Az esszéíró nemzedék

A kor irodalomszemléletének leghatásosabb formálói az esszéírók. Hatásukat nem lehet csupán vonzó stílusukkal magyarázni: műfajválasztásukat olyan igény határozta meg, melyet a kor legidőszerűbb gondjai diktáltak. A magyar esszéművészetnek már előbb is volt két nagy korszaka: a 19. század második felében és a Nyugat hőskorában. Gyulait, Keményt és Szalayt – mint Sőtér István kimutatta a Nemzet és haladásban – a tudományban rejlő erkölcs-formáló, világnézet-alakító lehetőségek késztették az esszé művészi hatásának kiaknázására. Babits esszéi pedig a nyugatos szellem önigazoló iratai és a felszabadult egyéniség friss és fölényes eszmejátékai. A harmincas évek magyar esszéje bizonyára figyelt ugyan ez elődök eredményeire, de új forrásból táplálkozott. A szó eredeti jelentése öltött benne testet: kísérlet volt. A tájékozódás {71.} izgatott kényszere hajtotta, s erre egy-egy szaktudomány nem adott módot. Művelői látták egy világ összeomlását, szorongva néztek a jövőbe, már elégedetlenek voltak a benyomásokkal és a részletekkel, de bizalmatlanul gondoltak vissza az összefüggéseket magyarázó öröklött rendszerekre is: tehát szét akartak tekinteni akkor is, ha maguknak kellett megépíteniük a kilátókat. Nemcsak az intellektuális szomjúság irányította ezt a kockázatot is vállaló tájékozódás-vágyat, hanem a kusza kor és a kilátástalan jövő is. Ezért nyúl az esszé után egy egész nemzedék: Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László, Illés Endre, kiket aztán a harmincas évek közepétől kezdve számos fiatalabb író követ (Cs. Szabó László, Bóka László, Rónay György, Sőtér István, Vas István és mások).

Az irodalomtörténet általában a népi mozgalom útjának alakulásában mutatja ki a forradalom és a bukás hatását. Pedig az esszéíró nemzedék sorsát is ez a vonzó és riasztó történelmi élmény formálta. Legjobbjai szemben álltak az ellenforradalommal, de a bukás emléke megszületni sem hagyta bennük a forradalmi indulatot. Konszolidációra vágytak; nem véletlen, hogy majdnem mindegyikük megjárta az igényes konzervativizmus útját. De a társadalmi reakció sohasem vonta hatása alá őket. Nem éreztek közösséget a munkásmozgalommal, ellenfeleik mégis azonosak voltak. Magyarságuk és Európa egységének hirdetése számukra nemcsak kulturális ügy: tiltakozás a múltat védő magyar provincializmus és az Európa-eszményt tagadó germán fajmítosz ellen. Közeledik a világkatasztrófa, de még fel-felcsillan a remény, hogy az értelem és az emberség szavának felemelésével megelőzhető a pusztulás. A harmincas évek magyar esszéjében ez a rossz előérzet és ez a remény keveredik. De rá is érvényes az a marxi mondás, hogy a kritika fegyvere nem pótolja a fegyverek kritikáját. A kor brutalitása ellen csak a tömegek erejével lehet küzdeni, a magyar esszéírók legtöbbje pedig arisztokratikus szellemű, elithívő volt. Amikor tehát a háború végképp letöri a bizakodást, útjuk szükségszerűen vezet az elkomorulás felé. Innen kell újraindulniuk. Az első tapogatózó lépéseken azonban csak kevesen jutottak túl: fegyvereik gyengeségét saját tragikus sorsuk bizonyítja.