Háborúellenes magatartása

Ady után elsőként fejezte ki háborúgyűlöletét. Már 1914 decemberében megjelent Záporos, folytonos levél című verse, melyben az egyén kiszolgáltatása és az ember elaljasítása ellen tiltakozik. Igaz, ez még csupán individualista és pacifista háborúellenesség, de a háború legelején, amikor – Adyt kivéve – a progresszív magyar irodalom is "menetszázados" hangulatban élt, az időtálló ítélet megnyilatkozása. S fejlődésének ez kezdete csupán. 1916–17-ben, amikor már az időközben kialakult magyar háborúellenes irodalom is mélyebbre és messzebbre lát, új kép fogad bennünket Kaffka műveiben is. A "nemzeti" háború mögött észreveszi az osztályharcot. Felfigyel a forradalmi érlelődés jeleire. Tépelődve elemzi a szocializmus gondolatait. S amikor – a népi tiltakozással, tömegmozgalmakkal, majd a forradalommal – maga a valóság ad választ sok nyugtalanító kérdésére, a tisztázáshoz és a forradalom bizakodó üdvözléséhez is eljut.

Világnézeti fejlődését ekkor legközvetlenebbül és legfolyamatosabban publicisztikája jelzi, amely éppen a háborús években bontakozik ki és izmosodik meg (elsősorban a Világban, majd a Hatvany-féle Pesti Naplóban). Különösen a szo-{237.}cializmus gondolataival belső vitát folytató cikkei győznek meg róla, hogy a jó közíró erényeivel is rendelkezik: szenvedélyes és felelősségteljes. De hasonló színvonalon fejezi ki megnyugvását is – éppen mert megharcolt az igenlő válaszért. Vasúton című szép karcolatában is fájdalommal nézi a régi világ tűnő szépségeit, de már tudja, hogy "új szépségek kárpótolják értük majd a jövendőt". S frázis nélkül üdvözölheti a forradalmat, mert felismeri, hogy a tömegeket felszabadító társadalom teszi leginkább lehetővé az általa annyira féltett "egyén" tömeges kiemelkedését az "átlagból" (Lelkes dolgoknak lelkesültjei). S hogy cikkeinek gondolatmenete mennyire őszinte, utolsó, anyjához írt levele bizonyítja: "Jászival keveset találkozunk – írja – nem is vagyunk egy hiten, én szocialista vagyok, ő polgári radikális, amit fából vaskarikának tartok, s őt magát nem túl nagy lumennek, bár egyénileg feddhetetlen, jóhiszemű és tisztességes embernek. A feleségével régebben igen jóban voltam, de most ez is lazul: a forradalom előtt egy héttel itt volt nálam és nyolctól tizenegyig vitatkoztunk eléggé keményen. Azt mondta, sohasem volt antidemokratább, mint most. Íme, így demorizál a gazdagság: a hivatalos népboldogító felesége mégis csak egy tízezer holdas nagybirtokos nő, hogy is tudhatna másképp gondolkodni."

Kaffkát cikkeiben és elmélkedéseiben is az jellemzi, ami összetéveszthetetlenné teszi egyéniségét a magyar próza történetében: a gondolat és líra különös keveredése. Ez teszi publicisztikai írásait művészivé. Voltaképpen az újságírás nem is kitérő vagy mellékvágány életművében. A háborús években a meggyorsuló idő, az írói indulat nem tudja bevárni, míg az élmények lassan és nehezen tipikus alakok és helyzetek tömör, összefüggő rajzává érlelődnek benne, az azonnali reagálás vágya tehát a cikk és glossza műfajához kényszeríti. De a szépirodalmi műfajokban is azonos úton járt.

A háborús évek lírai termése (Az élet útján, 1918) látszólag ellentmond ennek. Hiszen – a Záporos, folytonos levéltől eltekintve – valamennyi korabeli verse szerelmével, férjével, megtalált boldogságával foglalkozik, tehát közvetlenül semmit sem fejez ki világnézeti vívódásaiból. De jellemző, hogy korábbi verseinek zaklatott, keserű érzéseit és gondolatait a megnyugvás, a bizakodás, a szomorú tapasztalatokkal számotvető, bölcs derű megnyilatkozásai váltják fel. Nem mondott le a töprengésről, de gondjai már a gondolat szférájából valók, tehát megfogalmazhatóbbak, megfoghatóbbak, s következésképpen közelebbinek sejtetik a kiutat, mint a régiek. Ezért folytatja belső vitáját az objektívebb prózai műfajokban. Versei tehát "tartózkodásukkal" fejezik ki világnézetének átalakulását. Költői formanyelvének változásai már közvetlenebbül utalnak a mozgató időkre. Feltűnő, hogy teljesen szakít a szabadverssel és visszatér a kötött formákhoz. E korszakának legnagyobb lírai teljesítménye, a Litánia a virágénekek tiszta hangját és a zsolozsmák egyszerű ritmusát, monotóniáját olvasztja egybe. Érthetően: belső tétovázása véget ért, széthulló lelki világa összetartó szilárd magot talált. S versei ezt a szilárd központot világítják meg.

Prózája már pontosan követi fejlődése ívét. (A háborús évek prózai termése három kisregény és két kötetnyi elbeszélés. Az utóbbiak A révnél [1918] című gyűjteményben és az Álom című posztumusz kötetben jelentek meg.) Először itt is a puszta háborúgyűlölet ösztönzi. A Lírai jegyzetek egy évről (1915) című szabálytalan kisregénye leplezetlen szubjektivitásával is jelzi, {238.} hogy az érzékeny individuum tiltakozik benne a legszörnyűbb arcát megmutató kollektívum ellen. Önféltés és megrendült embermegvetés hatja át. De végigköveti az individualista háborúellenesség gondolatmenetét, bemutatja, hogy az egyén egyetlen fegyvere a passzív tiltakozás, s hogy a kétségbeesés langyos önzésbe taszíthat. S ez már új magatartás kialakulását ígéri. Első háborús témájú novelláiban apró emberi mozzanatokat mutat fel, s ezekben fejezi ki a megbolydult világ természetét. A révnél (1915) például látszólag nem is háborús témájú írás, hiszen egy révészcsaládot mutat be fojtott indulatú veszekedés közben. A veszekedést kirobbantó fiú indulatát azonban a háború szörnyű szabadsága fűti, mely kiemelheti a békés élet íratlan törvényeinek rendjéből. S így a háttér jelentést ad a család belső harcának.

Két nyár című kisregénye (1916) voltaképpen a Lírai jegyzetek gondolatmenetét folytatja csak az objektív korrajz stílusában. A szenvedélyes kommentárok helyét a háborús közállapotok és a hervadó lelkesedés rajza foglalja el. De a sötét képen már néhány új, markáns részlet is felhívja a figyelmet. A háborút kommentáló vélemények között például ilyet is bemutat az író: "Nem is árt, ha egy kicsit megrázkódik alapjában ez a korhadt, büdös rend; ha azok, akik oly disznó biztonságban ültek és híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit." Az ilyen részletek félreérthetetlenül mutatják, hogy Kaffka a háború és egyén ellentéte mellett az osztályok ellentétére is felfigyelt. Pedig nem is állt meg a részleteknél: új társadalomszemlélete a magyar élet új tájára vezette. A Két nyár a nagyvárosi magyar szegénység életét mutatja be. Hősei munkások, egy budai bérház pincelakásának lakói. S a háborús korrajz nem csupán háttér ezek történetéhez. Sőt azzal sem jelöljük meg pontosan a két téma kapcsolatát, ha utalunk rá, hogy a regény középpontjában álló proletárasszony szerény boldogságát részben a háború rombolja szét. A leglényegesebb itt az a végtelen idegenség, mely a munkás-hősnő és a háború viszonyát jellemzi. Azt bizonyítja ez, hogy Kaffka – háborús élményei nyomán – nemcsak a dolgozó emberhez érkezett el: a szegénység szemléletét is megismerte.

Ez a szemlélet emeli legjobb novellái közé Az első stációnált (1916). Ez is közvetett írás, mint A révnél, de fordított irányban: ebben a frontélet az elsődleges élmény, de az itt megmutatkozó igazságtalanság lassanként ama "békés" igazságtalanságokhoz vezet, melyeket az esztelen erőpazarlás csupán felszínre hozott. Voltaképpen az egész novella két katona menekülésének a rajza: sebesülten rohannak visszafelé, a lövészárkokba. De a menekülés közben nagy társadalmi dráma játszódik le: a sebesülés ugyanis a hazamenetelt ígéri a katonáknak, a haza képe pedig a "béke" rendjét idézi fel előttük, s mire megérkeznek a fedezék megszokott piszkába, bajtársakból gazdafiúvá és szolgalegénnyé válnak.

Ez a radikális társadalomszemlélet nem sokáig kötődött a háborús témákhoz. A kisleány (1917) című novellában például már semmi sem emlékeztet a történelmi élményekre – egy pesti nagypolgárcsaládot ír le benne Kaffka –, a kialakult rajzot azonban már főként a szociológiai érdeklődés és az osztálykülönbség jelentőségének felismerése jellemzi. S a példákat szaporíthatnánk (Az elvetemült, 1916; A két ember, 1918).

Új hangon szól, ha a női lélek titkaihoz tér is vissza. Gondolatilag nem mond többet, de szavai szenvedélyesebbek, mint a "csendes válságok" {239.} korszakában. Szenvedélye hordozza új igazságait. Ez elsősorban Falun című novellájára vonatkozik (1917). Mirjam szimbolikus alakját kelti újra életre benne – modern környezetben. Hősnője, kinek férje szeretőjétől hazajövet fordult le a szekérről, bizonyíttatni igyekszik a maga igazságát: a csábító asszony a gyilkos. S amikor az exhumálás nem igazolja vádját, hisztérikus átokáradatban tör ki: "Mit ér akkor a maguk törvénye ... mert férfi mind ... az Isten is ... az az Isten az égben ..." Monológjában a férfivilág mitikussá válik, s az ellene küzdő asszony – éppen mert kilép a köznapi női problémák köréből – a lázadó elnyomottság szimbólumává emelkedik.

Kaffka kiszélesedett témakörében a nőkérdés még fontos helyet foglal el. A dzsentri-téma viszont a perifériára szorul: végképp anekdota lesz belőle (Becskereky Tihamér, 1915; Belennay, 1918). Sokatmondó ez a témaváltozás, de csak a felszín mozgását jelzi. A háborús évek két legnagyobb vállalkozásában, az átdolgozott Állomásokban (1917) és a Hangyaboly című regényben (1917) például Kaffka szintén távolodik friss élményeitől, de egyáltalán nem szakad el korától. Az Állomások elemzéséből már láttuk, hogy a háborús élmények logikus úton vezették el a Nyugat hőskorához, hiszen, amikor a tízes évek forradalmi fellendülését és bukását idézi fel, s amikor az egyén és a tömegmozgalom találkozásán töpreng, azokra a kérdésekre keres választ, melyeket az 1918-at megelőző forradalmi érlelődés is felvetett. S egyébként is: az egész magyar irodalom is tanúsítja, hogy a háborús évek hatása és a korrajz-regény korabeli divatja között szerves összefüggés van. A Hangyaboly képlete már bonyolultabb.