Állomások

Az Állomások (1914–1917) hősnője, Rosztoky Éva a múlt és a tragikus kezdet nőalakjai után az új világ győztes asszonyát hivatott képviselni. Miben áll a győzelme?

Semmiképpen sem a boldog házasság kivívásában. Kaffka tudja, hogy ezzel csupán idillt festene. Hiszen – láttuk – ő kora asszonyának sorsát mindig szimbólumnak tekintette. S mit mondana a küszködő, kusza időkről egy boldog feleség története?

Kaffka szerint Rosztoky Éva győzelme ott kezdődik, hogy idejében és ép lélekkel tud kilábolni tartalmatlanná, sivárrá lett házasságából. Természetesen ez nem lehet több a győzelem kezdeténél. Rosztoky Éva elszánta magát, hogy most már egyedül éli le életét egészen öregségéig. Nem tartozik hozzá senki, csak a gyerekei. Anyagilag nincs kiszolgáltatva: kis öröksége elég ahhoz, hogy kísérletezgető művészetét hivatássá fejlessze. De minden elszánása ellenére állapota inkább a jövő elhessegetése, leplezett várakozás. Az élet varázsköréből ő sem tud kilépni, s ha az egyéni gondok szövevényéből ki is vágta magát, az általános problémák, melyekből azok kinőttek, továbbkísérik. Érthető tehát, hogy következő állomása egy új szerelem. Voltaképpen ebben kell kiállnia a próbát is. Mert igaz: derűs lélekkel veszi tudomásul, hogy szerelmese nős és nem veheti feleségül, házasságra ő sem gondol egy pillanatig sem. De a régiek helyett új gondok fogadják. Felkel benne a lázadó indulat: mit nyújt neki ez a szerelem, van-e társa az izgalomban és a félelemben; csak a vágyban, a szenvedélyben tudja megközelíteni az asszony a férfit? Most következő győzelme már halványabb: csupán abból áll, hogy kibírja a válságos időt, míg a fájdalom mérge felszívódik egészséges szervezetében, s van ereje áthelyezni élete "súlypontját". Kiútját a hivatásban, a munkában látja, akárcsak a Csonka regény (1911) színésznője. Innen reméli a felszabadulást, a felülmaradást. S ettől kezdve élete kiszélesedik, összekapcsolódik a kor művészeti életével s együtt sodródik a társadalmi harcok áramával. Története lassanként átadja helyét a korrajzregénynek.

Az Állomások korrajzát a nagy igény és a hatalmas arányok jellemzik. Egy modern nagyvárosnak – a századelő Budapestjének – teljes kulturális képét akarja adni, meg akarja mutatni a művészeti törekvések társadalmi környezetét és igyekszik felvázolni azt a politikai harcot is, amely az első világháború előtti évtizedet kitöltötte. Kaffka megírja a Nyugat hőskorát, a "Nyolcak" történetét, megrajzolja a résztvevő egyéniségek portréit s felidézi a hosszú Tisza-uralom felvonásait és a kor forradalmi készülődését. A hatalmas tabló gazdag és pontos; az író ma is érvényes ítélettel rendezi el a kusza valóságot. Társadalomrajzának indulata némiképpen a Színek és évek nosztalgiával párosuló könyörtelenségére emlékeztet. A modern magyar kultúrát körülvevő pesti polgárvilág képe elsősorban bíráló mondanivalóra {233.} és szenvedélyre vall: a parvenü szellemet, az újgazdag kérkedést illusztrálja. Mégis be tudja mutatni azokat a vonásokat is, melyek a liberális polgárság pozitív történelmi szerepét bizonyítják. Nem ragad meg a "keresztény magyar vidék" szemléletében és nem válik a város apologétájává sem. Okosan, higgadtan néz szét maga körül.

Kétségtelen: Rosztoky Éva szerelmi válságának lezajlása után a kor lesz a regény főhőse. De a korrajz alkotóját mindvégig a passzív szemlélődés és a leíró szándék jellemzi, s az író igazságát továbbra is Rosztoky Éva sorsának alakulása fejezi ki.

Rosztoky Évát egy ideig még kísérik az asszonyi gondok is. Felcsillan előtte egy karriert ígérő új házasság lehetősége. Kitér a lehetőség elől, pedig ezzel a művészetben is a küzdelmesebb jövőt választja. Olykor még meglegyinti a testi szerelem bódulata. Azután még egyszer döntenie kell: összekösse-e életét azzal, akit új környezetéből legtöbbre becsül. Sorsának egyik ajánlatában sem érzi a teljes élet ígéretét, tehát megmarad a magányos úton. De válsága nemcsak ilyen látható jelekben kísért. Nagyobb hatásúak a gondolatai, cselekedetei mögött munkáló lázító emlékek. Kezdetben ezek irányítják a szűkös asszonyi lét határain túljutó lépteit is. Felszabadulni, felülmaradni. Amikor új köre, a fiatal írók folyóirata támadást indít konzervatív szellemű volt szerelmese ellen, tőle teszik függővé a harcot kezdő cikk közlését. Válaszában a női bosszú is megnyilatkozik. Lassanként azonban teljesen elszakad régi lelkivilágától. Látja, hogy "bármi néven fogja is belecsalni magát; – ha dacból dolgozna, vagy feledésért; önfeláldozásból, vagy a munka öröméért; – mindegy, mindegy lesz, mihelyt az eredménye készen, különváltan tőle megkezdi életét!" Éppígy különváltan hat rá vissza első "közéleti" törekvéseinek eredménye is. Részt vesz a fiatal festők szervezkedésében. Személyes érdeke nem fűződik hozzá, mégis segíti a "Céh" megteremtését, mely a modern magyar művészetnek akar utat törni. Vállalja az új magyar irodalom harcát. Lakása az új társak menedékhelyévé, bensőséges viták szalonjává válik. Új világa új barátokat, új eszményeket, új ízlést hoz. Lassanként átalakul egész belső élete. Érthető hát, hogy kora nagy kérdéséhez érkezik s személyes ügyeként éli át a forradalmas idők gondját: az egyén és a közösség találkozását. Sok új élmény taszítja – a parvenü szellem, a gyökértelenség látványa, az emésztetlen kultúrából táplálkozó sznobizmus – de "az apró nyűgökön túl ... van valami, igen, amit fejlődő énje, jobb része is vállal, a közös érdek, küzdés közös ideákért". Az új művészet küzdelme azonban az általános társadalmi elégedetlenség része, s ez pedig a forradalmat érleli. Az egyén és közösség találkozásának gondja tehát csakhamar forradalmi feladatok vállalását sürgeti. Rosztoky Éva felismeri, de nem tudja követni ezt a fejlődést. Igaz, individualista kételyei ellenére is érzi, hogy e morális igazság forradalmár barátja oldalán van, aki a fiatalok közül a legállhatatosabban küzd ügyükért: "szent embernek" tartja, s elismeri, hogy nyomorúságos ifjúkora után "joga van a szocializmushoz". A tettig azonban nem jut el. S ebben a művészi forradalom egész táborát jelképezi. A forradalmi lendület őt is, társait is bizonyára magával ragadná. De készületlen a szélesebb közösség is, s elkezdődik a visszavonulás, majd bekövetkezik az összeomlás. A "Céh" széthull: nem tudja kiharcolni az állami támogatást, hívei megalkusznak, a nyomor elől a pénz szolgálatába menekülnek, vagy {234.} hátat fordítanak a művészetnek. A fiatal irodalom táborát szétzilálják a belső viták. A társadalmi elégedetlenség forradalmi megmozdulásban robban ki, amely azonban a konzervatív diktatúra győzelmével végződik: lejátszódnak a "véres csütörtök" eseményei. Vége a lázas álmodozásnak, a város forradalmasan hangos és népes utcái elcsendesedtek, az előbb még csillogó szemmel összebújó művészek szétriadtak, külföldre futottak, vagy visszahúzódtak önnön életük szűkös gondjai és reményei közé.

Mit vihet mindebből magával Rosztoky Éva? Az író szerint megtisztult önmagát, s ami ezzel azonos: a művészetet. S hová, merre tovább? A regény végén két levél, mint két hatalmas záróakkord, zengeti fel újra a hősnő belső harcának fő motívumait. Hullámzó élet – sugallja az egyik. Rosztoky Éva barátnője írja, aki a forradalmár költőhöz kötötte életét. Ő is nehéz napokat élt végig, de már új készülődésről számol be. Rosztoky Éva válaszában a tükröző élet eszményét: a teljes visszavonulást vallja, de látszólag nyugodt, elégedett. Honnan ered megnyugvása, szomorkás derűje? Az asszonyi lét szűkös nyomorúságából valóban kilábolt. Megtalálta magában az embert, akit már nem jelképezhet Nóra, hiszen "ugyanaz, ami az ember a férfiúban". Továbbra is küzdelmes az élete, de "ütközései" már az emberlét gondjait ismertetik meg vele.

Kaffka tehát, aki annyi hosszas töprengés után eljutott az asszony-ember eszményhez, az új nőtípus győzelmét szeretné látni Rosztoky Évában. De feltűnő, hogy "győzelméhez" őt is a művészpálya segíti hozzá, akárcsak Balikay Izát. Kiutat mutathat-e tehát "győzelmük" a köznapok asszonyának? A művész egyéni életében némileg mindig függetlenebb a társadalom gondjaitól, korlátaitól. Vajon nem arról árulkodnak ezek a "győzelmes" művészasszonyok, hogy Kaffka csak egyéni megoldást lát a kusza korban? S amikor továbbkíséri hősét immár "emberi" útján, ugyanilyen győzelemnek mutatja a tükröző élet eszményének felismerését. De ezzel tulajdonképpen keserűségét vallja be. Király György szerint mosolya "itt nem egyéb, mint egy hirtelen megfékezett, fájdalmas vonaglás". S valójában leplezni sem tudja keserűségét. Utolsó mondataiban bezárul a kör, visszajut kiindulópontjához: Rosztoky Éva előtt a magányos öregség képe komorlik fel búcsúzóul.

Az Állomások önmagát magyarázza. Itt nem kell rekonstruálnunk a "hátteret", hiszen Kaffka, Rosztoky Éva történetében éppen a történelem és az egyén találkozását írja meg. Kétségtelen: ha a Mária éveiben közvetve, az Állomásokban már közvetlenül mutatkozik meg a kor. A regény témája, menete, végkicsengése, az író töprengése és ítélete egyaránt a "véres csütörtök", az azt megelőző forradalmi hullám és az utána következő új Tisza-uralom hatását tükrözi. A társadalmi depresszió mutatkozik meg fáradt hangulatában és a tükröző élet rezignált eszményének felmagasztalásában. Természetesen, ítéletét köti egyéni helyzete és világnézeti fejlődésének állapota: a lázadó polgár szemével nézi az eseményeket, elégedetlen, de a cselekedetig nem jut el, változást kíván, de nem látja a jövő útjait. Tehát visszahúzódik az egyéni lét belátható szigetére: önmagát igyekszik tisztán megőrizni. Passzivitása és hitetlensége azonban nem egyéni elfogultságból ered. Kortársai közül sokan hasonló módon élték át az Állomások történelmi eseményeit.

Az Állomások írója nem szorul védelemre. Mert igaz: rezignált, kiábrándult és hitetlen. De keserűségét a tömegmozgalom vezetőinek tehetetlensége, {235.} egyéni karriervágya is táplálja. S ezen túl: ő nemcsak fáradt hangulatot, rezignált filozófiát hoz magával a forradalmas időkből. Ekkor találja magát szemközt a szocializmus eszméjével, ekkor érti meg először, hogy közel állnak hozzá a nagyváros szegényei, s ekkor ismeri fel, hogy a jövő önzetlen harcosa a legtartalmasabb, legértékesebb életet választja, még ha ő nem is tudja vállalni a "szent boldogságot". Ezeket az érzéseket és felismeréseket a regény végén elnyomja a keserűség és a kétely. De csak elnyomja – és nem cáfolja. S így bizonyos, hogy tovább munkálják a lelket.

Bizonyos, hogy Rosztoky Éva nem írja meg kiábrándult levelét, ha nem omlik össze körülötte minden, ami emberré tette. Kaffka Margit új érzései és felismerései azt sejtetik, hogy egy erősebb forradalmi készülődés őt is túllendíti majd az Állomások filozófiáján.

A regény stílusa és formája azt bizonyítja, hogy az impresszionizmus művészi megoldása erejét veszti, mihelyt a kor nyomorúságába ütközik; s hogy a lélek finom rejtelmei is csak addig foglalhatják le teljesen az írót, míg a köznapok gondjai, a lét "egyszerű" törvényei kalandozni engedik. A magyar élet válságai egyre hangosabbak lesznek, s Kaffka az "örök" problémák szférájából visszatalál a jelen köznapjainak tájaira: az Állomásokban a korrajz-regény felé közelít, műfajválasztása önmagában is társadalmi érdeklődésének megnövekedését, tudatosodását sejteti. A gondolat, a környező világ megértésének és megmagyarázásának szándéka uralkodik ebben a nagyarányú munkában. Ezért kap benne oly nagy teret a dokumentum, s ezért tör át regényes szövetén mind gyakrabban az esszé, az elmélkedés.

Mindez azonban a korrajz-író dilemmájával is szembe állította Kaffkát: történelmi tablói hitelesek, kortársai portréi "élethűek", mégis élettelen tömegként nehezednek a regényre, mert nem olvadnak be a teremtett világba. Voltaképpen a naturalizmus – a típusalkotás alaptörvényeinek megsértése – bosszulta meg magát itt. Erre utal Tóth Árpád, az Állomások legigényesebb méltatója is. "Modelljei, melyek után dolgozott, nincsenek kellőleg felismerhetetlenné téve, s felismerésük néha disszonáns módon hat. Helyesebb lett volna belőlük csak a típust kiragadni s aláhúzni, egyéni vonásaikat pedig külön fejleszteni, fantáziával megalkotni."

Az Állomások tehát darabos, befejezetlen regény. Pedig kétszer futott neki Kaffka: amikor a háború idején újra elővette, több mint kétszeresére növesztette a Vasárnapi Ujságban megjelent 1914-es első változatot. De befejezetlenségében is feszült, életteljes: sugárzik belőle a hatalmas írói szándék és küzdelem. Tüzes matériához nyúlt, amelyet nem tudott kellőképpen megformálni, de úgy látszik, sürgetőnek érezte a feladatot. S nemcsak ő: Harsányi Kálmán a Kristály nézőkben (1914), Oláh Gábor a Szegény magyarokban (1914), Benedek Marcell a Vulkánban (1917) és Szabó Dezső Az elsodort falu (1919) egy részében szintén a "nyugatoskodás" ábrázolását kísérelte meg. Tehát bizonyára a kor vetette fel a témát. Következésképpen: az Állomások irodalomtörténeti értéke kiérleletlensége ellenére is jelentős. De ha a fenti könyvekkel összevetjük, azt is meglátjuk, hogy a Nyugat hőskorának legmaradandóbb regénykrónikája.

A három regény trilógiának is tekinthető. Hiszen, láttuk, a korforduló három, egymást követő nőtípusát ismerhetjük meg bennük. Belső logika fedezhető fel stílusukban is. Bár az író mindegyikben más-más úton indul el, {236.} iránya, célja mindig azonos. Küzdelmes stíluskísérletei azok közé sorolják, akik a mikszáthi korszak után a magyar regény megújhodását segítették. Sőt innen nézve a 20. századi polgári regényforradalmárok távoli rokonának is látszik, hiszen az új erőproblémák, melyekkel a Színek és években ösztönösen küszködik, s az új lélektani szemlélet, valamint az esszé felhasználása a regény műfajában, mely a Mária éveit és az Állomásokat jellemzi, nagy nyugat-európai kortársait is izgatja. De fontosabb, hogy Kaffkát nem a puszta stíluskísérlet vonzza: mondanivalóit, érzelmeit, magatartását és korát akarja minél teljesebben kifejezni, tehát írói anyaga kényszeríti sohasem nyugvó formai és nyelvi küzdelemre.

Az Állomások, melyben legközelebb került korához, első formájában 1914 első felében jelent meg. 1914 második felében elkezdődött a világháború s ez meggyorsította és markánsabbá tette fejlődését.

A világtragédia mélyen megrendítette. Sorsa ismét úgy alakult, hogy szinte személyes ügyeként kellett átélnie a történelmi eseményeket. Közvetlen a háború előtt ismerkedett meg második férjével, Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvos-biológussal, akitől végre megkapta azt az asszonyi boldogságot, mely magában hordozza az emberi harmóniát is. Erre vetett árnyékot a hadüzenet. S hogy a fordulat még drámaibb legyen, éppen itáliai bolyongásuk közben kapták meg az expressz hazahívó iratot. Itthon "csupa szurony, uniformis és tilalom-világ" fogadta őket. Ettől kezdve Kaffka a hadiasszonyok életét élte: követte férjét Temesvárra, aki ott a garnizonkórházban teljesített szolgálatot. Megismerte a rettegést, a létfenntartás gondjait, az egyén kiszolgáltatottságát. S minthogy sorsa a "tömegek" sorsához kapcsolódott, lassanként megismerte a "mindenki" fájdalmát, gondjait is. Így alakulhatott, hogy ő, a voltaképpeni passzív lény azonnal az uralkodó hangulat ellen fordult, s hogy szubjektív élményei olyan láncreakciót indítottak el érzelem- és gondolatvilágában, mely kihatott művei minden részlegére és világnézetére is.