Erdélyi József

A Bihar megyei Újbátorpusztán született 1896-ban félig magyar, félig román parasztcsaládból, eredeti neve Árgyelán. Apja urasági cseléd, majd kulcsár. Iskoláit Nagyszalontán, a dévai tanítóképzőben és Mezőtúron végezte. 1915-ben bevonult, az orosz fronton harcolt, 1918-ban egy ideig joghallgató Debrecenben. A Tanácsköztársaság idején részt vett a felvidéki harcokban, majd Budapestre költözött. A húszas évek elején gyalog járta be az országot, 1921-ben Romániába is eljutott, ahol Fogaras várába internálták. 1923-ban Az Est-lapok munkatársa lett, 1929-ben, 1931-ben és 1933-ban Baumgarten díjat kapott. 1931-ben Párizsban járt. Eleinte részt vett a népi írók mozgalmában, a harmincas évek közepétől azonban szélsőjobboldali irányba fordult. 1944-ben nyugatra menekült, majd Romániában bújkált, 1947-ben jelentkezett, a népbíróság három évi börtönre ítélte. 1954 óta ismét részt vesz az irodalmi életben.

Első verseskönyve, az Ibolyalevél (1922) a modern magyar líra válságából a Petőfi-hagyomány feltámasztásával keresett kiutat. Versei a népköltészet egyszerűségét, könnyed verselését, világos szóképeit használták fel, sőt néha szövegükben is egy-egy jólismert népdalra épültek:

Tavaszi szél utat száraszt,

minden állat társat választ.

Sejhaj! ibolyalevél,

bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.

(Ibolyalevél)

{587.} Témáinak: a természetnek és a szerelemnek a hagyományos világkép értelmében harmonikus egyéniséget kellett volna kifejezniük, az Erdélyi-vers egyszerűsége és összhangja mögött mégis korszerű élmények rejlettek: a modern ember érzékenysége és nyugtalansága. A levert forradalmak után, az ellenforradalom első éveinek fojtó levegőjében a költők gyakran panaszkodtak légszomjról és társtalanságról – ez hangzott fel Erdélyi verseiben is (Bocsánat). Következő kötetei: a Világ végén (1924) és Az utolsó királysas (1928) ezt a lelkiállapotot mélyítették el. Rossz közérzete a barátságtalan nagyvárosi élet és az országjárás személyes élményei, valamint a parasztsorssal való újólagos ismerkedés nyomán hontalansággá (Igazán, Süvölt a szél) és csalódássá (Világ végén) keseredett. Ilyen érzések okozták a természet idillikus világába való menekülés vágyát (Dal a Bakony alján) és a lázadást (A kasznár temetése). A gyerekkori környezetből hozott szegényparaszti indulatok felerősödtek, s versei legfőbb témája a társadalmi igazságtalanság elleni forrongás és a parasztság jövőjébe vetett hit lett. Saját hivatását a nép forradalmi mozgósításában látta (Fegyvertelen), s a parasztság iránti elkötelezettség lendületes megfogalmazásáig is eljutott:

Érzem őket mindig, lépten-nyomon,

ők az én igém súlya, ereje:

segítenek, ha olykor csüggedek;

de ők a bosszúállók serege, –

ha görbülne útam az egyenes,

ők ölnének meg dermesztő, konok

tekintetükkel, hunyt pillámon át is:

a dolgozó paraszti rokonok ...

(Rokonok)

Hogy lázadása mégsem nőtt romantikus antikapitalizmusból eltökélt forradalommá – a tudatosság hiánya okozta. Erdélyi ellentmondásos világképében az indulatokat nem követte elmélyedő gondolkodás, ehhez sem önfegyelme, sem műveltsége nem volt elegendő. Élményei többnyire anarchikus elégedetlenséggé forrtak, ítélete és művészi útkeresése megmaradt az ösztönösség fokán. Magatartásának egyik fontos tényezője: a gyermekkorból és írói pályájának nehézségeiből táplálkozó sérelem-érzés gyakran helytelen irányban torzította szemléletét. Erős hivatástudata adys és vándorénekes gesztusokból kialakított népköltő-próféta szerepben, a "regös pogány, dalos kuruc, koldus poéta" (Barátok a Tapolca partján) attitűdjében tetszelgett, lázadó indulatai a kor reakciós demagógiájának hatására torzult tudatformákba: városellenességbe, a paraszti életformát mitizáló nacionalizmusba tévedtek. Ezek a már indulásakor jelentkező ellentmondások adták meg későbbi politikai tévedéseinek lehetőségét is.

Erdélyi költészete a népdalforma felújításával okozta a legtöbb vitát. Ez a tette azonban nem volt előzmények nélkül: Ady kuruc versei, Balázs Béla és Oláh Gábor népdalutánzó kísérletei s a Bartók és Kodály nevéhez fűződő népzenei reneszánsz mutattak számára utat. Maga Erdélyi a népköltészet tudatos tanulmányozása nyomán alakította ki költői nyelvét. Először a Nyugat szépségkultuszát és Ady szimbolista verseit követte, de hatott rá a műdal hamis népiessége is. Imre Sándor népköltészeti tanulmánya (A népköltészetről {588.} és a népdalról. 1900), Vikár népdalgyűjtései, a Kalevala, majd a Tóth Aladár tolmácsolásában megismert Bartók és Kodály muzsika hatására ébredt rá a népköltészet jelentőségére és választotta törekvései mintájául. Ilyen módon alakult ki költészetében a mondanivalóhoz illeszkedő dal- és életkép-formája, képlátása és ritmusa. Ugyancsak a népi gondolkodás hozta létre nyelvi humorát, tréfás verseit (Kutyavilág) és a valóság jelenségeinek mitikus eltorzítását, megnövelését is (Isten kovácsa). Versszerkesztése a népköltészet hagyományos természeti kezdőképében és alakzataiban (pl. ismétlés) talált példaképre. Németh László szerint (Erdélyi József, Nyug 1931) versei kétféle szerkezeti képletet követnek: a "főnévversek" egy természeti dolog (állat, növény, tárgy) rövid leírásából jutnak el a hozzájuk társítható érzelmi állapothoz, az "emlékversek" gyermekkori emlékeket fűtenek indulattá. Az emlékezésnek különben is nagy szerepe volt Erdélyinél: verseinek tetemes részét nem a közvetlen élmény, hanem az emlék ihlette. A természeti képek érzelmi kitágításában gyakran élt a népköltészet már Balázs Bélától is észrevett szimbolista lehetőségeivel: az ihletet mozgásba hozó természeti dolog valamely erkölcsi kategória, például a költői hivatástudat jelképévé növekedett (Pacsirta). Ebből a látásmódból fejlődött ki alkatának mitizáló hajlandósága. Szóképei frissek, szinte maguktól támadóan keresetlenek: a fogalom és a magyarázó kép a valóságnak ugyanabból az érzéki rétegéből való (pl. a cseresznye a "cseppentett vért", a költöző madár szárnya az útlevelet juttatta eszébe). Néhol viszont meglepően modern, érzékletességében mégis érvényes asszociatív kapcsolatra talált: az őszt, az "őrült festőt" például így jelenítette meg:

Még látni ecseteit,

nyárvégi éjeken, amint

egy-egy vakító meteort

bús bosszúsággal elhajint

(Az őrült festő)

Ez az érzékletesség juttatta költészetében uralkodó szerephez a konkrétumokat, s adta meg jelentőségét a húszas évek ízlésfordulója nyomán jelentkező tárgyias líra előkészítésében. Az Erdélyi-vers ritmusa változatosan, a mondanivaló természetét követve használta fel a hangsúlyos verselés lehetőségeit. Gyakran viszont éppen a nyugati formákat "népiesítette" a jambus Ady által bevezetett ritmusszabadságának alkalmazásával. Rímei főként asszonáncok, nyelvi erejére vall a gyakran egészen laza rímek összecsendítése: "lesz a köd – krumpliföld", "megőszült – volna zöld".

Világnézeti ellentmondásai okozták fogadtatásának ellentéteit: a polgári sajtó (Az Est, Pesti Napló) és a Nyugat lírájának újszerűségét értékelte, a baloldal a parasztság képviselőjét látta benne, az avantgard hívei viszont "ifjú Pósa bácsiként" ítélték el. Elfogadásában maga a Nyugat sem volt egységes: Ignotus Pál, a későbbi népi-urbánus vita egyik kezdeményezője, provinciális Petőfi-epigonnak bélyegezte, s ezzel elindította a népi irodalom első vitáját (A propos Erdélyi József, 1928). Világnézeti torzulásai miatt viszont a jobboldal is a maga híveként üdvözölte: az Ibolyalevél Szabó Dezső előszavával jelent meg, s írásai gyakran szerepeltek a jobboldali Gondolat (a Központi Sajtóvállalat hetilapja 1919–1921-ben, Szabó Dezső {589.} gyakori fóruma), a Szózat és a Napkelet hasábjain. Jelentősége ma már vitathatatlan: lírai újításaival (paraszti indulatok, közösségi élmények, objektív lírai hang, népköltészeti forma) egész korszakra fejtette ki hatását. Utat nyitott Illyés költészete és József Attila "szegény ember"-versei előtt, előkészítője lett a népi írók mozgalmának és példaképe a mozgalom lírai törekvéseinek.

A harmincas évek fordulatot hoztak Erdélyi költészetében, A gazdasági világválság, a fokozódó osztályharc, a megerősödött munkásmozgalom hatása radikalizálta gondolkodását, miként József Attiláét és Illyését is. Úgyszintén nagy hatással volt rá a népi írók szerveződő mozgalma, mely különben is magáénak tekintette Erdélyi költői törekvéseit. Egy ideig részt is vett a mozgalomban, Illyéssel, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval és Kodolányival együtt volt jelen a népi írók első közös fellépésén (Debrecen 1934), sőt a Válasz szerkesztőségének is tagja lett. A Népszava, a Korunk és a kommunista párt legális folyóirata, a Gondolat révén kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Költészete mondanivalóban és jelentőségében egyaránt megnőtt, ebben az időben: 1930 és 1937 között születtek legmaradandóbb versei. Személyes indulatának keserűségével készített lírai képet a parasztság (Cölöpverők) és a munkások (Tiborc a villamoson) nyomorúságos és megalázott sorsáról. Csatorna és Fekete Körös című versében rámutatott azokra az országos szükségletekre (csatornázás, talajjavítás), melyekhez csakis a nép alkotóerejének szabad kibontakozása teremthet lehetőséget, sőt a forradalmi harc Petőfit idéző szenvedélyéig is eljutott:

a Fekete Körösre gondolok,

mely mint örök búm, dagad és apad,

gátak közé szorítva, mint eremben

az élet vágya s csontjaim megett

a gondolat: felszabadítani

az elnyomott szegény embereket;

összegyűjteni, egy szent hadseregbe

minden népet és szárazon-vizen,

harcolni, míg az egész földkerekség

egy-akol és egy-pásztor nem leszen.

(Fekete Körös)

Legismertebb verse, a Lovaspóló a Vérmezőn pedig harcos vádirat lett a nép nyomora iránt közömbös nagybirtokos osztály ellen, a költő felháborodása hatalmas fenyegetésben robbant ki:

Éljetek a szép napokkal, urak;

játsszatok, míg be nem borúl az ég,

sáros nem lesz a Vérmező és csúszós

törvényhozó kezetekben a fék;

míg meg nem ered az őszi eső,

a Vérmezőre le nem hull a hó,

míg el nem fogy a zab, a türelem,

s ki nem döglik alólatok a ló! ...

{590.} Végül megjelent költészetében a nemzeti létet fenyegető történelmi veszedelmek félelme is: a Nyári rapszódiában a hitlerizmus hazai térhódítása, az Őszi rapszódiában a háborús készülődés töltötte el aggodalommal. Természeti idilljeit és népi ihletésű verses meséit ugyancsak a nép kívánságai és a sorsáért való aggodalom hatották át. Tevékenysége ekkoriban a hatóságok üldözésével találkozott: Hörcsög című, a nagybirtokos osztály felett ítélkező verse miatt 1937-ben bíróság elé állították, válogatott verseinek kötetét (Fehér torony, 1938) pedig elkobozta a horthysta ügyészség.

Magatartásának fordulatát formavilágának megújulása is követte. A dal műfaja nem bírta volna el verseinek indulatanyagát, nagyobb és teherbíró szerkezetre kellett azt felcserélnie. Először korábbi formáinak epikus kitágításával kísérletezett: a "főnévversből" hosszabb leírást (A nagy tölgyfa), az "emlékversből" verses elbeszélést (Tarka toll) alakított ki. Az epikus anyagot ezeknél a típusoknál is lírai csattanó követte. Ezt a szerkezetet használta fel jelentős politikai verseiben (Cölöpverők, Fekete Körös, Lovaspóló a Vérmezőn) is. Az epikus szerkesztés egyébként a líra tárgyias fordulatának továbbfejlődéseként gyakori volt a kor haladó költészetében (vö. Illyés: Három öreg, Hősökről beszélek). Erdélyi a ballada műfajával is próbálkozott, román népballada átdolgozásaival (A bárány, A szarvasokká vált fiúk) Sinka István számára adva példát. Balladai kísérletei felerősítették költészetének korábbi irracionális elemeit. Ezek olykor a népi hiedelmek iránti rokonszenvben (Mariuca), gyakran azonban paraszt- és kelet-mítoszban jelentkeztek. Az epikus fordulat legfőbb műfaji eredménye viszont a rapszódia és a mese lett. Rapszódiái (Téli rapszódia, 1933; Nyári rapszódia, 1934; Őszi rapszódia 1935) a lírai napló módszerével ábrázolták apró pillanatképeiket. Ezek során született meg a társadalmi mondanivalót kifejező s a mozaikos pillanatképeket összetartó lírai szenvedély. Dinamikus műfajuk kitűnően igazodott Erdélyi indulatainak drámai erejéhez. A meseműfajt a népmesék példája hozta létre: "Olyanok a mese képei, mint az algebrai képletek, az élet valódi adatait várják, hogy eligazítsanak a történések világában" – írta a népmesék valóságtartalmáról, s ezek etikáját, igazságérzetét, mitologikus elemeit és fordulatait használta fel szimbolikus értelmű meséiben (Mese, Obsitos, A zenélő kecske, Ribizli kisasszony).

Költői fejlődését, felerősödött tettvágyát fordította helytelen irányba régebbi népköltő-tartása. Az, hogy mondanivalójának minél szélesebb körben való terjesztésére meghonosította a versújság műfaját (Felkelt a nap, 1932), helyes törekvés volt, de hogy elnagyolt versekkel s feltűnést kereső módon lépett fel, (versújságát maga árulta a Nemzeti Színház előtt, a látványosságra még a híradó is kivonult) csak rontotta költői hitelét. Ugyancsak a népköltői magatartás okozta a vezérszerep vágyát. Fiatalkorának hivatástudata lassanként prófétai önérzetté, majd miután mindenkivel ellentétei támadtak, sérelmesnek érzett helyzete ellensúlyaként saját szerepének túlértékelésévé (Delelő, Vezérlovon), a költősors átkozottságának mítoszává (Zivatar hegedűse) torzult. A népi mozgalomban nem kapta meg, s ösztönös egyénisége folytán nem is kaphatta meg, azt a vezetőszerepet, melyet magának szánt, továbbá nem vezettek eredményre kiadóvállalat- és lapalapításra vonatkozó tervei sem. 1934-től egyre jobban elszakadt a népi mozgalomtól, költészetébe is újra feltűnt az elidegenedés szólama: "Magamhoz is már oly semmi közöm | {591.} a föld színén oly idegen vagyok" – írta a Nyári rapszódiában –, a mozgalom polarizációja pedig már a jobboldal soraiban találta. Egyéniségének korábbi ellentmondásai: eszmei tájékozatlansága, ösztönössége, prófétai öntudata újultak fel magatartásában. Alkati gyengeségei és a történelmi helyzet, a baloldal kíméletlen üldözése, a népi mozgalom hanyatlása nyitottak kaput tudatában a nacionalista és antiszemita demagógia előtt. A fasizmus hatására a társadalmi kategóriákat faji képletekre cserélte fel, s 1937-ben "politikai beszámíthatatlanságában, rejtelmes honoráriumsérelmektől hevenyre fűtött hisztériájában egy stupidan rosszhiszemű versezettel állt be a nyilas táborba" (Bálint György). Ez a vers: a Solymosi Eszter vére a nyilas Virradatban jelent meg. Az irodalmi élet (többek közt Bálint György, Forgács Antal, Ignotus Pál, Rónai Mihály András) hevesen válaszolt Erdélyi feltűnő pálfordulására. Versei ettől kezdve nyilas lapokban és a Turul Szövetség kiadásában jelentek meg, sőt Erdélyi tagja is lett a Magyar Front nevű nyilas pártnak. Ekkori versei (Kiáltás a Dunán, 1938; Villára és virág, 1941; Örökség 1944 című köteteiben) erkölcsileg és művészileg egyaránt sokat süllyedtek: egészen a japán–magyar vérrokonság rögeszméjéig (Japánok és magyarok).Ugyanezek a torz nézetek jelentkeztek önéletrajzi írásaiban (A harmadik fiú, 1942; Fegyvertelen, 1943).

A fasizmus őstörténeti dilettantizmusa hatott Erdélyi műkedvelő nyelvészeti vizsgálatainál. Eb ura fakó (1937) és Ardeli szép hold (1940) című munkái hibás szófejtések során (pl. halál = hal álla) jutottak el a magyar nyelv téves őstörténeti elhelyezéséhez, a turáni mítoszt kiszélesítő magyar–sumer–etruszk rokonság képtelen gondolatához. Etimológiáit később epikusan is feldolgozta Halevők és Nióbe (1941) című verses meséiben.

A fasizmus idején tanúsított magatartása a felszabadulás után tartósan kizárta az irodalmi életből. Költészete évekig a természet és a gyermekkor világába vonult vissza, s csak börtönbüntetésének letöltése után kezdett ismerkedni az ország, a parasztság megváltozott életével. 1954-ben a Csillagban, majd Visszatérés (1954) című kötetében jelentkezett verseivel. A költészetét megújító élmények azonban nem voltak eléggé mélyek, költői fordulata nem volt eléggé átélt, s ezért nem is lehetett elegendő a mű töretlen folytatásához. Azóta négy újabb kötete is megjelent (Csipkebokor, 1955; Aranyménes, 1959; Csillag és tücsök, 1963; Szőlőfürt, 1965), s bár verseinek zöme nem mai élményeit dolgozza fel, hanem a régebbiek ismétléseként gyermekkorába pillant vissza, néhány szép, az elmúlt ifjúságról vagy a hazai táj iránti ragaszkodásáról (Szigliget) valló verse költői tehetségének ma is eleven lehetőségeiről tanúskodik.