Cenzúra
A haladó, igazi irodalom létét, megnyilvánulásait korlátozta a korszak egész tartamán át a cenzúra. Előzetes cenzúra csak a fehérterror első esztendeiben s 1940 augusztusa után, a háborús időszakban volt. A közbeeső időben terjesztési engedélyt kellett kérni a sajtótermékekre az ügyészségtől; de a rendszer ellen szót emelő művek útját legtöbbnyire a postai szállítás megvonásával, utólagos ügyészségi vagy rendőrségi lefoglalással, elkobzással vágták el. 25 év alatt kb. 500 magyar nyelvű prózai mű s igen sok verseskötet megjelenését vagy terjesztését akadályozták meg vagy kobozták el megjelenés után; sok írót fogtak perbe lázítás, rendszer elleni izgatás miatt, rendszerint a hírhedt 1921. III. t. c. (a magyar nemzet és magyar állam megbecsülése elleni izgatás) ürügyén. A legnagyobb feltűnést, vihart kavart ilyen persorozat a "falukutató" művek szerzői (Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán) ellen indult (1936–38). Az intézményesített cenzúránál is nyomasztóbban hatott az irodalomra a "láthatatlan cenzúra": a kor közlevegőjének nyomása, amelyet szerkesztők, könyvkiadók közvetítettek az írókhoz, s amely bizonyos {30.} igazságok kimondását eleve lehetetlenné tette, vagy kerülőutakra kényszerítette a gondolatot.