Regényei, elbeszélései

Költőként indult, 1915-ben verseiért választják be a Petőfi Társaság tagjai közé. Mint költő a századforduló konzervatív modorában fejezte ki magát, költői eszközei nem voltak alkalmasak az újabb, differenciáltabb mondanivalók megfogalmazására. Mindamellett vannak megragadó, erőteljes versei vagy még inkább strófái. Különösen a világháború alatt írt szép, pacifista verseiben mutatkozik meg legtisztábban költői ereje.

Jelentősebbek voltak azonban prózai alkotásai, regényei, elbeszélései, karcolatai, riportjai. A magyar ifjúsági irodalom történetében pedig fontos helyet vívott ki magának.

Első regénye, A festő halála úgy született meg, hogy a Kultúra könyvkiadó 1920 végén vagy 1921 elején regényt kért tőle. Vonzotta a feladat, de vonakodott is a nagy vállalkozástól. Felnőtt olvasók számára nem is írt eddig nagyobb lélegzetű epikai művet. De nem akarta végképp elhárítani magától a regényírás lehetőségét sem. Több téma terve is foglalkoztatta, végül, mikor a szerződést is alá kellett már írnia, A festő halála címet választja {638.} és arra gondol, hogy rejtélyes körülmények közt meghalt barátja, Heller Ödön festőművész tragédiáját fogja a regényben megírni. Heller Ödön Szegeden élt, de a közeli Tápé határában tanyát és földet vett magának, hogy a paraszti világhoz közelebb lehessen. Paraszt-modelleket festett, rejtélyes halála után parasztasszony-modellje, valamint annak férje és sógora is gyanúba került, de a nyomozások semmit sem tisztáztak. Egyes feltevések szerint politikai gyilkosság áldozata lett a forradalom idején élénk szerepet játszó festő, és tragédiáját éppen azért hozták kapcsolatba volt modelljével, hogy a valódi tettesekről eltereljék a figyelmet. Móra is ebből a szálból indul ki, a modellel való kapcsolat lélektani elemzéséből akarja megközelíteni a paraszti világhoz hasonuló művész tragédiáját. "Gyönyörű lélektani probléma ugyanis – írja a regényről – ahogyan a városi, finom művész lelke a falusi környezetéhez asszimilálódik, és így kettős életet él: egy városi kifinomodottabb kultúréletet és egy rusztikus, paraszti életet, és hogyan alakul ki ennek a kettőnek összeütközéséből a művész tragédiája. Mindez a speciális tápéi miliőbe beállítva, olyan művészi feladat, ami valósággal szuggerálja az embert a megírásra." Később azonban feladta a küzdelmet, nem írt lélektani regényt Heller Ödön titokzatos halálának történetéből. Tervének megváltoztatását kétféle okkal is indokolja. Egyrészt zavarta az a körülmény, hogy újra fölidézze az elhunyt barát tragédiáját, alighanem túl közelinek érezhette a történetet ahhoz, hogy regényt formáljon belőle, másrészt – nyilatkozata szerint – ehhez a feladathoz nem érzett magában elegendő erőt.

A regény mégis megszületett. Azt írja meg benne, hogy miként viaskodott a témával, milyen módon próbálja bonyolítani a szálakat a festő halála körül, hogy a történetből érdekes regény szülessék. A magáról mintázott hőst, a regényírásba tévedt régészprofesszort egy idilli szerelem históriájába is belekeveri. Egyre inkább ez a melléktéma válik főmotívummá, a festő halálának története háttérbe szorul és az enyhén érzelmes, végül iróniába forduló idilli történettel kárpótolja az olvasót a meg nem oldott lélektani regényért.

Egyik legfrissebb írása ez a regény, amely később a Négy apának egy leánya címet kapta, és amelyben a régészprofesszor-főhős szerelmi vetélytársait is bemutatja enyhe iróniával, megbocsátó derűvel vonultatva föl a falusi értelmiség néhány jellegzetes, korabeli figuráját.

Második regénye, a Hannibál feltámasztása Supka Gézának, a Világ nagyműveltségű szerkesztőjének biztatására született meg. Supka olyan regényt szeretett volna kapni Mórától, amely a korszak reprezentatív, nagy magyar regénye lett volna. 1922-től kezdve sürgeti Móránál a megírandó művet. A nagy mű azonban nem születik meg, de egy szenvedélyes indulatú és friss humorú szatirikus kisregény elkészül 1924 végére, a Hannibál feltámasztása. Móra így számol be Supkának frissen elkészült művéről: "– A hadifogságos tanár hazajön, ír egy értesítői programértekezést a zámai csatáról, azt fejtegeti benne, hogy mi lett volna a világból, ha Hannibál győzött volna, akadémiai pálmát vár, parlamenti interpellációt kap a 'sémi világeszme propagálásáért', mivel senki a kerek világon el nem olvasta a tanulmányt, maga az interpelláló sem, öngyilkos akar lenni, de a felesége megsúgja neki az örvendetes titkot, és erre megnyugszik abban a hitben, hogy majd a fia fogja föltámasztani Hannibált, aki a civilizációt képviseli a barbár katonákkal, Rómával szemben. – Ez a meséje a Hannibál feltámasztásának, amiben azt hiszem {639.} a legrettentőbb és a legszívfájdítóbb magyar szatírát vasaltad ki belőlem ..."

A Hannibál feltámasztásának szatírája leleplező képet rajzol az ellenforradalmi rendszer felléptével korrumpálódó hazai intellektuális világról és a húszas évek magyar közéletének anakronisztikus és irracionális kinövéseiről, délibábos és agresszív bajtársi egyesületeiről. Szabó Dezső pamfletje, a Feltámadás Makucskán, amely az ellenforradalmi korszak bátor leleplezése volt, egy évtizeddel később született meg, mint a Hannibál feltámasztása. Móra elsőként írta meg a húszas évek Magyarországának szomorú erkölcsi és intellektuális válságát friss humorral, leleplező erővel és egyben optimista biztonsággal és fölénnyel. Az egész kis epikai alkotást az "ilyenek vagytok, de túl élünk benneteket" érzése hatja át.

A Hannibál feltámasztásához azonban nem akadt kiadó. Csak az ország egész társadalmi berendezkedésének alapvető megváltoztatása után juthatott el Móra regénye az olvasókhoz. 1949-ben jelent meg először a regény folytatásokban a Magyar Nemzetben, majd hat évvel később könyvalakban is. Később nagysikerű filmet készítettek a regény ötletéből, amelyet Hannibál tanár úr címen forgattak.

Móra legnagyobb regényírói vállalkozása az 1927-ben megjelent Ének a búzamezőkről ... "A színeket próbálgató ecsethúzások, az elszórt mozaiktörténetkék, a messzibb célokat fel-felcsillogtató, vártató vázlatok, hatalmas freskóvá teljesedtek végre" – írja Illés Endre a regény megjelenésekor. Ezt már valóban lélektani regénynek nevezhetjük, a kor divatos meghatározását használva. Emberi sorsok és tragédiák belülről való ábrázolása.

Korábbi két regényében és számos elbeszélésében gyakran megkerülte egy-egy humoros vagy anekdotikus fordulattal az emberi problémák mélyebb feltárását. Itt bátrabban néz szembe a valósággal, elszántan küszködik anyagával. Ahhoz is van ereje, hogy az emberi sorsok tragikus fordulatait is megragadja és ábrázolja. Népszemléletében itt is, akárcsak az elbeszéléseiben, sok romantikus vonás is van és még több érzelmesség, de a paraszti észjárás alapvető vonásait, a történelmi múltból a mi századunkba is áthozott torzulásait, anakronizmusait is hitelesen ábrázolja.

A regény cselekménye a világháború idején és a háborút követő esztendőkben játszódik. Magyar parasztok életét mutatja be a háborús zajlásban. Ő is arra a kérdésre keresett választ ebben a regényben, amellyel az első világháború alatt és után annyi magyar író küszködött, Tömörkény is, Szabó Dezső is, Móricz is, persze mind a maga módján, hogy a világháború eseményei, megrázkódtatásai, tapasztalatai milyen változásokat idéztek elő a magyar parasztság életében.

A háború demoralizáló, szétzüllesztő hatását illetően egyértelmű a válasza. Megragadó erővel ábrázolja a sok szenvedést amely mind a háború következménye. Nem a frontkatona életének borzalmait festi, hanem azokat a következményeket, amelyeket az itthoni életben váltott ki a háború, családok szétszóródását, házasságok felbomlását, kisemberek tragédiáit.

Háborúellenessége mellett a parasztságon belül jelentkező nemzedéki különbségek ábrázolása is egyik legszembetűnőbb problémája Móra regényének. A háborúból visszatért paraszt már másképpen látja a világot, és másképpen is éli világát, mint apáinak nemzedéke. Felvilágosultabb, szélesebb látókörű, {640.} nem bábja már a tévhiteknek és megrögzött szokásoknak, de – Móra hite szerint – ellenálló erejét is elvesztette a sors csapásaival szemben. Idegrendszere érzékenyebb és labilisabb lett. Így jellemzi a regény egyik hősét, a fiatalabb nemzedékhez tartozó, frontról visszatért, világlátott parasztot: "Ehol ez a Ferenc, a legnagyobb emberi háború sokat próbált, sokat kóstolt, sokat tanult, nyiladozó szemű parasztja, akinek az esze élesedett, az értelme szélesedett, a művelődéshez való ösztöne felébredt, a szíve emberibb lett és az idegélete megkezdődött, talán meg is romlott. Ez a fiatal paraszt, aki a háború előtt dugott bálban vagy kocsmai verekedésben nem is haragból, csak virtusból, gondolkodás nélkül szívenszúrt volna egy másik parasztot és soha nem érzett volna érte több lelkifurdalást, mint egy cső lopott kukoricáért; ez beleőszült és majd beleőrült abba a gondolatba, hogy ő a gyilkos, mert a maga élete megmentésére éhen halatta egy embertársát."

Móra az ilyen módon jellemzett nemzedéki különbség szerint polarizálja regénye főszereplőit. A fiatalabb nemzedék útját a tébolyig és az öngyilkosságig vezeti el, az idős parasztok életformáját, erkölcsét, életérzését, gondolkozását képviselő regényalakja, Mátyás pedig túléli a szerencsétlen sorsú fiatalokat.

A regény központjában ez a nemzedéki probléma áll, ezt próbálja az író erős átéléssel, az alakok belső világát feltárva megközelíteni és ábrázolni. Ilyen értelemben nevezhetjük művét lélektani regénynek, mert az egész nemzedékváltási probléma, mint lélektani kérdés érdekli. A fiatalabb nemzedék patológiába vezető útját nem tudja olyan hitelesen megrajzolni, mint a régi paraszti mentalitás képviselőit.

Nem idealizálja a parasztot, ábrázolásán érezni, hogy jól ismeri a nép életét, de mégis kívülről szemléli ezt a világot, mint Móriczig a legtöbb magyar prózaíró. A nemzedéki különbséget, mint lélektani problémát felismeri és el is túlozza, de egyéb vonatkozásokban egységben látja még a paraszti világot. Szemléletének anakronisztikus vonásai ebből a kívülről való látásmódból következnek.

A kor divatos eszmeáramlataihoz hasonlóan Móra is a hagyományok őrzőjét látja a parasztban. Éppen ezért ábrázolja sötét színekkel és aggodalommal az újabb paraszti nemzedékek útját, a hagyományos életformáktól már elszakadó világát. A paraszti világ forradalmi átalakulásának gondolata meg éppen teljesen idegen tőle. A bukott forradalmakat követő évtizedek közhangulatára jellemző kiábrándultsággal ábrázolja a regényben a világháborút követő forradalmi események falusi mozzanatait.

Móra írói stílusában egy nagyon tiszta, világos intellektuális társalgási nyelv művészi változata valósult meg, amely a legfinomabb célzások és a legapróbb érzelmi árnyalatok kifejezésére is alkalmas. Az élő beszéd fordulatai elevenen élnek tovább mondataiban, elegánsan hajlékony stílusában. A népies szólásokat, beszédfordulatokat színező elemként használja fel igen sűrűn és gyakran már modorossá váló mértékben. Parasztjait beszéltetve gyakran idézi a nép ízes szólásait, többnyire alighanem saját megfigyelései alapján, de ezek a népnyelvi fordulatok inkább dekoratív-színező elemekként hatnak. Táji jellege nem igen van figurái nyelvének, Móra általában népies, ahogy ezt a fogalmat a városi ember elképzelte még Móricz és a népi írók jelentkezése előtt.

{641.} Móra regényei közül az Arany koporsóval (1933) aratta a legnagyobb sikert; konzervatív ízlésű olvasók körében ma is népszerű olvasmány. Első megjelenése óta többször kiadták. Történelmi regény, illetve pontosabban történelmi miliőbe helyezett érzelmes szerelmi történet. Diocletianus császár idejében, a harmadik évszázad végén játszódik a regény cselekménye, abban a korban, amikor már a római birodalomban erősen terjed a kereszténység, különösen a rabszolgák között. Az új vallás terjedése már erősen veszélyezteti a rabszolga uralomra épült birodalom hatalmát is. Éppen ezért a birodalom vezetőrétege tűzzel-vassal üldözi a kereszténységet. A regényt átfogó szerelmi történet hősei: Diocletianus császár fia, Apollináris, becenevén Quintipor, aki afféle álruhás királyfi szerepét játssza végig, mert egy jóslat következtében rangrejtve kell élnie, maga sem ismeri származása valódi történetét, és titkos szerelme, Titanilla, hasonlóképpen előkelő származású ifjú hölgy, Galerius császár leánya. A meglehetősen banális szerelmi históriának az a körülmény adhatna feszültséget, hogy a császárfi rabszolgának tudja magát, és így érdemtelennek a másik császár leányának kezére, de a fiatalok szerelmi kapcsolatát csak éppen érdekesebbé, izgalmasabbá teszi a mérhetetlen társadalmi távolság. A Láthatatlan ember Zétájának szerelme az előkelő hun lány iránt azért megrendítő történet, mert Gárdonyi érzékeltetni tudja a rabszolga szerelmének vigasztalan reménytelenségét. Az Aranykoporsó hőse számára a rabszolga viselet, majd később a lovagi öltözet csak álruha, ha maga nem is akként hordja, mert a rabszolga és az előkelő cézárlány szerelme szinte zavartalan módon bomlik ki. A meghitt szerelmi idilleket sok játékos leleményességgel ábrázolja az író, de ugyanakkor még több anakronizmussal. A merész cézárlány kisfiúnak szólítja partnerét, a félénk Quintipor néninek becézi szerelmét. Amikor Titanilla egy kissé merészebb szerelmi játékba kezd és erre Quintipor megszeppenését kell látnia, így kiált fel: "Kis fiam, kis fiam – gügyögött neki, kisimítva homlokából a haját. – Ki gondolta volna, hogy nekem már ilyen nagy kisfiam van. Borzasztó, már majdnem megcsókolt egy korinthoszi lányt." Végig az egész szerelmi históriában mai embereket érzünk mozogni ókori jelmezekben. A rabszolgaként tartott, majd felszabadított Quintipor, aki végig sem tudja meg, hogy ő az uralkodó fia, közeli rokona a romantikus regények titokzatos múltú elcserélt és fel nem ismert, talált gyermekeinek. Az egész Quintipor–Titanilla regényben is sok a romantikus vonás. Quintipor végső önfeláldozása szerelméért szintén nem több, mint az olvasó érzelmeire számító romantikus fordulat, amit nem készít elő az író lélektani megalapozottsággal. A frivol helyzetekkel színezett hófehér szerelem története meglehetősen másodlagos, és a regény megjelenésekor már nagyon időszerűtlen romantikusan érzelmes elemekből szövődött össze. Kísérletet sem tesz az író arra, hogy valamiképpen feltámassza az ókori ember belső világát, erkölcsét, gondolkozásmódját, szerelmi életének korhoz hű stílusát, amely az ókori költők és írók művei alapján rekonstruálható lehetett volna. Néhol már szinte szándékos anakronisztikus játékosságra gyanakodna az olvasó, annyira semmibe veszi az író azt a körülményt, hogy történeti regényt ír. De a tudatos travesztáláshoz nincs meg a bátorsága.

Egyébként nagy történelmi felkészültséggel dolgozza fel könyvében Diocletianus korának egész histórikumát, sőt művelődéstörténetét, de mindez csak élettelen ismeretanyag, vagy éppen tehertétel, ha emberábrázolása anakro-{642.}rusztikus. A korabeli történetírás eredményeit bravúros ügyességgel használja fel, művelődéstörténeti ismereteit ügyesen kamatoztatja. "Végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan. Tipikus tudósmunka. Szórakoztatva oktat. Iskoláknak kellene ajánlani, tanítsák régiségtan helyett" – írja találó jellemzéssel Illés Endre Móra regényéről.

Egyéni történelemfelfogásáról nem igen beszélhetünk, a tárgyalt kor életét úgy ítéli meg, ahogy saját kora eseményeivel kapcsolatban is színt szokott vallani demokratikus szabadelvű meggyőződése szerint. Ilyen értelemben vall a regényben is a szólásszabadság mellett vagy a faji és vallási előítéletek ellen. Regénye a keresztény erkölcs diadalát hirdeti az idejét múlt pogány etika fölött, de semmi közösséget sem vállal korának keresztény reneszánszával, Anatole France szellemében az istenek mulandóságát hirdeti.

Móra Ferenc művészete legtisztábban a kisterjedelmű prózai alkotásokban nyilatkozott meg, karcolataiban, tárcáiban, elbeszéléseiben, riportjaiban.

Szülőföld, könyvtár, utazás, ásatás – ezek voltak írói élményeinek forrásvidékei. Az elhagyott otthon, a távoli szülőföld, a messze maradt család (mindazokkal a társadalmi és morális problémákkal együtt, amelyeket az elszakítottság érzése alakít ki) az egyik legtermékenyebb ihlető forrás már vagy hatvan-nyolcvan éve irodalmunkban. Móra életművének is ez a legizzóbb pólusa, írói-emberi magatartásának iránytűje: az egykori otthon, a család, az egyszerű, két kezük munkájából élő emberek világa (Szeptemberi emlék). Írói élményeinek egyéb területei – a könyvek, utazások és a régészkedés tapasztalatai – az intellektuális író sajátos érdeklődéséről vallanak. Ritka az az író, akinél a kultúra, különböző korok és népek évszázadok, évezredek alatt felgyülemlett műveltsége ilyen mértékben lenne írásainak nemcsak tárgya és témája, de ihlető forrása is, mint Móránál. A történelemben, a régészetben, az antiquitásban, a művelődéstörténetben, a néprajzban, a nyelvészetben, a növénytanban egyaránt otthonosan mozog. "Minden megismerés makacs keresője" – írja róla Karinthy Frigyes.

A műkedvelő tudóskodás jobban érdekli, mint az irodalom. Egyik levelében vallomást tesz arról, hogy írói tevékenysége számára csak másodlagos fontosságú volt régészeti munkái mellett. Huszadik századi irodalmunk legjelentősebb műkedvelő írójának nevezhetjük Mórát, a szó nemesebb értelmében. Levelezéséből láthatjuk azt is, hogy régészeti, növénytani könyvritkaságok után mindig sokkal nagyobb érdeklődéssel kutat, mint szépírói alkotások után. Híven megőrzött politikai radikalizmusa nem párosult a modernebb irodalmi törekvések vállalásával vagy akár mélyebb ismeretével. Semmi köze nem volt a Nyugat íróinak mozgalmához.

Erősebb karakterű történelemszemléletről nem beszélhetünk nála, de szeretett historizálni, a napi eseményeket a történelmi múlt mérlegére helyezni. A legmaibb problémának is mindig megtalálta a történelmi párját, de a történelemhez sem megoldott saruval közeledik és nem az udvari krónikásokkal vezetteti magát a história útvesztőin, hanem minden idők pletykázóival, emlékiratszerzőivel, akik a legtekintélyesebb koronás főről is tudnak valami megmosolyogni való intimitást. A történelmet is olyan közelről és a kritikus szemű ember gyanakvásával szemléli, mint saját korát. Keserű humorral fedez fel a múltban olyan furcsa, torz vonásokat, amelyek a maga korában éppúgy megtalálhatók, amelyeket makacs örökséggel hord tovább az ember {643.} évszázadokon át. Minden divatba jött áramlathoz a "nincs új a Nap alatt" gyanakvásával közeledik, de szkepticizmusa visszafelé is érvényes: számára a történelem elsősorban egy nagy anekdotatár.

Írásait át- meg átszövi az adoma, az anekdota éppúgy, mint Jókai vagy Mikszáth életművét. Gyakran ismétli önmagát, de kitűnő mesélőkészségével annyira el tudja bűvölni az olvasót, hogy a történet végére érve, senki sem bosszankodik azon, ha a csattanóban ráismer egy régen hallott adomára. A Kevély Kerekiről szóló történetének egyszer Petőfi a hőse, másszor Csokonai, de az olvasó nem érzi magát becsapva, mert ahányszor újra leírja Móra a régi históriát, elbeszélésében, anekdotázásában mindig valami új színt, új árnyalatot kap az eredeti történet. A Még egyszer a madarásztói csárdás című érdekes történetének a végén, mintegy megtréfálva az olvasót, maga Móra mondja ki, hogy ő se nagyon hiszi el az elbeszélt történetet, és úgy rémlik neki, mintha ezzel a históriával már iskoláskönyvében találkozott volna. Másutt meg szinte írói programként és önvallomásként írja, hogy "nem azon fordul meg a dolog, hogy elhihető-e valami, hanem hogy el tudja-e hitetni az író".

Művészi ereje elsősorban az elbeszélő, megformáló, alakító képességében nyilvánult meg, abban, ahogy népmesei motívumot, történelmi adomát, klasszikus és hazai anekdotát úgy tudott feleleveníteni, hogy a történeteken rajta hagyta legegyénibb művészetének nyomait. Cselekményteremtő fantáziája gyöngébb volt, és nem tartozott azokhoz az írókhoz, akik új látásra tanítják a velük felnövő és nyomukba lépő nemzedékeket.

Művészetének legnagyobb veszélye az érzelmességre való hajlam, amely gyakran felhígítja prózai műveit is átható líráját. Egy nosztalgikus önarckép élt benne önmagáról, szerette magát angyalian jónak látni, tele szívjósággal, ha magáról beszél, mindig meghatódik önmagától és az olvasóval is ezt az erősen idealizált portrét akarta mindenáron elfogadtatni, néhol az érzelmi ráhatás nem is nagyon válogatós eszközeivel.

Írói egyéniségének kiformálásában nagy hatással volt rá Mikszáth és Tömörkény művészete. Mikszáthtal rokon abban, hogy a Jókaitól örökölt anekdotikus elbeszélő módot ő is felfrissíti azzal, hogy még közelebb hozza az élőbeszéd eleven menetéhez, közvetlenségéhez. Mikszáthban is, Mórában is van egy bizonyos tudatos-játékos álnaivság, amely abban nyilvánul meg, hogy látszólag ártatlan kis történetekbe rejtik saját korukra vonatkozó kritikus, sokszor nagyon is fullánkos észrevételeiket. Fonák, furcsa jelenségekről írva Móra sem mulasztja el, akárcsak Mikszáth, hogy általánosabb érvényű, gyakran politikai jellegű oldalvágásokat ne tegyen kora társadalma vagy vezető emberei felé. Ezekben a gúnyos politikai célzásokban, ahogy sokszor félmondatban vagy két zárójel között elejti őket, szintén nagyon rokon Mikszáthtal. Ezek a szúrások Móránál is bátrak és találóak, de társadalomkritikája egészében nem olyan erőteljes, mélyreható és megsemmisítő erejű, mint Mikszáthé. Móra társadalomkritikájából nem született olyan nagy mű, mint például Mikszáth Új Zrínyiásza, amely egy egész korszak társadalmi életének teljes kórképét tudta megfogalmazni a szatirikus ábrázolás eszközeivel. A Hannibál feltámasztása bátor kezdeményezés volt, de a korszak nagy reprezentáns művét, amelyet egyesek tőle vártak, nem írta meg soha.

Tömörkény hatása már nem annyira szembeszökő, mint Mikszáthé, de Móra népszemléletén erős nyomot hagyott a nagy szegedi író parasztábrázolá-{644.}sának módszere. Mindketten szeretettel ábrázolják az alföldi magyar parasztot, furcsaságait is megértéssel szemlélik. Néhány Móra-elbeszélésen feltűnően érződik Tömörkény hatása (András megcsalódik, Mihály folyamatba tétele), de a magyar paraszt Móra számára sem volt könyvélmény. Parasztok között nőtt fel, másrészt ásatásai folyamán is mindig parasztok körében volt, jól ismerte őket.