Sinka István

Nagyszalontán született 1897-ben. Apja juhász. Kora gyerekkorától dolgozott, évtizedeket töltött bojtár-, pásztor- és napszámossorban. 1934-ben került az irodalmi életbe, a népi írók közé. 1936-ban Budapestre költözött, egy ideig munkanélküli volt. A háború idején jobboldali nézetek hatottak rá. 1957 óta újra megjelennek művei.

{592.} A parasztság legelesettebb rétegéből, a bihari puszták világából került az irodalomba. Mélyebbről, mint Erdélyi vagy Illyés, a pásztorélet nemcsak nyomorult és kiszolgáltatott sorsot jelentett, hanem lélekölő magányt s a felemelkedés, a művelődés lehetetlenségét is. Csak fárasztó erőfeszítés árán juthatott könyvhöz: egyetlen bárányát cserélte el egy Petőfi kötetért, később az orosz klasszikusok, a Nyugat költői, Knut Hamsun, sőt a vásári ponyva ismertette meg az olvasás örömével.

Első verseinek (Himnuszok Kelet kapujában, 1934) még semmi közük a népköltészethez. Ady hatása és a jobboldali sajtó által terjesztett turáni kultusz ötvöződött bennük sámáni fellépéssé és szabadversbe ágyazott stílusromantikává:

Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú,

napimádó táltos, aki

hószin palástomból a szívem

kitakarom s a mellemből a hegyre

vért csapolok a szent,

felkelő nap elé:

az én népemért ...

(Napimádó)

Ám a sámáni mámor (melyből gyakran csak nagyotmondás lett) mellett már megjelent költészetében a Dózsát idéző lázadás is (Pusztaszer megszállása). Jelentkezése a népi mozgalom (elsősorban a parasztmítoszt hirdető irányzat) érdeklődésével találkozott, könyvéhez Féja Géza írt előszót, az ő segítségével került a Szabadság, majd a Válasz, a Kelet Népe és a Magyar Élet munkatársai közé. A népi lírikusok, főként Erdélyi hatására találta meg igazi mintáját a népköltészetben. Pásztorének (1935) című önéletrajzi költeményének ritmikailag még kötetlen soraiban ifjúkorának élményvilágával együtt a népköltészet hangját is megidézte. Következő kötetei (Vád, 1939; Az élők félnek, 1940; Hontalanok útján, 1943) viszont már hangszerelésben, verselésben egyaránt a népköltészetet követték.

Ősi ridegpásztori világot elevenített fel bennük – a pusztai élet nyomorúságát és az elnyomott pásztorok, zsellérek, uradalmi cselédek kollektív keserűségét akarta kifejezni:

Kiáltanak az őseim:

a pásztorok és a parasztok.

S én, az úrköpött unoka

értük most tengelyt akasztok.

(Kiáltanak az őseim)

Az ősök s a kisemmizett sorstársak iránti elkötelezettség vált költészetének legforróbb indulatává. A nép évszázadok óta esedékes lázadását, "egy eltemetett világ soha fel nem gyűlt forradalmát" akarta végre megszólaltatni: "A sok néma száj után | én már lázadó vagyok" (Csak ezer évig esküdött) – s ez adott számára hivatástudatot. Lázadó indulatait a múlt, halálba hajszolt rokonok emléke lobbantotta fel (Jönnek, mert elmúlt az élet), de saját élményei (Hajcsárok búcsúja) is hasonló szenvedélyre serkentették. Lázadása ugyan csak ösztönös volt, s ez ellentmondásossá tette, anarchista nézetekkel terhelte költészetét, mégis eljutott helyes elvek, például a népek testvériségé-{593.}nek hirdetéséig: "a Duna-tájak kínja összekovácsol minket" – üzente a szlovákoknak Kicsi nép nagy bánattal című versében.

Költészete a pásztorélet harmatos idilljeit, a szerelem fiatalos örömét is megszólaltatta (Valaki a ligetben, Bődi Mariska), de az "ősök" sorsa és személyes tapasztalatai végül is pesszimistává alakították világképét. A halálig robotoló, megrokkant, öregségükben félredobott parasztok tragédiája tette reménytelenné: "Ez a mi sorsunk, életben és halálban vesztesnek maradni" – írta önéletrajzában, sőt Ág Boris című versében a pesszimizmus mítosszá lényegült: "A tájban itt magában | ezer éve örök halál van." A mítosz iránti hajlam és a sötét világkép irányította érdeklődését a ballada műfaja felé. Ennek sejtelmes, tragikus világában találta meg az egyéniségének és mondanivalóinak megfelelő kifejező formát. Balladái fájdalmas sorokkal vallottak a pusztai sorsok kallódásáról (Bozsár András, A Göncöl utasa), a paraszti tehetség sorsszerű pusztulásáról (Virág ballada) s az úri rend ellen lázadó szegények elbukott harcairól (Fábián Pista).

Ezekkel a balladákkal alakult ki a Sinka-vers jellegzetes szerkezete: a szöveg a költő valamely tragikus sorsú ifjúkori társának nevével indult, ezt követte a név által felidézett emlék drámai előadása, végül fájdalmas vagy lázító lírai csattanó zárta le a verset. Mondanivalói érdekében gyakran használta fel a ballada szimbolista lehetőségeit és mitizáló ábrázolásmódját. A ballada, éppen homályos előadásmódja, sejtelmes irracionalizmusa következtében gyakran mitikus lényekké torzította hőseit. Ez a mítoszteremtő törekvés működött Sinka balladáiban például legközelebbi hozzátartozóinak balladai megjelenítésében (Anyám balladát táncol, Sinka nagyanyám). Ezen az úton lépett be költészetébe a kísérteties elem, amely Arany János borzongató balladáihoz (pl. Vörös Rébék) hasonló történeteket és alakokat: boszorkányokat, gonosz szellemeket teremtett (Látták lúd képében szállni, Jósasszonyok balladája). Költészetét Bornemissza Péter Ördögi kísérteteinek szellemével rokon babonás pásztormesék, az alföldi vallási szekták irracionalizmusán átszűrt biblia-élmények (főként a Jelenések könyve) és a pusztai éjszakák magányos képzelgései hajlították a misztika felé. Ez a misztika hatotta át a balladák szomszédságában keletkezett epikus látomásokat is. A Magyar jelenés zöld lánggal lobogó lidércei, szakállas angyala, a Míg a juhaim aludtak parázsban álldogáló éjszakai vendége apokaliptikus mondanivalót hordoztak, a világ, a nép pusztulásáról mondtak jövendölést. Jelenései, misztikus balladái, sajátos irracionalizmusa egyfajta "népi szürrealizmus" kifejezésmódját alkották meg, látomásait mintegy révületben fogant szürrealisztikus képtársítások fejezték ki.

Álmomban egy folyó habzott,

s ugy hányta fel a habokat

az égre, hogy hetesivel

mosta le a csillagokat.

Majd hirtelen kürt harsogott,

folyt a folyó a hang fele,

de előjött egy nyiratlan kos,

s összeöklelődzött vele:

és hátrált és nyögött a víz.

(Az angyal bizonyságtétele)

{594.} Képzelete a paraszti misztikából – gondolkodása viszont a jobboldal által forgalomba hozott parasztmítoszból táplálkozott. Ösztönössége, a kellő látókör és műveltség hiánya vezette a pusztai életforma mitizálásához. Tudatába jobboldali nézetek férkőztek, a korábban ösztönösen is érzett társadalmi szempontokat etnikai-vérségi fikciók váltották fel. Ez tette őt (hasonlóan Erdélyi Józsefhez) a népi mozgalom differenciálódásának idején téveszmék hirdetőjévé. Denevérek honfoglalása (1941) című, zavaros szimbolikát használó eposza bizonyítja, hogy milyen károsan hatott tehetségére a fajelmélet.

A felszabadulás után élénk viták robbantak ki Sinka körül, s mivel nem tudta elhatárolni magát korábbi állásfoglalásától, sőt a Kisgazdapárt jobbszárnyának lett egyik szellemi képviselője, több mint egy évtizedre kirekedt az irodalmi életből. 1957-ben jelentkezett ismét, újabb versei (Végy karodra idő, 1964) főként fiatalkori emlékeit, a pásztorsors keserveit idézik fel. Olykor azonban megszólal költészetében a paraszti élet átalakulásának öröme (Megújult a Cseri-alja), néhány szép verse pedig az ifjúkor iránti nosztalgiát fogalmazza meg vallomásos őszintéséggel (Lovasok opál mezőkön).

Versei mellett meg kell említenünk Sinka prózáját. Első novelláiban (Harmincnyolc vadalma, 1941) olyan realista elbeszélő jelentkezett, aki a szegényparaszti világ eseményeit, atmoszféráját az átélt valóság hitelével jeleníti meg. Legjobb prózai műve, a Kadocsa, merre vagy (1944) című kisregénye saját élményeit – a bojtár-gyerek öntudatra ébredésének útját – mérte fel forró lírai indulatokkal, a verseihez hasonló balladás szerkesztés eszközeivel. Korábbi önéletrajza, a Fekete bojtár vallomásai (1942) kevésbé megérlelt alkotás. Ellentmondásait az okozza, hogy ifjúkorának lírai felidézése egyaránt forral lázadó paraszti indulatokat és faji gyűlöletet – ez a könyv félreérthetetlenül a jobboldali demagógia hatásáról árulkodik. Novellái általában ugyanazt a keserű, sötét életszemléletet közvetítik, mint versei, derűsebb hangot csak kivételesen szólaltatnak meg a Fütyöri-történetek (Fütyöri és a hét vadász, 1940), melyeknek betyáros hőse Ábel és Kakuk Marci bojtár-rokonaként éli át jóízű és vidám kalandjait. A felszabadulás után írt elbeszélései a városban kallódó parasztember sorsáról számolnak be (Utolsó ítélet, Két ember a Váci utcából). Legújabb elbeszélései – melyekkel Eltűnik a hóri domb (1961) című kötete ismertette meg az olvasót – pedig szülőföldjének megváltozott életéről adnak ma is friss alkotóerőről tanúskodó jelentést (Érparti történet, Viszontlátásra, pankotai juhászok).