Színek és évek

A Színek és évek (1912) főhősének, Pórtelky Magdának a sorsa az orsó mellett töltött asszonyi élet hangtalan pusztulását, a süppedő talajú világ gyalázatos tisztességét hordozza magában. Az az életforma, mely megszabta gondolkodása, vágyai és lehetőségei határát, már nemcsak emlékeiben él, hanem lassan maga is emlékké válik; pőrén szolgáltatja ki a magával hurcolt életeket a könyörtelen időnek. A nőnek egyetlen életlehetőséget nyújt: a házasságot. Magda törpe eszményeket örököl környezetétől: valaki akar lenni szülővárosában, de ősei módjára, megyei ember feleségeként. Első házassága idején még ösztönösen cselekszik: elfoglalja a neki adatott helyet. Amikor azonban egy tragikus véletlen következményeképp elveszti férjét, szemben találja magát a valósággal, szinte kálváriát kell járnia. Második házasságát már azzal a meggondolással kezdi el, hogy számára nincs más megoldás, mint egy új férj, s már tudatosan szerzi meg magának férjül asszonykori udvarlóját. {225.} Látszólag megint megkapaszkodik tehát, pedig élete süllyedése valójában most kezdődik. Az emlékvilág védő falai lassan leomlanak, s előtűnik az élősdi és kiszolgáltatott asszony alakja. A hősnő sorsa és a regény mind nyíltabban megütköző, kicsinyes indulatokba torkollik. A züllöttség, durvaság véghangjait már csupán az erőtlen megnyugvás hangulata tudja feledtetni.

Magdát azonban mégsem lehet a magyar irodalom züllő dzsentrihősei közé sorolni. Hiszen ő mindvégig értékeket hordoz magában, s jobb körülmények között bizonyára más életutat járt volna meg. De mindig csak másvalakihez kapcsolódva és másvalaki által képzelte el a cselekvő életet. Jellemző, hogy végső megnyugvását is férfinek köszönheti: nyomorúságos házassága után mégis csak a férje nyugdíjából él. Kiszolgáltatottsága sohasem lelt kifejezést, lázadó érzései születésük pillanatában visszafojtódtak a családi fegyelem és szokástisztelet megnyugtató, mert sehova sem fellebbezhető rendjében. S amikor a hasznos és védő rendből kiszakad, nem tud igazán élni a szabadsággal. Igaza van, amikor második házasságának egyik keserű és szennyet felkavaró vitájában azzal tesz pontot gondolatai végére: "bizony nekem nem volt más utam ..."

De nemcsak sorsa alkalmas a korforduló problémáinak életszerű megjelenítésére, hanem típusa, lelki alkata is. Passzív, tehetetlen, az igazi nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartja valami különös gyávaság, pedig néhányszor nagyot lendíthetett volna sorsán. Annak az áldozata, hogy megfosztották az önálló tevékenység lehetőségétől, de jól is érzi magát a mások által kormányzott élet keretei között. Akaratlan passzivitása oly mérvű, hogy sokszor élősdinek éreznénk, ha nem lenne terméketlen, haszontalan egész romló környezete, s ha kora el nem zárna körülötte minden utat az értékesebb élet felé. Az olykor kínzó, de mélyről fakadó passzivitás jellemzi nőiségét is. Egészséges szerelme ki sem bontakozhat, s így nem tudjuk, oknak vagy következménynek tekintsük-e romantikus érzelmeit, sejthető frigiditását és kényszerű megadását. Szép is és aggasztó is szerelmi életének története, melyben csak a széptevés romantikus játékának emléke idéz fel örömöket, s a szereplést, sikert, irigylést hozó báli éjszakák hideg, testetlen ragyogása villant fényeket.

Ez a sokoldalúan kidolgozott jellemrajz arra figyelmeztet, hogy itt nem az egyén zülléséről van szó: Pórtelky Magda nagyobb erejű változások függvénye; áldozat, de maga is kiszakíthatatlan része a végzetnek. A regény széles sodrása felkavarja a századforduló Magyarországának egész életét.

Pórtelky Magda alakját és sorsát a századvégi dzsentri roppant gazdagon ábrázolt, bomló világa veszi körül. A magyar Ugar tája ez, ahol még ha meg is maradtak a búzás szekerek, telt bödönök, oldalszalonnák rendei, mozdulatlan, halott és zsibbasztó az élet. Ez az a táj, amelyben csak megyegyűlés vagy családi sokadalmak idején mozdulnak meg, ahol dicsőség, ha valaki még nem ült vonaton. Itt válnak tragikomikus különcökké a nagyratörők, mint Telekdy, aki egészséges lakást akar a parasztnak, tiszteli cselédei emberi méltóságát, s a mezőgazdaság tudományos fejlesztéséről gondolkodik, de ugyanakkor azt tartja a legfontosabbnak, hogy az "uralkodó szél" irányába essenek magtárai ablakai, akinek a feje fölül még a födelet is elviszi a magányosan vívott küzdelem, s aki könyvekkel körülbástyázva, sárgán, puffadt, {226.} beteg arcával, gennyes, csúnya sebeivel tűnik fel utoljára a regényben. Itt süllyed enervált bohémségbe a többre érdemes Horváth Dénes: milyen idegenszerűnek és vonzónak tűnt ez a világot járt hajdani művész, milyen távolinak, szokatlannak látta Magda mindazt, ami kirajzolódott jóízű, kissé lassú és várakoztató meséiből, s milyen közönségessé, fásulttá tette később a mindennapos törődés, amikor már csak hízott, ült, csibukozott, borozgatott kidülledt arccal, vérrel-futott szemmel, lepittyedt szájjal! S ennél még sötétebb színeket is találunk a regény nagy vásznán. Magda két öccse még szomorúbb véget ér: Sándorka, a püspöknek szánt kispap az őrültek házában tűnik fel utoljára, a másik, az elcsapott katonatiszt néha faluról falura jár országutakon kéregetve, néha az árokban alussza ki delíriumos álmát. A züllés, a pusztulás légköre veszi körül a hiripi udvarházat is, mely Magda oly sok gyermekkori emlékének színhelye volt. S Telekdy Péter már azt is látja, hogy züllött, az egész ország, különösen a dzsentri fészke: Szatmár. "A vármegyét csak alá kellene aknázni ... Csupa sógorság-komaság: a lustaságuk, tudatlanságuk, basáskodó rosszaságuk palástolására alakult, összevissza házasodásuk révén megerősített érdekszövetkezet."

Egyetlen "élő" ember él a pusztuló világban: Grószi. Az ő jelenléte szinte egymás mellé hozza időben az emlékek és a valóság dzsentriéletét. Úgy áll előttünk, mint valami régi olajfestmény. Ez is illik hozzá: ő még "egész" ember.

Mindezekben már ítélet is van: társadalmi mondanivaló, ami a történelmileg konkrétan ábrázolt korrajzra és az író nagy ismeretanyagára támaszkodik. Mennyit tud Kaffka erről a süppedő világról s milyen pontosak az ismeretei! Nem elégszik meg a szomorú eredmény rögzítésével, kíváncsi hősei előtörténetére is. Magda családjában felfedezi a hajdani középnemesség negyvennyolcas eszményeit. De a regény tényeivel azt bizonyítja, hogy a legtöbb Pórtelky már az önkényuralom idején "felzüllött nemzetségtől" reméli élősdi élete feltámogatásét. Az ősi vagyon szétoszlott, s némelyik csaknem paraszttá vedlett, büszkeségük közönséges és nevetséges gőggé silányodott; lányaik nadályt ragasztanak a nyakukba báli készületül – hogy ne legyenek olyan falusi színűek – s jó ecsedies hangsúllyal hangoskodnak az úri társaságban. Gazdaságukban régies viszonyok uralkodnak: plajbász, papiros nincs a háznál, a zsákok számát, munkások bérét, kárt, nyereményt, árakat csak úgy a fejükben tartják; még házilag öntik a gyertyát juhfaggyúból, a szolgálók zsírmécsesnél szőnek-fonnak hajnalig. A legtöbb helyütt azonban már se föld, se gazdaság. Magda kálváriájának vége felé majd mindenki felhúzódik a fővárosba: itt telepszik meg anyja, nagybátyja, – olcsóbban lehet ott nevelni a sok gyereket – ide vágynak osztozkodó unokatestvérei. A régi, híres családi összetartás szétesett, s új törvények kezdik átrendezni az életet.

S – ha vázlatban is – feltűnnek a dzsentrit körülvevő ország életének egyéb tájai is. Látjuk a felcsapó füstfelhőket, a paraszt lázongásának szikráit. A városban "messziről jött emberekről" beszélnek, akik biztatják a lápföldekből kitúrt parasztokat. Szinte szimbolikusan jelzi az egész élet átalakulását a szinyéri nagy tűzvész. "Minden különködés megszűnt a veszteségek szinte lelkes és érdeklődő testvériségében. De elmosódtak egyéb közösségek, szokott összetartozások szálai."

{227.} Pórtelky Magda élete nem gyors, tragikus összeomlás, mint például Móricz dzsentrihőseié: csupán apró, hétköznapi gondokon, feszültség nélküli súrlódásokon őrlődik fel. Még azokban a jelenetekben sem találunk drámai hőséget, amelyekben pedig romantikus túlzás nélkül lehetett volna nagy összecsapásokat konstruálni. Érzékletesen példázza ezt az alkotási módszert az első férj öngyilkosságának leírása. Az első személyben beszélő hősnő szavai nem akkori érzéseinek borzalmasságát, rendkívüliségét idézik fel; az írónő szinte szándékosan áll meg az apró realitások pontos leírásánál. A szenvedélyek szordinózott megszólaltatásával nagy hatást ér el: szinte minden sorban jelenvalóvá tudja tenni az író objektivitását. A tények, események, dolgok jellege önmagától mutatkozik meg, miközben az alkotó állásfoglalása a háttérben marad.

Paradoxonnak látszik, de ezt az objektivitást szolgálja az író fel-felbukkanó együttérzése hősével. Az egész regényt tragikus színezetű nosztalgia lengi át. Az első személyű előadásmód és az emlékező attitűd már eleve a rokonszenvet táplálja, pedig az író közvetlenül is kifejezi, hogy szereti hősét, sajnálja azt a világot, melynek pusztulásáról beszél. Ez a nosztalgia a könyörtelen igazmondással keveredve különös feszültséget ad a műnek. Nem von érzékeny ködöt a süllyedés fölé, nem gátolja annak kimondását, hogy a dzsentrivilágnak el kell pusztulnia. Az író személyes viszonya az ábrázolt világhoz fokozza a művészi hatás erejét, meggyőzőbbé teszi az ítélet helyességét. Hiszen a történelem ítéletét ugyanaz fogalmazza meg, aki szenvedi is.

Ez a nosztalgia azonban nemcsak a személyes kötöttséggel kapcsolatos: jelenléte azt is kifejezi, hogy Kaffka beszámolója a huszadik század elején hangzik el, amikor a magyar polgári fejlődés már megtépázta önnön eszményeit, és nem tud az írónak olyan magaslatot adni, melyről előre és hátra egyaránt áttekinthetné a történelem tájait. Közvetlenül nem fogalmazza meg a regény, de több alakja és jelenete vall arról, hogy a letűnt dzsentrivilággal szemben nem tud az író megvalósult pozitív eszményeket felmutatni. Ezért állít a züllő dzsentrihősök mellé korlátolt nyárspolgárokat (az első férj és családja).

S hiába keresi a biztató jeleket a nő útját követve is. Pórtelky Magda nemcsak azért jut a süllyedés útjára, mert osztálya halálraítéltségét hordozza magában: a kor sem ad neki kiutat. Falak omlottak le körülötte, s ő csak társadalmi rendjének védelmén kívül esett. Özvegyi kálváriája nem egyéb, mint szinte módszeresen dokumentált bizonyítása a kor készületlenségének. A fővárosban a művészi pálya ajánl egy pillanatra kiutat, de már az első kísérletezéseknél meg kell állnia az olcsó vágyak és előítéletek torzításainál. Másik stációja – a falusi postahivatal – a dolgozó nő biztató példáját villantja fel. S hamar tudomásul kell vennie, hogy itt is ugyanaz a kicsinyes, céltalan női élet uralkodik, amely elől egyelőre menekül, ugyanaz a kiszolgáltatottság fogadja, amely a kényszerű házasság gyalázatos tisztességét oly riasztóvá teszi.

Kaffka tehát látja, hogy a polgári rend sem teremti meg a harmóniát, hogy a dzsentrit elpusztító társadalmi bajok újakkal cserélődnek fel, ezért ítélete nosztalgiája mellett jelenik meg.

A hulló dzsentri regénybe foglalásával olyan jelenséget fogalmazott meg, amely a nagy kortársak szerint is a századforduló magyar életének legtipi-{228.}kusabb problémája. Témája így sem sodorja az irodalom perifériájára: a pusztulás világának bemutatásával az egész magyar társadalmi fejlődés betegségének gócát tudja fölnagyítani. A dzsentri sorsában leplezetlenül jelentkeznek a társadalmi bomlás tünetei, s az így kialakuló kép színeit még markánsabbá teszi a dzsentri tragédiáját megtoldó, keserű női sors fénytörése. Ezért mondhatja el róla Móricz Zsigmond, hogy "a társadalom bírálója sokkal több törvényszerűséget vonhat le belőle, mint magából az életből". Ezért beszélhet felsőfokon Schöpflin Aladár: mint társadalomrajz "a legnagyobbszabású magyar regények közé tartozik". S ezért üzente meg az írónak szülő-vármegyéje a regény megjelenése után: irgalmatlanul csúffá teszi, ha megbántott földjére teszi a lábát.

Abban, hogy Kaffka nosztalgiája, érzelmi kötöttsége és ítéletének könyörtelensége nem törte ketté a regényt, nagy része van az impresszionizmusnak, mely stílust tudott adni az ellentétek között feszülő írói indulatnak és regényanyagnak. Az impresszionizmus közös mederbe vezette minden régebbi törekvését. Agnoszticizmusa gondolatot adott az induló évek dezillúziójának, a kortól öröklött pesszimizmusnak és az emberi válságokból felfakadó mély keserűségnek. Művészi módszerének egységes építménye lehetővé tette, hogy az újnak az az igénye, mely a szecesszió útjain tévelygett, célratörően megizmosodjék és erős korérzéssél telítődjék. Szenzualizmusa, lelki hatásokra éber érzékenysége pedig a pszichológiai érdeklődést, mely eddig oly sokszor rekedt meg a kísérletezés izgalmánál, a művészet élő vérkeringésébe kapcsolta. S mindenekelőtt: találkozott egymással az a szemlélet, mellyel az impresszionizmus a világot, Kaffka pedig Pórtelky Magda történetét megközelíthette. A látványból táplálkozó mű, melyből hiányzik az összefüggések eleve megfogalmazott és egyszerűsített váza, módot nyújt rá, hogy tükröződjék benne a történelem káoszában tévelygő lélek, minden érzelmével, még ha egymással küszködők is azok, s csupán annyi törvényszerűséget fejeznek ki, amennyit az intuíció megsejthet. Pedig a Színek és években nemcsak az írói lélek tétova; kusza a kor is, mely mögötte vonul, és talán maga is hajtja a kifejezésével küszködő írót az impressziók színes mozaikja felé. S Kaffka nemcsak a látvány varázsát veszi át az impresszionizmustól, hanem annak belső küzdelmét is, amit az ő vívódó lelke még hevesebbé fokoz. Ez különös vibrálást visz a regénybe, feszültté teszi a hullámzó képek, emlékek nyugalmát. Ha az impresszionizmus a külső beavatkozástól óvta meg az írást, akkor ez a küzdelem a határt jelezte örökké, amelyen túl már a puszta látvánnyá szublimált valóság, testetlen hangulatok sápadt szépségének világa kezdődik.