A reakciós irodalom ellentámadásai

Vannak az előbbiekben vázolt fejlődésvonaltól eltérő jelenségek is a korabeli polgári irodalomban. Legjelentősebb ezek közül Szabó Dezső súlyos ellentmondásokkal telített állásfoglalása, amelyben antikapitalista, sőt újabb forradalmat váró tendenciák a faji mítosz hirdetésével vagy a krisztianizmus {516.} szenvedés-filozófiájával keverednek. Ady-tanulmányában (A két forradalmi költő) például találó képet fest a polgári forradalom zsákutcájáról, ugyanakkor azonban a magyar fajiság reprezentáns költőjének rajzolja Adyt, az urat és parasztot magába ölelő "egyetemes magyarság" – valójában az úri Magyarország – prófétás költőjének, akinek forradalmiságában a "korban és hazában" hontalanná vált faj "tragikus önmaga ellen fordulása" fejeződik ki. Scholtz Mihályné ítélete című novellájában pedig lefesti az igazi forradalomra készülődő szegényemberek, köztük az Oroszországból hazatért katonák kommunistákkal rokonszenvező eszmevilágát, de olyképpen ütközteti össze a forradalmi világfelfogást a különböző nacionalista és liberális nézetekkel, hogy az teljesen elsikkad a zavaros ideológiák tömkelegében és a krisztianizmus szenvedés és halál előtti "egyenlőségébe" oldódik. Forradalmian radikális és ellenforradalmi ideológiák ellentmondása még tovább mélyül Szabó Dezső írásaiban a Tanácsköztársaság idején, s már a proletárdiktatúra alatt fokozatosan ellenforradalmivá billen át egész gondolatvilága (Kolozsvári levelek). Írásainak radikális antikapitalizmusa – ellentmondásosságával együtt – a forradalom hívének mutatta Szabó Dezsőt a polgári demokratikus forradalom idején, de még a Tanácsköztársaság elején is (Az egész emberért) kortársai előtt, ám ugyanakkor már ezekben az írásokban is lényegében benne van mindaz a gondolati mag, amit később, az ellenforradalmi Magyarország faji ideológiája és "kapitalizmus és szabad verseny"-ellenes szociális demagógiája merített Szabó Dezső akkorra már kiteljesedett ellenforradalmi gondolatvilágából. De Szabó Dezső példája, s általában a modern polgári irodalom proletárforradalomba torkolló fejlődésvonalától eltérő jelenségei néhány kisebb írónál az egyes kispolgári rétegek ellenforradalmi érlelődését jelző kivételek csupán, és nem változtatnak irodalmunk fővonalának fentebb megrajzolt képén.

Ugyancsak a későbbi ellenforradalmi Magyarország nacionalista s faji ideológiája előkészítőinek tekinthetők az irodalomban a konzervatív-reakciós és klerikális-nacionalista sajtó támadásai a haladó irodalom ellen a polgári demokratikus forradalom napjaiban. Két jelentősebb megnyilvánulása közül az egyik az Ady Endre örökségének kisajátításáért indított harc közvetlenül a nagy költő halála után, melynek során egyrészt elefántcsonttornyos esztéta-költővé igyekeznek őt szublimálni, másrészt a "magyar faj" nacionalista énekesévé hamisítják, mindenképpen szembeállítva őt a forradalmár Petőfivel, – a másik Lendvai István Babits Mihály ellen írt uszító-hangú cikke (Haza vagy Emberiség). A támadások leperegnek a haladó irodalom erősen szervezett hadállásairól s inkább csak az ellenforradalmi szervezkedés veszélyeire hívják fel az írók figyelmét. Ebből az összefüggésből tekintve megállapíthatjuk, hogy a haladó írók szocializmushoz közelítő eszmei fejlődését az 1918 végétől mindjobban mozgolódó ellenforradalom nyílt szervezkedése is siettette. Ugyanis a kormány politikája elnéző volt a szervezkedő ellenforradalommal szemben, s ez a munkásosztály feladatává tette a forradalom megmentését, az ellenforradalmi megmozdulások szétverését. A proletariátus azonban már a forradalom továbbviteléért küzdött, ezzel egyidejűleg leszámolni készült a reakció bázisaival, s ez odavezetett, hogy a polgári forradalom talaján megállapodni lehetetlen volt már: nem a polgári vagy szocialista forradalom kérdését tette fel immár a történelem, hanem a szocia-{517.}lista forradalom vagy ellenforradalom válaszútja elé állította a magyarságot. S a helyzetet felismerve, a haladó polgári írók a szocialista forradalmat választották az ellenforradalom rémképével szemben.