Az elnyomottak mellett ugyanilyen módszerrel mutatja be a lázadó asszonyokat. Legtöbbször a hangulatot idézi fel, amely a céltalan, mozdulatlan életből vagy az elnyomatásból kitörő nő helyzetét jellemzi. Ezért fordul annyiszor a szabadszerelem témájához (A kaland, 1909; Májusi zápor, 1914; Kirilláné múltja, 1912). Keserű vagy rezignált a mondanivalója róla. Ünnep című novellája (1908) pedig azt sejteti, hogy voltaképpen nem is a szabadszerelem problémája, hanem a társadalmon kívül szorult boldogságkeresés izgatja. A "falakon kívüli" élet sivárságát idézi fel, mely éppen azt sorvasztja el, ami a lázadás célja volt: a megalkuvástalan érzelmi életet. Keserűsége tehát új rend és új erkölcs után kiált.

Kitartóan keresi kora győztes asszonyát is. S olykor mintha meg is találta volna (Jöttment, 1910; Lefekvés előtt, 1913). Jellemző viszont, hogy csak leányalakok történeteiben: győztes hősnői még kívül állnak azon a fájdalmas asszonyi világon, melynek diadalmas lázadóját ő valójában keresi, győzelmük ára tehát az asszonyi sors megkerülése. Végiggondolva eléggé keserűnek látszik ez a "győzelmi jelentés". S amikor közelebbről és köznapibb helyzetben veszi szemügyre kora "győztes" asszonyait, keserűsége nem is marad meg mondanivalója mélyén. Egyik legszebb novellája bizonyítja ezt; a Csendes válságok (1909) egy szép, okos, művelt, nyugalmas lelkű asszony dicsérete. {223.} Férje korai halála után éveken át nem törvényes, de zavartalan szerelemben élt egy német tengerésztiszttel, s amióta azt is elvesztette, csak nagyfiának él. Néha még magával ragadja egy-egy válságos pillanat, – amikor például észreveszi, hogy fia barátja beleszeretett – de ezek csak csendes válságok, elsimulnak és elfoglalja helyüket a nyugodt fölény. De mi az ára? Az, hogy ez az asszony kihúzódott az életből. Fentebb említett leánytársai előtte vannak az asszonyi élet hangos válságainak, ő utána – harmincnyolc éves korában. Keserű panasz tehát a Csendes válságok is. A hősnő fölényes, nyugodt alakja inkább vágykép. Ha közelebbről tekinthetnénk lelkébe, aligha árasztaná a harmóniát. Nem véletlen, hogy Kaffka mindvégig távol igyekszik tartani tőlünk. A novella szerkezete, nyelvi anyaga hasonló felszín alatti hullámzást jelez. Nagy része leíró, a tárgyi világot szándékozik tükrözni. A hősnő külső képe és környezetének rajza azonban túl éteri: zavartalanságával inkább nagy belső zavar kompenzációjának tetszik. Közbeiktatott párbeszédek, röpke jelenetek és feloldatlan elmélkedések igazolják, hogy sejtelmünk jogos. Ugyanilyen ritmusban váltják egymást benne a hamvas impresszionista képek és a "modern" harmóniátlan szóösszetételek, szóképződmények.

Kaffka szerint a Csendes válságok hősnője azért került ki győztesen csendes válságából, mert anyasága és passzív humanizmusa felülemelte az örvénylő női életen. A Csonka regényben (1910) a hivatástudat a fölény forrása. Balikay Iza, a tehetséges színésznő a színházhoz menekül női válságaiból. De ez az elbeszélés valóban csonka regény: a hősnő menekülése nem hoz végleges megoldást és nem ad elég magyarázatot. Akaratlanul is azt fejezi ki vele Kaffka, hogy az asszonyi gondok messzebbre vezetik, új okokra, új összefüggésekre bukkant, ezek ábrázolásához azonban már csak a regény tud teret adni. A Csonka regény a regényíró készülődését jelzi.

Ez a fejlődés azonban nem lenne megnyugtató, ha csak az extenzivitás igénye irányítaná. Éppen ezért teljesen logikus, hogy Kaffka, miközben az új okok és összefüggések nyomában egyre tágítja világát, az intenzív kifejezésre is rátalál. A Fekete karácsonyban már ezt figyelhettük meg. A folyamat azonban a dzsentri-téma megjelenésekor válik igazán láthatóvá. Az asszonyi sorsok jelentése annál közvetlenebb, társadalmilag minél körülhatároltabb és karakterisztikusabb élet hordozza. Ezért segíti elő az intenzív ábrázolást Kaffka prózájában a nőkérdés és a dzsentri-téma találkozása.

A korai novellák táji élményéből csak lassan bontakozik ki a dzsentrivilág. Még sokáig csak motívumok utalnak az író gyermekkori élményére. A Színek és évek szomszédságában viszont az elbeszélések között is felbukkan az a mű, melyben a főmondanivalók találkozása nagy erőket szabadít fel. A Polixéna tant (1911) Kaffka nagy novellái közül való. Egy öreg dzsentri-asszonyt mutat be, ki diáklányok kosztolásából tartja fenn magát. Nehezen él, de a jelenről soha senki sem beszél házában. Amikor fia sikkasztása után kénytelen elhagyni a várost és fizetés nélküli házvezetőnői állást vállal, mindenkinek arról beszél, hogy anyahelyettesnek, rokoni barátnőnek hívják. Vén hazudozó? Az író szerint nem. Küzdelme "ködkötelekbe kapaszkodó gyöngeség vagy hősi erő". Portréjában tehát a megértés és a történelmi ítélet jogosságának elismerése keveredik. A novella stílusát az emlékező magatartás szabja meg. Először az író emlékezik: ő is Polixéna tant kosztos-{224.}lányai közé tartozott. Azután emlék emléket idéz, s az öregasszony múltjából a dzsentrik hajdani szép élete ragyog elő. Az egymásba hullámzó emlékek áttörik az idő határait, élővé teszik a múlt példázatát, s egybemosnak történetet, lírát és kommentárt. Így alakul ki az ítélet, s így felesel vele a nosztalgia. A Színek és évek kétszólamú hangja ez. Primér mondanivalója és jelentése éppúgy adekvát formát talál az emlékező elbeszélésben, mint a nagy regényben. Anyag és forma teljes egységét jelzi, hogy az emlékező hangulat mondatait is áthangszereli: állítmány nélküli felsorolásai – mint töprengő sóhajok – vezérmotívumszerűen térnek vissza újra és újra.

Mindennek mélyén már voltaképpen a jelen társadalmi problémái húzódnak meg. Láttuk: az induló Kaffka dezillúziós, bálványromboló szenvedélyével fejezte ki a megsejtett társadalmi elégedetlenséget. 1908 utáni korszakában már bele tudta foglalni azokba a válaszokba, melyeket a nőproblémára és dzsentri-kérdésre adott. De olykor közvetlenül is megszólalt s nem hagyott kétséget afelől, hogy uralkodó témájának gazdagodása világnézeti fejlődésével függ össze. 1910-ben például megírja az Asszonyokat, mely teljes egészében a szociális indulatok drámája. Egy neves gyermekorvos ingyenes fogadó délutánját idézi fel ez az elbeszélés. A várószobát sovány, kopott asszonyok és rosszul táplált beteg gyermekek töltik meg. Ebbe a környezetbe cseppen bele a finom úriasszony, aki tévedésből hozta el agyoncicomázott leánykáját a szegénynapon. Azonnal feszültség tölti meg a várót, melyben azután egyetlen megjegyzés szikrája is hatalmas robbanást idéz elő. E mondandónak megfelelően a novella stílusát nyerseség és drámaiság jellemzi. A leíró részek naturalista jellegűek, a párbeszédek drámaiak. A nyers indulat nem tűri a nyelvi finomkodást: a kifejezés fő eszköze itt az a feszültség, melyet a leírások és párbeszédek kontrasztja teremt.

Az Asszonyok egyébként azt is jelzi, hogy Kaffka már a Nyugat hőskorában elkezdte témaköre tágítását. S számára idegen világokat akar feltárni és megismerni az Átutazó című novellájában (1911), A kamarásban (1912) és a Szent Ildefonso báljában (1913) is.

Ebből a sokirányú küzdelemből nőtt ki a Színek és évek.