Elszakadás az avantgardizmustól

A stíluskísérletezés korszaka 1927 táján zárult le. Újra föl (1927) című költeménye mintegy összefoglalta a reális és irreális elemekből szövődő verstípus jellegzetességeit, de jelezte már új korszakának lehetőségeit is. E költeményben az egyidejűség stílusa megszólaltatta még az élet spontánul fejlődő "áramát", emlékképeknek és a jelennek ellenőrizhetetlen egymásba keveredését is. De életszerű hűséggel idézett fel valóságos élményeket és egyértelmű, egyenes jelentésű részletek forradalomra és ellenforradalomra utaltak. A vers {467.} középpontjába az ifjúság ideje került, a "rügyek emléke", az a tavasz, mikor "Ikarusz kibontotta szárnyait s egy keleti ország szívéből a remény csattogva felszaladt".

Az avantgardizmus lázadó hevületét Illyés joggal érezhette magáénak is, költői módszerét tartósan mégsem fordíthatta tárgyszerű és forradalmi tartalmak kifejezésére. Az irracionális közvetlenség is képes körvonaltalan érzelmi állapot közvetítésére; alkalmas lehet zártan személyes és intim jellegű hangulat visszaadására; előidézheti a költői "varázslat" egy ritkább válfaját. Ha azonban következetesen a maga útját járja: költői hermetizmust vagy az egyetemesség képzetét keltő elvontságot eredményez. Az első versek tanúsítják, hogy Illyésben már ekkor elnyomhatatlan vonzalom élt a leíró-tárgyias megelevenítés – a "költői ábrázolás" – iránt; a szuverén önkifejezést mindig fékezte, fegyelmezte az életszerű képalkotás és a logikus szerkesztés rendje. A költői kifejezés átváltását, a szürrealizmussal való szakítást azonban nem stiláris megfontolás idézte elő. Ez a költői stílus a teljes kötetlenséget kívánta meg. Egyéni függetlenséget: az ember elvesztett szabadságáért cserében az álom és az ösztön birodalmát. A fiatal Illyés is énekese volt az elveszett és eljövendő szabadságnak, de ez kötöttséget, világnézeti elkötelezettséget jelentett, az "ikaruszi idő" emlékét, az elnyomott szenvedők s az új forradalom költői szolgálatát.

Belső érlelődés készítette elő a szürrealista stílustól való eltávolodást, de adott erre indítékot a kor és az irodalmi élet változása, fejlődése is. A baloldali avantgard közvetlen ihletője a világháborús pusztítás, majd pedig a forradalmi tömegmozgalom előretörése, a közeli világforradalom lehetősége volt. A forradalmi mozgalom fejlődése a 20-as évek derekára Európa-szerte megtört; nem bizonyult valóságosnak a közeli világforradalom reménye sem. Ugyanakkor a forradalmi munkásmozgalom is elszakadóban volt az avantgardista csoportoktól. Egyes csoportok harcában már előbb is készülődött – a 20-as évek második felében befejeződött a forradalmi proletár irodalom és avantgardista formakísérletezés elkülönülése, majd szembekerülése. Az avantgardizmus lehanyatlását belső kifulladás és elsekélyesedés is siettette. 1927-ig az avantgardista folyóiratok, revük sorra megszűntek – ezután már csupán egyetlen lap indult, amely merőben új forma megteremtését hirdette: a Kassák Lajos szerkesztésében megjelenő Munka.