Szürrealista kísérletek
Megértéssel fogadta az avantgardizmus rombolva lázadó irányait: a dadaizmust, később a szürrealizmust. Átültette magyarra Tristan Tzara és Jean Cocteau dadaista "színdarabjait", tanulmányában (Az új nemzetközi irodalom ismertetése és kritikája) elismerte a dadaizmus abszurd tagadásának jogosságát. Műfordításai a szürrealista jellegű irányról is hírt adtak – majd maga is kísérletet tett a szabad lebegésű, minden kötöttségtől mentes önkéntelen líraiság, az "automatikus írás" módszerének elsajátítására. Szürrealista {466.} színezetű korszaka költői indulásának mintegy három-négy esztendejét foglalja magában. A szürrealizmus a legtöbb következetességgel – és eredménnyel – próbálta valóra váltani a rossz világot tagadó elméletét. Nem fogadta el a megismerés hagyományos módszerét, a költészet régi gyakorlatát is a tudatalatti és az álom irracionális, spontán teremtő folyamataival helyettesítette. A költészet legyen reveláció; az előítélettől mentes álomszerű ihlet elővarázsolhatja az igazi, ősi módon elemi líraiságot, amidőn a gondolat és érzés szabadon tollba mondja önmagát. A szürrealisták le akartak mondani az értelem mindennemű ellenőrzéséről, lázadásuk a tiszta irracionalizmus nevében a megkötő "dogmák" ellen irányult – többen közülük mégis vállalták a társadalmi szolgálatot: elkötelezték magukat a forradalom oldalán. Ezt az ellentmondást – antiintellektualizmus és forradalom szövetségét – enyhítette, hogy a szürrealista vers "valóság feletti" lebegése valóban ígérte a költészet új szabadságát és a kifejezés határtalanságát, – vakmerő lázadását a világot felületesen tudomásul vevő polgárisággal szemben. A szürrealizmus új metafizikát, valóságtól elrugaszkodott álomköltészetet is teremtett. De nagy kísérlete mégis az volt, hogy áthidalja a költő és külvilág között támadt szakadékot, visszahódítsa az elveszett természetes költőiséget, az önkéntelenül fakadó líra régi varázsát. A vakmerő kísérlet, a modern "lebegő vers" megteremtése, az ismeretlen meghódításának lehetősége ragadta magával Illyést is. Versei, prózai írásai azonban sehol sem igazolják, hogy teljesen azonosulni tudott volna a kiáltványok irracionális világmagyarázatával és elfogadta volna a jelentés nélküli képzetkapcsolások játékos vagy mágikus alkotómódszerét. A szürrealizmus sodrában is megőrizte aktivista verseiből ismert erkölcsi és társadalmi pártállását. Sub specie aeternitatis (1927) című hitvallása a féktelen lázadás büszke költői jogát hirdette: "Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen szavakra, szívem független iránytűjére, Kolumbus kedvére." A forradalmár vallomása ez: a költő legyen merész és merjen mindent kockáztatni – a jövő és a jobbak az ő oldalán állnak. Legyen felfedező, a szellem igazi előőrse. Szálljon szembe a lapos megszokottsággal, a konformizmussal, az érzelmi és gondolati restséggel – ezt is jelenthette a "kötetlen szavak" költői szabadsága. A megalkuvástalan erkölcsi magatartás lázadását nagyobb erővel hangsúlyozta, mint a logikátlanság szeszélyeit. A szürrealizmus tiszta jelentés nélküli stílusának nem is találjuk nyomát, – élményeinek életszerű kifejezésétől teljesen ekkor sem tudott elszakadni. Ironikusan stilizált visszaemlékezéseiben később meg is írta, hogy képzeletét ekkor is fogva tartotta a valóság; ez tartotta vissza a vers szabad szárnyalását, a lélek valóságfeletti lebegését.