Az első párizsi út (1904)

Ezek a mozzanatok indokolják, hogy első párizsi útján oly magától értetődő természetességgel, ha még nem is nagy számmal, születnek a már igazinak elismert Ady-versek: az Új verseknek "A daloló Párizs" című ciklusa, s még egy-két darabja. A Léda-zsoltárokat, s mindenekelőtt a Párizs-imádó verseket író Ady a Váradon kialakított radikalizmust magáénak valló költő.

Első párizsi útjáról küldött cikkeiben főként még az az Ady üzent haza, aki az "ámulások szent városát" látta Párizsban. Voltak azonban olyan élményei is, amelyek itthoni antiklerikális harcait erősítették. Franciaországban ekkor zajlott az állam és az egyház szétválasztása. Ady láthatta a tüntető tömegeket (A bas la calotte, BN 1904). Felismerhette azt is, hogy a nacionalizmus mennyire világprobléma, s még a szocialistákat is megfertőzheti (Sas és kakas a vörös lobogón, PN 1904). De a francia szocializmus vezére, Jaurès iránti szenvedélyes érdeklődése is ekkor kezdődött. Meglátja a polgári társadalomnak másik rút arcát is, s felismerése lírájának egyik nagy motívum-köre lesz (A Pénz esetei, PN 1904). Ady úgy utazott Párizsba, mint az akkori világ szívébe s a csodált nagy forradalom egykori színhelyére. A hazai elmaradottságot onnan még inkább érzékelhette.

Párizs legnagyobb szerepe Ady életében mindenekelőtt az volt, hogy "írói bátorsága igazolását" ezen az útján kapta meg "egy-két tragikus franciától", akiknek a tehetségével – úgy érezte – a legrokonabb az övé. Nagy példaképei műveit eredetiben olvashatta, s hathatott rá a párizsi művészi környezet. A lelkében bontakozó érzéseket, vágyakat egy nagy irodalom megvalósult remekeiben csodálhatta. Jehan Rictust, A koldusok poétáját (1904) {97.} ismerte meg elsőnek, de igazi nagy élménye Baudelaire és Verlaine lesz. Három Baudelaire-szonettet, s később egy Verlaine-verset is lefordít magyarra. Tőlük tanulta meg Ady, hogy alkudni nem lehet: a művésznek a maga útján kell járni. "Engem bátorított" – írja meg majd halála félszázados fordulóján Baudelaire-ről (Charles Baudelaire él, Ny 1917). Bátorították őt a francia költők a mindent kimondásra, az új érzések, az új hangulatok kiéneklésére.

Az 1904-es év termése azonban mind e mellett is meglepően sovány: tizenhárom vers, s ebből is néhány fordítás. Nemcsak a kevés vers árulja el, az első párizsi út élménye mennyire nem volt elegendő a teljes Ady-hang felzendülésére, hanem mindenekelőtt az, hogy akkori reprezentatív darabjai, tehát önarcképszerű versei (Midász király sarja, Elűzött a földem, 1904) lényegében Ady váradi költői hangjának folytatásai. Ugyanaz az elvontság jellemző rájuk, mint az előzőkre. A váradi évek panasza ezekben még csak némileg konkretizálódik. Az Elűzött a földem egy-két sorának erősebb a realisztikuma, mint a korábbiaknak.