Zolnai Béla

A Minerva-kör egyik legszínesebb, legkezdeményezőbb egyénisége Zolnai Béla (1890) volt. Az irodalomtörténetben és nyelvészetben egyaránt járatos. A nyelvtörténetet az egységes szellemtörténet dokumentumának tekinti. Az irodalomtudományban a szellemtörténeti fogantatású összehasonlító irány {70.} hatására nagy szintézisek megszületését várja, és a francia "littérature comparée" felé tájékozódva áttöri a folyóirat egyoldalú német orientációját. Nagy irodalomtörténeti tanulmányaiban – a magyar janzenistákról, a janzenizmus európai útjáról, a humanista és a platonista Balassiról szólva – az összehasonlító módszer újjászületését példázza. A magyar irodalomtudományban talán ő a legkövetkezetesebb a szellemtörténeti program megvalósításában, melynek az általa szerkesztett Széphalom című folyóiratot is szolgálatába állította (1927–1942).

Életműve legmaradandóbb része a modern stíluskutatáshoz kapcsolódik. Az elsődlegesen irodalmi szempontú stilisztika hazai elindítása az ő nevéhez fűződik. Régebbi tanulmányait is összefoglaló és rendszerező kötete, a Nyelv és stílus (1957) józan, tartózkodó elemzése és alkalmazása a kor legfontosabb stilisztikai elméleteinek. Felvázolja ugyan a maga koncepcióját is, de nem zárkózik teóriába. Módszere örökös belső vitát sejtet. Mint Németh Géza kifejti, szemléletét egy olyan ellentétes áramú póluspár feszíti, amelynek két sarkát a német Vossler és a francia Bally nevével lehetne legtalálóbban megjelölnünk. Zolnai Vosslertől mindenek előtt a történetiség követelményét, a történeti elv és közösségi elv összekapcsolását vette át, s felhasználta azt a tételét is, amely szerint minden nyelvi megnyilatkozásban a beszélő egyéniségét, pszichológiai típusát is érvényesíteni akaró stílusösztön munkál. De Zolnai azt sem tévesztette szem elől, ami Bally törekvéseinek is sarkalatos eleme: a beszélt nyelv viszonylatában vizsgálni, amit a nyelv az "expressivité", a kifejezőség tekintetében minden egyes egyéni nyelvtevékenység során nyer. Tehát a túlzottan művészi szempontú szemléletet a túlzottan nyelvi szempontú szemlélettel mérsékelte. E két felfogásból azonban egy új önálló harmadik nem születhetett. Következésképpen Zolnai vizsgálódása ott a legeredményesebb, ahol az elméleteket munkahipotézisként használhatja: ahol konkrét nyelvesztétikai, nyelvlélektani vagy nyelvtörténeti tényeket magyaráz (pl. a Látható nyelv című tanulmányában, 1926). Utolsó kötete, a Nyelv és hangulat (1964) a nyelv akusztikai kérdéseinek esztétikai sajátságait és vonatkozásait veszi számba. Rendszerezi a témakörbe vágó ismert problémákat, de olyan területekre is kitekint, melyeket világszerte csak napjainkban mér fel a stílustudomány.