{585.} 24. "NÉPI" LÍRIKUSOK

FEJEZETEK

A népi líra és a népi mozgalom költészete nem ugyanaz. Az első a mozgalom fellépésénél egy évtizeddel korábban született meg, noha határozott profilja a mozgalom sodrában alakult ki; a második pedig szélesebb kört képvisel, mint a népi líra: soraiba tartozik Illyés Gyula, Szabó Lőrinc és Sárközi György tevékenysége is. Maga a népi líra – elsőként Erdélyi József verseiben – a modern magyar költészet válságából keresett kiutat. Már a Nyugat törekvései is szubjektív líraiságra, önelemző elmélyedésre irányultak, az ellenforradalmi rendszer uralomrajutásával, a polgári haladás illúzióinak bukásával pedig még inkább megerősödött az individualizmus irányzata. A költői alkotás egyensúlyát vesztett, introvertált világban született, szélsőségesen szubjektívvá vált, sőt az egyéniség kifejezésének túlzott igénye gyakran lélektani dokumentummá fokozta le a verset. Ennek következtében sorvadt el a költemény versszerűsége, a költők "prózára hangszerelték" indulataikat, s a magyar költészetbe is megérkeztek az izmusok. Babits már a líra halálát jósolta (Régen elzengtek Sappho napjai), Kosztolányi prózaversekkel próbálkozott, a fiatalok pedig átadták magukat az izmusok kísérleteinek.

Ebből a válságból vezette ki a költészetet Erdélyi lírája a népiesség és a hagyomány átélésével s eszközeivel. A válság megoldása legkorábban – már a húszas évek elején – neki sikerült, a modern magyar líra újabb klasszicizálása azonban egy évtized múlva József Attila, Illyés és Szabó Lőrinc költészetében valósult meg. Erdélyi jelentősége valójában nem is a népiesség felújításában, hanem abban volt, hogy – Németh Lászlót idézve – "nem egyéniségét tündököltette, hanem azokat a konkrét emlékeket formálta verssé amelyeket egy költő lírai kincsének érez". A túlságos szubjektivitást tárgyiassággal, az ezoterikus szépségkultuszt realizmussal és az izmusok versromboló laboratóriumát zárt formával váltotta fel. Erdélyi – majd Illyés főként – a költészet korszakos jelentőségű ízlésfordulóját a mondanivaló megújításával idézte elő. A politikai hatékonyság igényével és – ennek következményeként – közérthetőséggel oltották be a verset. Közéleti indulataik az elmaradott magyar társadalom ellen és a parasztság felemelésére irányultak. Az ízlés és a mondanivaló megújítása természetesen összefüggött egymással: az objektív szemlélet oka is, következménye is volt a társadalmi kérdések felé forduló érdeklődésnek. Ezt az egységet látta meg Babits is: "régen rémlett már formauntság ködén s az izmusok útvesztőin keresztül a magyar és népi formák feltámasztása s korszerűvé tétele, mint legfőbb lehetőség, legnehezebb és legszükségesebb feladat. A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a százados szelíd szegénység szellemé" (1932).

Közéleti szándékaik tették Illyést és Erdélyit a népi írók mozgalmának előkészítőivé és harcosaivá. Polgári oldalról csatlakoztak hozzájuk azok a költők, akik egyetértettek a mozgalom politikai célkitűzéseivel: Szabó Lőrinc, Sárközi György, Gulyás Pál és Juhász Géza. Illyés mellett ők hoztak európai tájékozódást a mozgalom lírájába, s közülük Gulyás költészetére hatottak leginkább a népi irodalom esztétikai elvei. Illyés és Erdélyi egyébként személyükben és költészetükben a mozgalom polarizációját képviselték. Erdélyi ösztönössége, világnézetének, magatartásának és költészetének {586.} ellentmondásai, melyek végül is szélsőjobboldali tévedéseit okozták, az egyik – Illyés intellektuális és világnézeti tájékozottsága, következetesen haladó magatartása, népi hagyományt és modern európai szemléletet szintézisbe fogó költészete a mozgalom másik sarkát jelezte. Illyést éppen ezért nem is fejezi ki a népi lírikus jelzője: pályája érintkezett a népi lírával, de túl is emelkedett rajta, költészetének gazdag rendjében csupán egyetlen eredőt adott a népiesség.

A népi líra a harmincas években – a népi mozgalom fellépésének idején – erősödött meg és nyerte el jellegzetes vonásait. A mozgalom számos szegényparaszti sorból érkezett költőt vezetett be az irodalomba: ők alkották a "második népi nemzedéket", amelynek tevékenységében nagyrészt Erdélyi politikai és költői ellentmondásai hatottak. Sinka István és Sértő Kálmán költészete a szegényparasztság követeléseivel lépett fel, lehetőségeiket azonban magatartásuk ösztönössége korlátozta. Szilárd haladó világnézet híján és korszerű műveltség nélkül lázadásuk anarchikus forrongássá torzult, s a fasiszta fajelmélet hatására a társadalmi harc kategóriáit etnikai képletekre cserélték fel. A második nemzedék többi tagja elkerülte a tévedéseket: Nagy Imrét, Bakó Józsefet és Mátyás Ferencet a parasztság életével és problémáival való szoros kapcsolat őrizte meg a hibás nézetek hatásától. A második nemzedékhez csatlakoztak a népi líra értelmiségi képviselői, akik mint Gulyás Pál, ha egyféle misztikára hangolt szemléleten keresztül is, de a népiesség esztétikai elveihez igazodtak.