Móricz és Mikszáth

Ebből az örökségből 1905 körül még nem látszik semmi; csak a durva "hatásból". Nagyon is érthető az ifjú író küzdelme, hogy lerázza ezt a lenyűgöző hatást. A szabadulás nem megy olyan könnyen, egyelőre inkább csak arról van szó, hogy a feledni kívánt mester mellett másoktól is tanul. Főként Mikszáthtól.

Eleinte még Mikszáthot is Jókaihoz hasonlónak látja: olyannak, aki az élet szomorúságait bearanyozza és felségesen szórakoztat. A napsütést, a zöld mezőt, a humort és a vidám nevetést szereti talán leginkább Mikszáth műveiben. Először a dzsentri-témát, az anekdotát és a szelíd iróniát veszi át tőle, majd a kisvárosi képek és gyermektörténetek mutatják kapcsolódását Mikszáthhoz. Mikszáthra utal a humoros, közvetlen hang, az ötletesség, a csattanó számos elbeszélésében s a rajzforma előtérbe kerülése (Fillentő, Dorkó, Mári néni).

Természetesen, még a Mikszáth módszereire leginkább emlékeztető írásokban is egyre inkább feltűnik valami, ami az érett Móricz-novellának lesz sajátos értéke: az egyenes vonalban lepergetett mese, az alakok körülvésettsége és a lélekrajzra való törekvés. Mikszáth romantikus történeteiben többnyire a meséhez idomult a jellemrajz is; Móricznál egyre inkább a jellemhez igazodik a mese, mindjobban belenéz emberei egyre szövevényesebb lelkébe, s mélyülő gonddal festi a bennük lejátszódó csendes rezzenéseket és viharokat. S talán épp ezekben a megkülönböztető vonásokban kezd beszivárogni a Kemény-, Gyulai-, Ambrus-olvasmányok hatása s a világirodalom pszichológiai remekeinek az ismerete, amelyek tudatosíthatták a lélekrajzra irányuló ösztönös törekvéseit.

Az induló Móricz Zsigmondot művészileg Mikszáthtal szembetűnően összeköti az anekdota (Imre deák szerencséje, 1903; A pincekurátor, 1904; A rablók ostora, 1906; A kirabolt rabló, 1906).

Nála azonban elvész a táblabírós kényelmesség és jovialitás. Mások az élményei, a mondanivalója, más a szemlélete is. Az anekdota-hang, mely alkalmas volt a megyei élet elnéző és szatirikus rajzára, nem lesz elégséges a belső vívódás, a vád és lázadás megszólalására. Móricz az élőbeszédszerűséget meg-{159.}tartja, az adomázó kényelmességet kiküszöböli stílusából. Megritkítja, majd egészen elhagyja a "komázó" közbeszólásokat és az olvasóval való összekacsintásokat. Stílusa darabosabb, nyersebb, tördeltebb, drámaibb lesz, sötétebb alapozású.

Ha az adomázó hang így átalakul nála, akkor az anekdota sem maradhat meg régi formájában. A pincekurátor, az Imre deák szerencséje még csupasz anekdoták, a szegénység anekdotájának indul a Hét krajcár is; még a Tragédia- beli megfulladást is meg lehetett volna írni anekdotának a frissen nyílt kabarék számára. De Móricz kezén az anekdota megfinomodik, alakjai kilépnek az adomaszerűségből, a Hét krajcár a szegénység könnyes történetévé, a Tragédia a magyar Ugar elleni lázadássá nő.

Móricz nem száműzi művészetéből az anekdotát. A benne levő művészi lehetőségeket: humort, csattanót, megfigyelést, tömörséget kiaknázza, anekdotákat jellemzésként, betétként, stílusszínezésként felhasznál műveiben, önálló novellává is átír nemegyszer, de csak olyan jelenségek és alakok kapcsán marad meg az anekdota-hangnál, melyekkel szemben emberileg és művészileg szerencsésebb szemléletet bajosan lehet elgondolni. Móricz a nagy művész és nagy ember ösztönével mindig megérezte, mit és mily fokig nézhet az anekdota mosolygós vagy kesernyés magasából, mit és mily fokig kerekíthet vagy szelídíthet anekdotába. Boldog házasokat vagy levitézlett öregurakat igen; a nyomorúságot, az éhező parasztot, a boldogtalan szerelmet nem. Egy nemzet felemelkedését vagy lesüllyedését vagy akár az egyes ember életébe vágó nagy kérdéseket elkedélyeskedni bűn.

Ez a szemlélet tulajdonképpen az anekdota megelégedett nevetését vagy a keserűen beletörődő kedélyességet veti el az életet gyökerében érintő kérdéseknél. S ezzel még az anekdotikus helyzet, mese is elveszíti anekdota-ízét, életigazsága elmélyül, keserűsége tragikus mélységet nyer. Az anekdota segítségével közelebb lépett a magyar valóság átfogó, paraszti demokrata szempontú, kritikai realista ábrázolásához. Nála az anekdotikus próza széles sodrású epikába torkollt.

Az átfogó, teljes társadalomábrázolásra törő realizmus győzelme nem pusztán Móricz Zsigmond hallatlan művészi erőfeszítésének az eredménye. Segítségére jött a kor. Mikszáthnak a magyar történelem mozdulatlan évtizedeiben telt el férfikora, Móricz ifjúsága idején a második magyar demokratikus forradalom érlelődik. Mikszáth, akármerre nézett, nem látott az emberi világ megteremtésére elégséges erőket, Móricz korában már élhet a remény: a forradalmasodó nép győzelemre viheti az igazak zászlaját. Mikszáth, ha tehetetlensége érzetében hazudni nem akart, csak legyinteni tudott; Móricz az újat akaró erők tudatában hihetett illúzió nélkül is, s ezzel a hittel a győzelem reményében indulhatott harcba a mindegy ellen.