Mária évei

Az öregedő Pórtelky Magda gyakran emlegeti lányait: a délutáni kávé, kis kertje virágai és a csendes alkonyi enyheség mellett tulajdonképpen csak az nyújt neki örömet, ha rájuk gondol. De a róluk festett kép nagyon távoli és elvont: az író nem is dolgozza ki, csupán felvázolja mint a láttatott világ puszta vonalakba vesző távlatát. Talán tudta, hogy ez új feladat, de {229.} bizonyos, hogy már készült az új tablóra. 1912-ben közzétette a Mária éveit a Nyugatban.

Az új hősnő, Laszlovszky Mária, a "jövő" lányai közül való. Felsőbb nőiskolában tanul, diplomát szerez, tanári állást kap, maga keresi a kenyerét, nem függ senkitől, a maga ura. Élete mégis holtvágányra fut, ahol a veszteglés várja, vagy a semmibe lódító halálos ütközés. Ő az utóbbit választja: önmaga vet véget kínlódásainak. Ha tehát Pórtelky Magda lányainak biztató sorsa a fejlődés logikáját sejtette, akkor Mária történetének tanúsága szerint ez a logika valahol megtört. Hol, miért? A regényből kétféle válasz olvasható ki.

Mária és társnői a "Valéria" intézetben az érzelmek és irodalmi élmények álomvilágában éltek. Kaffka diákéletük utolsó napját mutatja be regénye elején, amikor még egyszer, utoljára megrendezik a "szó fekete miséjét". Utána azonnal a köznapi élet kellős közepébe dobja hősnőjét. Az internátusi jelenet úgy illeszkedik a vidéki város életét felidéző fejezetekhez, mint Pórtelky Magda báli emléke a házasélet kiábrándító képéhez: mindkettőt a kontraszt ereje kapcsolja össze, amit szembeötlővé fokoz az átmenet nélküli összeillesztés. Az álomvilág után a vidéki város áporodott levegője, kicsinyes élete fogadja Máriát.

Hová menekülhetne? Mindenki a családra gondolna először. De őt itt tulajdonképpen ugyanazok a gondok veszik körül, mint a város nagyobb közösségében: a szűkös élet gúzsbakötő kényelmetlenségei. Hiába készült tehát szívvel-lélekkel az új életre, ő sem találta meg az elveszett harmóniát. Élete éppúgy kettétört, mint Pórtelky Magdáé, mert ő ugyan már tudatosan választotta az önálló nő útját, de a társadalom még készületlen volt az új emberfajta befogadására.

Ez a válasz azonban önmagában elégtelen: nem magyarázza a tragédiát. A vázolt társadalmi okok után patetikusnak tetszik a hősnő tragikus lépése. Kaffka nem is elégszik meg ezzel a válasszal. A regény első harmadában főképpen a készületlen kort idézi, de minél makacsabbul kutatja a teljes igazságot, annál mélyebbre merül hőse lelki életébe.

Egy helyen Mária így jellemzi önmagát: "semmit sem hasonlítok ... a csupa jellem, következetesség és lelki egészségasszonyokhoz – ez erősvonalú és világos lényekhez, akik igazi zátonyok közt eveznek igazi bajokkal verekedve – kudarcuk csak az élet természetes erőelosztódása, sorsuk kérlelhetetlen, de világos és önmagában lel megbékülést, mert csupa törvényszerűség. Az ő számukra a házasság csakugyan sok mindent megold vagy kibékít legalább; problémájuk az ,új asszony' elhelyezetlensége és ütközései a mai életben ... De hát nem gondolhat egészen másfajta, bensőbb ellentétekre? Azt hiszem, nekem nem volna jobb dolgom elkészültebb korban sem; nekem önmagammal van legtöbb bajom; – én magamnak fájok ... Talán a természet sem olyan általános – van benne néhol hiba, eltérés vagy fölösleg; – halálraszületettség, mely zavart okoz. Tán egy messze jövőbeli törvény felüti a fejét száz meg száz évvel előbb." Mi ez a bensőbb ellentét, halálraszülöttség, jövőbeli törvény korai jelentkezése?

Mária szerelmi történetéből olvashatjuk ki a választ. Ez a történet végletesen romantikus: hőse egy híres író, akivel Mária – egyetlen kísérlettől eltekintve – csak levél útján érintkezik. S érzelmeit nem a körülmények {230.} teszik éterivé: passzivitása belülről fakad. A szavak és az álmok világában valóságosabb életet él, mint tetteiben és nappalaiban. Irtózik a tettől s a valóságot idegennek, szegényesnek érzi. A valóságiszony vezeti gondolatait újra és újra a Valéria-intézetbe: a hajdani nagy álmodozások színhelyét még akkor is menedékként idézi fel, amikor már a halál felé tántorog. Lelke örökké ellentélek között tétovázik. Tudja, hogy ízetlen bujósdi az, amit az élettel játszik: "Vágyom a szenvedélyre és reszketve rejtőzöm előle." Szenved amiatt, hogy mindenáron szerelmi életén fordul a sorsa, de bevallja, hogy nem elég független, nem elég erős, élete súlypontját képtelen önmagába helyezni.

Mária azért maradt felnőttként is álomvilágban, azért riad vissza örökké a cselekedettől és a valóságtól, mert a teljes élet kijózaníthatatlan bűvöltje. Hányszor jut el töprengéseiben ugyanarra a pontra: "Egységet, egységet az életbe, valami teljeset és egészen kitöltőt." Eszménye megvalósításának legnagyobb gátját a szerelmi élet és a házasság megoldhatatlanságában látja. Mert nemcsak a kicsinyes férjvadászat taszítja, s nem csupán az okoz neki gondot, hogy a cselekvő életben csak mint nő jöhet számba. Az ember és a nő egységét keresi: "az ember kérdez és keres menekvést bennem az asszony zűrzavarai, félbemaradottsága, alaktalan nosztalgiái elől." Dilemmájából Kaffka szerint a kor két kiutat mutat: a kispolgárasszony megalkuvását és a szabadszerelmet. Mária egyik úton sem hajlandó elindulni. Nem tud megalkudni, de nem vállalja a korlátlan szabadságot sem. Tartózkodása nem elvszerű: az idegei tiltakoznak a megalkuvás és csonkító szabadság ellen. Házasságeszménye kérlelhetetlen. Dacolni akar a változó idővel is, s önmaga zárja ki magát a lehetséges megnyugvás öröméből, melyet az emberi élet szükségszerű ellentmondásainak felismerése táplál. Kérlelhetetlen eszménye egyetlen életszférát enged neki: az álmodozást. De álmai egy megalkuvó és romboló szabadságvággyal telített világ falait feszegetik, s ha végcéljuk elérhetetlen is, talán egy tisztultabb kor felé mutatnak. Ezért helytálló az idézett önjellemzés utolsó célzása is: lehetséges, hogy Máriában egy messze jövőbeli törvény ütötte fel a fejét. Tragédiája innen ered: "nem siklik el könnyedén a komor kérdések, végső és tragikus életfokok előtt. Hanem vállalja a legszigorúbb konzekvenciákat és ráadja az életét váltságul egy tévedt kockavetésre."

Az író itt a kérdések kaleidoszkópjának forgását követve olyan látószög elé került, ahonnan az emberi élet hosszmetszete után a keresztmetszete is feltűnt. Ez a Mária éveiben a pszichológiai vizsgálódás vonzerejének megnövekedésével jár együtt.

Az irodalomban a modern lélektan hatása részben a témavilág kiszélesedésében mutatkozott meg. De ez a hatás már egy másikat is magában foglal. Abban a szférában ugyanis, ahová az új lélektan vezette el a kort, más nézőszögben áll az ember, mint amelyből az előző évszázad szemlélte. A felvilágosodás utáni korok az ember időbeni fejlődését vizsgálták főképp: a társadalomban és a természetben elfoglalt helyét, az itt lezajlott változások rá gyakorolt hatását és az ő küzdelmét körülményei megjavítására. A modern polgári regény, mely főképp a lélektani kutatások hatására született, már elsősorban nem az időbeli változást tükrözi, hanem az attól többé-kevésbé független erők egymásnak feszülését, az öt érzékszervünkkel fel {231.} nem fogható, de hatásukat mindig éreztető, misztikusnak és kozmikusnak tetsző törvényszerűségeket.

Kaffka nem jutott ilyen messze az új úton. A Mária éveit fejlődésregényként indítja el, s amikor hőse sorsa és jelleme áttöri eredeti koncepcióját, vívódva és bizonytalankodva indul el a lélektani kérdések nyomában. Teljesen az ezekre kapott válaszok se nyugtatják meg, s ezért képtelen vállalni az új szemléletmódot. Kétkedése a regény egész anyagán áttetszik: mindvégig eredeti problémája – az új asszonytípus elhelyezetlensége – izgatja, pedig a feltárt lelki okok már messzebbre mutatnak; így nem is tudja igazán szimbólummá emelni Mária tragédiáját, következésképpen olykor a lélektani különlegességek közelébe téved; s igaz, hogy végül is kénytelen az időbeni fejlődést mutató szemszögön változtatni, de az új szemléletmód nem hatja át regénye atomjait, nem mutatja be a lélek hullámzását, sajátos időképzetét és határtalanságát.

Az átmenetiség azonban nem minden szempontból válik a regény kárára. Hiszen vegyes anyagával, tétova szemléletmódjával olyan folyamatot tesz közelről láthatóvá, amely az egész regénytörténeti fordulót jellemezte. A Mária éveiben előttünk zajlik le az újszándékú világábrázolás egyébként csak kikövetkeztethető eszmei és esztétikai küzdelme.

Mert bármennyire sürgette is a kor a regény megújulását a század elejétől kezdve, már az indulásnál nyilvánvaló volt, hogy a társadalmat teljesen figyelmen kívül hagyó világábrázolás nem vezethet egészséges eredményre, s a keresztmetszet nem mutathat igaz képet, ha az időbeni változást nem fejezi ki. A lélekábrázolása szorítkozva: ha nem látjuk az emberben a társadalmi lényt, a róla alkotott képünk alig különbözik a pszichológiai tudományos megfigyelés leírásától, vagy rosszabb esetben valamely klinikai eset kórrajzától.

Kaffka ezt a gondolati küzdelmet nem vívta meg tudatosan, de a lényegét bizonyára sejtette. Erre vall a regény néhány elmélkedése. S erre vall, hogy hősében "egy messze jövőbeli törvény" korai jelentkezését is szeretné megmutatni, melynek szolgálatára nemcsak a kor, hanem ő maga is éretlen. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy harmonikussá tegye a művet.

A Mária évei tehát főképpen mint izgalmas kísérlet fog meg bennünket. A vállalkozás teljes sikerét lehetetlenné tette Kaffka eszmei és esztétikai szándékainak tétovasága. Ebben pedig bizonyára a tízes évek elején kialakult társadalmi helyzet hatása nyilatkozott meg: a "véres csütörtök" utáni világnézeti depresszió s az új Tisza-diktatúra készülődése tükröződött benne.

A magyar lélektani regény történetében azonban így is látható fejlődést jelez. Kaffka nemzedéke előtt a klasszikus realizmus lélekrajza uralkodott a regényben. A regénytörténetek ugyan látni vélnek a századvég irodalmában egy "francia irányt", melyet a "lélektani realizmus" jellemez. Ez az iskola azonban csupán olyan szerepet töltött be a magyar regény történetében, amilyet – egyébként példájuk – Bourget az újszerű lélekábrázolás terén is az európai irodalomban. Az igazi fordulatot a Nyugat nemzedéke hozta. Különösen a novellisták: Kosztolányi, a két Cholnoky, Csáth Géza és mások. De a tízes években a regény műfajában is megindult a lélektani kísérletezés: Harsányi Kálmán Kristálynézőkje 1914-ben jelent meg, Babits regénye, A gólyakalifa, 1916-ban, Török Gyula Ikrekje 1918-ban. A húszas években {232.} pedig Kosztolányi regényei, Babits könyve, a Timár Virgil fia és Cholnoky László Tamása jelzik a kísérlet sikeres folytatását. Ezek sorát nyitja meg az 1912-ben született Mária évei.