Heltai Jenő

Heltai színpadi pályája azt példázza, hogy az üzletszínházak a tehetségesebb írókra is rákényszerítik ízlésüket. Heltai a modern nagyvárossá fejlődő Budapest költőjeként indul, a polgári haladás oldaláról szemléli a világot, de már a Tündérlaki lányok erkölcsöt védő írója is fokról-fokra ellágyul s megértő szentimentalizmussal szemléli az erkölcs mércéjét nem valami magasra helyező {827.} szereplőit, későbbi műveiben pedig még halványabb erkölcsi és társadalmi mondanivalót, s egyre kevesebb gondolatiságot találunk. A világháború után bontakozik ki igazán sikeres színpadi pályája, amikor műveiben a közönség ízléséhez, a könnyű szórakozás-igényhez igazodik. Ezt a szórakoztatást Heltai kétségtelenül igényesen műveli, az olcsó hatásnak alig tesz engedményt. Vígszínházi szerző, a színház játékstílusának megfelelően ír. A kis cukrászda (1922), a Jó üzlet (1935) mind megannyi kedves történet, társalgási stílusban, minden társadalmi él nélkül.

Heltai legnagyobb sikerű, íróilag is rangos munkája A néma levente (Magyar Színház, 1936). Két csillogó szerepre épülő, nagy rutinnal, biztos technikai felkészültséggel írt verses színjáték. Bajor Gizi és Törzs Jenő vitte sikerre, s azóta is, minden felújításkor a színészek hálás sikerhez jutnak általa. Tulajdonképpen megkésett színdarab, az újromantika hangulatait és stílusát hozza vissza színpadjainkra. A naturalista társalgási színmű hétköznapi prózaisága, szolgai valóságutánzása idején friss levegőt jelentett, s bizonyos mértékig stilizált játékra, stilizált beszédre ösztönözte a természetes beszédmodor majmolására szoktatott színészeket. Történelmi korfestést, a történelmi erők ábrázolását, összeütközését azonban éppen úgy hiába keresnénk benne, mint az elődök darabjaiban. Heltai Rákosi Jenő A szerelem iskolája című művére emlékeztető lélektani problémát kísérel megoldani és ábrázolni: hogyan válik egy rideg, büszke asszony lángoló szerelmessé. Zilia és Agárdi Péter regényes történetét fordulatos cselekményben, könnyen gördülő verses dialógusokban viszi színpadra. A gondtalan báj, a csilingelő, de gondolatokkal nem telített verselés, az érzelmesség biztosította a sikert.

Heltai Jenő a maga és a két világháború közötti drámairodalmunk elszalasztott lehetőségeit villantja fel az Egy fillérben (Vígszínház, 1940). Az álomjátéknak nevezett darab az európai poétikus dráma Claudel, Eliot, Montherland által tört útján halad. Heltai itt túllép a Néma levente üresen csengő költőiségén s egy nagy művészi eszme metafizikaivá nagyított megfogalmazására törekszik; az élet és az emberi alkotás sorskérdéseit vallatja. A lírai-drámai vallomásban lehetetlen észre nem vennünk az idős költő aggódását a történelem egyre vészjóslóbb viharfelhői láttán. Az Egy fillér – írja Kárpáti Aurél – "reális keretbe foglalt irreális történet, amelynek finoman bogozott, dús szálazású eseményei tulajdonképpen a képzelet síkján játszódnak le a halált megelőző, utolsó pillanat tömörített és felfokozott drámai feszültségében". Heltai merészen, költőien és grandiózusan tárja elénk István költő haláltusáját; az ember legválságosabb pillanatát ragadja meg, a halál előtti lét pillanatát. A számvetés, az erkölcsi mérlegkészítés megrázó tragédiája az Egy fillér. A költő egy fillérért, olcsón szerzett sikerekért adta el tehetségét s elmulasztotta megírni azt a remekművet, amellyel az emberiségnek és önmagának tartozott. A darab egy része az elmulasztott remekmű, egy kínai tárgyú dráma látomásos felvillantása, s a dráma hőseivel a költő végigjárja a pokol termeit, lelkét próbaként visszaküldi a földre. A mese, a cselekmény a művészi mondanivaló hordozója: amely az általánosítás, az emberi sors szintjére emeli fel a művészi gondolatot.