Halász Gábor

1901-ben született félzsidóként és "törvénytelen" gyerekként. Születésekor anyja izraelita vallásúnak jelentette be. Szülei 1908-ban házasodtak össze, s ő anyjával együtt 1910-ben a református vallást vette fel. Ezek a közömbös dátumok később fontos szerepet játszottak abban, hogy a fasizmus embertelen törvényei rajta is beteljesedhettek. 1920 és 1924 között a budapesti egyetemen esztétikát, filozófiát és magyar irodalomtörténetet hallgatott. Néhány hónapot Franciaországban és Olaszországban töltött mint ösztöndíjas. 1927-től kezdve az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa volt. A Napkelet avatta kritikussá, majd a Magyar Szemle és a Széphalom közli írásait, végül a Nyugat lesz fő fóruma. 1943-ban behívják munkaszolgálatra, majd leszerelik. Aztán az egymást követő zsidótörvényekkel megkezdődik sikertelen vesszőfutása az életért. 1944-ben elbocsájtják állásából, majd újra behívják. Szerb Antallal és Sárközi Györggyel együtt Balfra hurcolják. Itt pusztult el 1945-ben.

{72.} Életében egyetlen gyűjteményes tanulmánykötete jelent meg: Az értelem keresése (1938). Ennek túlcsiszolt, sokszor megrostált gondolatai, ítéletei azonban alig engedtek sejteni valamit életműve gazdagságából, izgalmaiból, egymásnak feszülő erőiből, belső hullámzásából. Sokáig a szemérem, a túl szigorú írói lelkiismeret akadályozta ezt a bemutatkozást, azután a férfikor fegyelme s talán a háború felé tartó évek felelősségre intő légköre, mely a fiatal kritikus sok nézetét újravizsgáltatta. Az egyetlen visszatekintés ilyen okokra vall. Az értelem keresésének előszava kissé későn kezdett s éppen ezért némiképp pánikos küzdelem a múló idővel. Halász Gábor mélyen átélte az idő múlását. Egyik tétele szerint "nincs műfaj, amelyben az évek futása olyan döntő tényező lenne, mint az esszében, semmiféle művészet nem pótolhatja itt a felgyülemlő tapasztalatokat". Vallja, hogy a tanulmány nemcsak tétel, hanem lélekállapot, önvallomás is; az író itt is egyéni, belső fejlődése során jut el feladataihoz; a változás pedig időhöz kötött; a tanulmányíró igazsága egyszerre feltételezi a tárgyi igazságot és az egyéni átélést; ki kell hát várni türelemmel az időt, míg a magunk készsége megérett az igazság szolgálatára. Ezért tartja kockázatosnak a tanulmányok kötetbe foglalását, hiszen ezzel egyidejűvé merevítjük, ami változó rohamozás volt a múltban. A visszatekintőt az ellobogott lángok csüggesztő látványa fogadja, s kisiklásnak tűnik a megoldás, melyet a naiv bizakodás oly véglegesnek érzett. De csupán kockázatos-e mindez? Nem, mélységesen kísértő is: mi az eredmény? Az értelem keresését megszerkesztő Halász Gábor már nemcsak magányos színjátéknak, belső feszültségek feloldódásának, a lélek kalandjairól való beszámolónak tartja az írást: a felelősségvállalás érzése is ösztönzi, mely feltámasztja benne az eredmények objektív megmérésének igényét. Innen látszik későn születettnek az első kötet, melyet ezzel a felismeréssel bocsájt útjára az író: "Büntetlenül sokáig nem lehet elzárkózni a mások mértéke elől."

Halász Gábor Az értelem keresése után egyre messzebb jutott a "felgyülemlett tapasztalatok" útján, az olyannyira szükséges újbóli visszatekintésig azonban már nem érhetett el. Művét, a "szüntelenül változó rohamozást" irodalomtörténetté merevítette az erőszakos halál. Válogatott írásainak új kötete (1959) már dokumentumgyűjtemény, pedig belső logikája csupán újabb kísérletre vall: az életerős szellem tájékozódik benne a jövő felé. Minek tartsuk hát, ha írója későn indulónak látta Az értelem keresését? Halász Gábor gyűjteményes kötetéből a tragikus késettség keserűsége árad: itt is felírhatnánk mottóként Az értelem keresése bevezetőjének szigorú felismerését, a belőle kihangzó önbírálatot azonban ítélettel kellene felcserélnünk, a barbár kor ítéletével.

Halász Gábor írásaiból egészen csonka pályája derekáig igen erős nemzedéki tudat sugárzik. Szembefordulása némely eszmékkel, értékekkel, példákkal sokáig olyan lendülettel megy végbe, hogy lehetetlen csupán a bontakozó egyéniség jogos magakeresésére vagy önvédelmére gondolnunk: a fiatal kritikus nem is tagadja, hogy új ízlésformát képvisel, mely történeti korszakokat választ el egymástól. Mindenekelőtt a 19. század ellen lázad, de vallott és vállalt elfogultságában kortársai közül is támadja azokat, akikben rokonszenvet érez a "híg" kor iránt (A líra halála, 1929).

Csömörrel tekint a romantikára, a fogalmat azonban egészen tágan értelmezi. Szerinte érzületünkbe felszívódott a romantikus költészet-elmélet és ter-{73.}mészetünkké vált a romantikus látás. Minden változás ellenére még korában is uralkodónak látja a múlt század ízlését; még a realizmus, a naturalizmus és századvégi költőiskolák alapanyagában is felfedezi a romantikus természetet. A megvetett irányzathoz kapcsolja Adyt, mert szubjektív és vátesz-öntudatú, Móriczot, mert valósághívő és igazságkereső, a költői szabadság elvét, mert lázadásra késztet, a történeti szemléletet, mert a fejlődésgondolatot emelte törvényerőre, s a nemzeti és forradalmi igényt, mert hivalkodóan magasra emeli az egyéniség szerepét.

Halász Gáborról lévén szó, fölösleges bizonygatnunk, hogy e merész társítások mögött nagyon is szilárd esztétika és tudatos ízlés húzódik meg. A húszas, harmincas évek fiatal kritikusának legnagyobb élménye a felvilágosodás évszázada, a tizennyolcadik század. Innen tekinti át egész korát s nemzedéke örökségét. Különös látványról számol be.

Körképén a Nyugathoz vezető magyar lírai fejlődés jelenik meg, a legtorzabb arányokban. Felismeri, hogy a 19. század második felében a magyar irodalmi ízlés az objektív szakaszból a szubjektív szemléletű kor felé halad, de mit sem lát e folyamat értékeiből, felszabadító erejéből: ha kétségtelen eredményekkel áll szemben, mint Ady műveiben, akkor az egyéni tehetség titkával magyarázza az ellentmondást. Vajon a századforduló és századelő magyar dekadenciájának kétarcúságát sejtette meg? Aligha, hiszen az "ízlésválság" első nyilvánvaló jeleit Petőfi költészetében véli felfedezni, s egyenes utat lát a nemzeti hivatást betöltő költő és a személyes élményeit naiv büszkeséggel versbe öntő, majd az énjében a különöst felkutató és végül az önmagában a kozmoszt felfedező lírikus között. Halász Gábor a 19. századot megelőző ízlésirányok eszményeihez méri nemzedéke örökségét. A klasszikus, a humanista, a barokk líra az ideálja, melynek költője a témát tisztelte, nem önmagát, s amely képsablonokat használt, a különös szavak helyett a versstruktúra eredetiségét, merészségét keresve. Ezzel a mértékkel mérve Ady szép hitvallása – "Én voltam az Úr, | a Vers csak cifra szolga" – a titánkodó lélek szava, amely nem ismer el külső formai kényszert, s amely minden más célt alárendel a megnyilatkozás őrjöngő vágyának. Érthetetlen lenne ez az elfogultság, ha nem látnánk, hogy a fiatal Halász Gábor mindenekelőtt önnön dogmáit tiszteli: a húszas években s a harmincas évek elején írt tanulmányaiban sokszor fontosabb a program, mint a művekre támaszkodó elemzés. Koncepcióját kell megismernünk, ha közel akarunk jutni hozzá.

E szellemi építmény logikája szerint a líra igazi kiteljesítője az objektív költő. Ennek a költészet techné, mesterség, ez magától értetődőnek tartja, hogy feladatot vállal. Kiindulópontja nem az ihlet, hanem az egyéniségtől független verstárgy, lelkét ehhez igyekszik felemelni, arra törekszik, hogy érdemessé váljon a szolgálatra. Nem az élményeit hiszi kimeríthetetlenül gazdagnak, hanem az élményeket fakasztó külső valóságot. Számára a vers fontos kelléke a leküzdendő nehézség. Az ő indulata nem áradhat közvetlenül és kényelmesen szavakba, hanem lombikokon vonul át, amelyek tisztítják és fokozzák erejét. Gondolata nemcsak belső dinamikáját követi, hanem kénytelen alkalmazkodni a babonásan tisztelt formához is. Művében az ismertség adja meg a szóhatást, a feltámadó asszociatív játék gyönyörködtet. Muzsika helyett fogalmi játékkal idézi fel a szépséget. Ugyanakkor azonban formaművész, virtuóz is. Nem ittasodik meg önnön hangjától, mindig ellenőrizni tudja érzel-{74.}meit. Számára a formai játék is végeredményben a nagy alaptörekvés, az én-korlátozás egyik mozzanata.

Látható: itt a klasszikus költő szolgáltatja a legtisztább példát. A prózáról szólva a kalandregényben látja az eszményt a fiatal Halász Gábor. Pontosabb szóval történésregénynek nevezi. Azt dicséri benne, ami a 19. század regénytípusától megkülönbözteti. Hogy írója az eseményeket mintegy láncra fűzi, s ezek önmagukban érdekesek, nem pedig lélekalakító hatásukban. Hogy itt a világ panoráma, mely sohasem válik a hős jellemfejlődésének puszta hátterévé. S hogy megbomlik, azaz ki sem fejlődik benne a regény valóságillúziója: írója nem igyekszik leplezni az elbeszéltek fiktív voltát, nyíltan bevallja játékos szándékait (Az újabb regényről, 1929). Szerinte a modern próza e korai regénytípushoz kanyarodik vissza, hiszen hősei nem fejlődnek, hanem változatlan tulajdonságokat hordoznak, tehát a megismerés romantikus izgalma helyett a ráismerés klasszikus esztétikai élvezetét nyújtják (A Proust-élmény nyomában, 1937).

A kritikában és az irodalomtörténetírásban a Sainte-Beuve-i portréban találja meg a követendő példát (Irodalomtörténet és kritika, 1933). Mert ahisztorikus lenni – mondja eszményképéről –, módszere lényege: "kritikai szempontokkal helyettesíteni az irodalomtörténetit, ha tetszik, anakronisztikusan kezelni a múltat". Halász Gábor támadó szavai gyakran illetik a történeti szemléletet. Szerinte az öntudatos és igazán alkotó korok nem ismerték a fejlődés rabságát. Ezért elégedetlen a szellemtörténeti iránnyal is. Furcsa látványnak tartja, hogy bár a világnézeti szintézis jegyében született, szétágazó, sokszor merőben ellentétes módszerekre szakadozott: a gót, barokk, rokokó lélek vizsgálatával csak szempontjaiban frissítette fel az irodalmi szemléletet, lényegileg a legszélsőbb határig vitte a fejlődéselvet; a típus fogalmának felvételével próbált univerzalisztikus színt adni eredményeinek, tipizálása azonban szintén mélységesen történeti színekből alakult. Ő többre vágyik: általánosítani akarja a hisztorikumot. Sokat emlegeti a múlt aktualizálását, de egyszerre követeli a történelem tanulságainak igenlését és a történeti szemlélet tagadását.

Egyetlen kötetének néhány nagy tanulmánya elveinek alkalmazása és bizonyítása. A Sainte-Beuve-i portré műfajában festi meg Kazinczy, Széchenyi és Bessenyei szellemi arcát (1931–1934, 1936) s mindháromban írói ideáltípusát keresi: Kazinczyban a klasszikus ízlés képviselőjét, a bihari remetében az értelem keresőjét, a fiatal Széchenyiben pedig az önnön szenvedélyeivel és szertelenségeivel vívott küzdelem akaratlan hősét. Fő eszköze a lélektani elemzés és a körülmények tárgyias vizsgálata. Nem hajszolja az élményt: a legigazabb méltatás a kommentár – vallja egyik mottójában.

Halász Gábor tudja, hogy a koncepciójában kifejeződő ízlésválság világnézeti válság kísérője. Következetes: a 19. század demokratizmusától és romantikájától elfordulva valamiféle arisztokratikus ízlés újjáéledését várja. Biztatónak tartja, hogy olyan korszakok keltik fel nemzedéke érdeklődését, amelyeknek arisztokratikus lelkiségével sokáig értetlenül álltak szemben (spanyol virágkor, német barokk, a restauráció Angliája, a francia grand siècle). A korlátok vállalását, a formatiszteletet, a játékot, az érzelmi fegyelmet, a mértéktartást, a szolgálat tudatát, a tradíciók tiszteletét, az én háttérbe szorítását az arisztokratizmushoz kapcsolja az életformában és a költészetben egyaránt. A ki-{75.}bontakozást is ez irányban reméli: "A kialakuló új líra nagyon valószínűen arisztokratikus lesz ebben a tárgyi értelemben, és abban is, hogy egész kevesekhez fog szólni: a kiválasztottak szellemi fényűzését szolgálja majd intellektuális szépségeivel ... s a romantikus én líránál magasabbrendű, értékesebb költészetet ígér" (A líra halála).

Ez a kidolgozott koncepció természetesen nem magyarázható csupán Halász Gábor nagy tizennyolcadik-század-élményével: a korabeli irodalmi élet valósága is hatott kialakulására. A szubjektív líra bírálatát például igen erősen sürgette az a hanyatló tendencia, mely a Nyugat lírai forradalmát követte. Valóban: egy évszázad elég volt, hogy az a lírai forma, melyet Halász Gábor romantikusnak minősített, eljusson önmaga karikatúrájához és csődjéhez; az eredetiséget felváltotta az eredetieskedés, az egyéniségkultuszt az egyéniség-imádat, a formai szabadságot az anarchia; az érzelmek elaprózódtak, a vers belső méretei összezsugorodtak.

De Halász Gábor messzebbre tekintve is észrevehetett aggasztó jeleket. A róla szóló irodalomban gyakran emlegetik az irracionalizmus riasztó hatását. "A húszas években írta első tanulmányait – olvashatjuk Keresztury Dezső tömör tanulmányában –, akkor, amikor Európa-szerte látszatra döntő győzelmeit aratta az irracionalizmus, amikor a kételkedés, annyi csodálatos alkotás ihletője, túlcsapott határain s a semmi örvényeibe sodorta a világító európai értelmet. Ő ekkor a legnépszerűtlenebb álláspont felé vonzódott: hangsúlyozottan konzervatív, romantikaellenes, értelemtisztelő magatartással fordult szembe a kor divatos áramlataival." Ma talán még erősebben érezzük, hogy innen kell megközelítenünk Halász Gábor életművét, ha valóban meg akarjuk érteni. Írásaiban ugyan csak elvétve találkozunk az irracionalizmus közvetlen bírálatával, de az értelem keresésének a szenvedélye, amellyel meglep bennünket, szavak nélkül is bizonyítja a bíráló indulatot. Ez azonban csak a tájékozódásban segít: világképe bonyolultabb képletet sejtet, semhogy ilyen sommás minősítéssel megnyugtatóan jellemezhetnénk.

Halász Gábor indulásától kezdve a racionalizmus bűvöltje. Julien Benda híres kérdésfelvetéséhez csatlakozva (Áruló írástudók, 1928.), kristályos tömörséggel vázolja gondolkodásának alapjait: "Igen, fontos a harc, mert harc nélkül nincs élet és szellemi élet; fontos a párt, mert az egyéniség fegyelmezését jelenti minden csatlakozás, és fontos a világnézet, mert nélküle nem ismerhetnők meg az igazságot sem. A világ értelmetlen káosz, ha nem lépünk rendező elvekkel elébe, az igazság szétfoszlik, ha nem öntjük kész fogalmi edényekbe. Nem ismerhetünk meg, csak ha már tudunk, nem keresnénk, ha nem találtunk volna. Világnézet nélkül csak a passzív szemlélődés olcsó gyönyörét élvezheti lelkünk ..." Merre lépjen tehát a húszas évek írója, aki az impresszionizmus örökségével indul? Halász Gábor tudja, hogy az új racionalizmus nem lehet azonos a 18. század naiv önelégedettségével. De valódi határozottságot továbbra is csak a tagadásban mutat: nyíltan tagadja a materializmus "valóságkábulatát" és a szubjektív filozófiák "részeg önérzetét". S ugyanakkor koncepciója leghalványabb vonásai éppen az újak, a sajátosak: "A szenttamási ész, amely büszke fogalomtornyait egy magasabb valóság felé emeli, a pascali ész, amelynek utolsó lépése, hogy elismeri önmaga korlátait, a léttel és létfölötti titkokkal számoló descartes-i intellektus a modern lélek ideálja ..., ma már tudjuk, hogy az észt örök tör-{76.}vények és örök adottságok kötik, ám minden érték a gondolatból születik" stb. Máshol a rend, a fegyelem, a tekintély eszményeibe kapaszkodik, a barrès-i dogmákat is a példaadó értékek közé sorolva. S újra és újra visszatér a konzervatív magatartás dicséretére, melyben a helyes tájékozódás feltételét látja.

Igen: értelemkereső szenvedélye az irracionalizmus bírálójára vall, érvei azonban valamilyen objektív idealizmus felé mutatnak. Mit ígérhet ez a küzdelem? Szabó Lőrincről szólva szárnyaszegett individualizmusról beszél (1934). Szárnyaszegett az ő racionalizmusa is.

Amikor tehát kilép szellemi építménye kapuján, egyszerre vezetik a nagyszerű felismerések és a konok büszkeséggel vállalt előítéletek. Jól tudja, hol kell keresni kora új magyar irodalmának igazi értékeit, de válogat a kincsek között s némelyiket szándékosan hagyja maga mögött. Látja, hogy Szabó Lőrinc költészete hidat alkot az impresszionista tegnap és a határozottabb jelen között, de arisztokratikus gőggel siklik el az elkerülhetetlenül felvetődő társadalmi igény fölött: "Hálás lenne felelőssé tenni őt az elhanyagolt tömegekért, ha a tömeg felelősséget érezne a mi lelki épségünkért" (Te meg a világ, 1933). Felismeri az új szépséget Illyés Gyula érett verseiben, de sejteti, hogy teljes szívvel csak a költő ,"belső forradalmát" tudja követni (Az új Illyés, 1938). Viszonylag korán felfigyel József Attilára (Új verseskönyvekről, 1935), akiben a "költővé ért proletárt" tiszteli, de véleményében már előrevetítődik későbbi kidolgozottabb József Attila-tanulmányainak vezérmotívuma: csak a lelki és művészi lehetőségekre figyel a proletár-témában is. Az új magyar prózában az életrajzíró Kassákot emeli példává, de mindenekelőtt "keménységében" látja értékeit (Új irányok a világirodalomban, 1932), s amikor másfajta stílussal áll szemben – mint Móricz műveiben –, képtelen közeljutni a feltáruló gazdag világhoz, mégha az nagyobb arányokat sejtet is: számára századunk legnagyobb magyar prózaírója még a harmincas években is korszerűtlen naturalista, akinek igazságkeresésétől irónikusan el kellene fordulnia a fiatalságnak, ha előre akar lépni (Álbarbárok, 1932).

Látható: ezt az "új racionalizmust" csak gyenge szálak kötik a magyar valósághoz. Valószínű, hogy a fiatal Halász Gábor irodalmi élményei is olykor másodlagosak: közvetítők inspirációjára születtek. Legalábbis erre vall a kor néhány kedvenc esszéista gondolkodójának hatása: a 19. század kiábrándult értékelésében például hamar felismerhető Ortega híres tétele; a játékos művészet dicsérete mögött pedig Huizinga homo ludense sejthető. A fenti ítéletek némelyikének alighanem több köze van ezekhez az olvasmányélményekhez, mint az irracionalizmus világnézeti bírálatához.

Abban azonban, hogy ez a racionalizmus ilyenné alakult, bizonyára a kor magyar irodalmának fontos társadalmi problémája tükröződött. Halász Gábor Babitscsal folytatott vitája alapján (Egy ízlésforma önarcképe, Személyes kérdésben, 1935), melyben először találunk vallomást, erre következtethetünk. A lázadó tanítvány még legközelebbi mesterének sem tudja megbocsájtani, hogy gyönyörködni tud a "végső bomlás százszínű századában". A mester viszont hamar észreveszi a tanítvány koncepciójának gyengéjét: "Egészen természetesnek találom – írja –, hogy a generációs probléma éppen annak a nemzedéknek irodalmi gondolkodásában jut különös jelentőségre, amely többé-kevésbé tudatosan érzi, hogy alkothat ugyan kitűnő műveket, de lényegi megújulást az előbbi nemzedékhez képest, forradalmat, mint az, nem {77.} remélhet hozni." Babits nemzedéke nevében joggal hivatkozhat irodalomtörténeti fölényre, a maga nevében pedig a követők lázadását is oktalannak minősítheti. Ő maga mögött érezheti a Nyugat forradalmát és a "kijózanodás" éveit is; átélte mindazt, amivel az utána következő nemzedék küszködik, de nem tagadja meg a "romantikus" örökséget; így jut el a "nyugtalan klasszicitáshoz", ahogy ebben a kötetben olvashatjuk. Ebben viszont valóban különbözik tőle a tanítvány: az ő klasszicizmusa végletes és szigorú. A 19. század, a romanticizmus itt csak gyűjtőfogalom: valójában a századelő irodalmi forradalmáról van szó, amelynek tragikus lezáródása után a mester talán az elveszett éden fájdalmát burkolta a "józanság" esztétikájába és költészetébe, míg a tanítvány az el nem nyert éden keserűségét kompenzálta az új racionalizmusa hidegségével.

A harmincas évek vége felé ez a magabiztosság kezd meginogni. Ekkor születtek Az értelem keresése előszavának szomorkás, kesernyés szavai. "Mennyi merevség volt és mesterséges egyszerűsítés a fiatalos dogmatizmusban, amely egyetlen vezérelvre akarta hozni az ízlés kábítóan bonyolult rendszerét, mennyi erő mégis, s jóleső makacsság! ... Milyen jó volt a tiszta irodalmiság öntudatával stílusformákat, az írástechnika módosulásait elemezni, s milyen formalizmus született ebből az önérzetből!" S ahogy telnek a szomorú évek, egyre mélyebbre vág benne a kétely. 1941-ben, amikor beköszöntőt ír a Magyar Csillag új rovata elé, már csak dogmák, eszmék romjain tekint végig. Félve írja le a rovatcímet – "Mérték" –, mert azt érzi csüggedten, hogy nincs mérőeszköz: "Ma a csüggedés mély és valódi; az erőtlenségért nem vigasztal többé az ötletekkel való játék, s a mérőeszköz hiányáért a színes benyomások kultusza." A kritikus nem hisz többé tételeiben, modorából kiábrándult: "nehézkes dogmáit és elegáns szkepszisét egyformán levetette." Nem maradt más számára, csak valami meghatározatlan remény, hogy az érték minden más szemponttól független megbecsülését segíti elő. Két év múlva, az Ezüstkor bírálatában még szókimondóbb: már nemcsak magatartását, hanem leghívebben őrzött eszméjét, a klasszicizmust is rezignáltan jellemzi. Még jólesően látja az Ezüstkor nemzedékének szép szellemi tornáját, a tiszta meghatározás gyönyörét, de győzelmében nem bízik többé: "A klasszicizmus jogaiba ültetése elmélet maradt már régebben, és másvalaki számára is – utal mintegy személytelenül önmagára – érvek örömét nem követte az alkotók lelkesedése" (Az ébredő város, 1943). S amikor Giraudoux meghal, a maga s nemzedéke ifjúkorát búcsúztatja benne: az önfeledt barangolást a lélek rejtelmeiben s a boldog-felelőtlen játékosságot (1944).

Még nincs ereje hozzálátni az új eszmerendszer felépítéséhez a dogmák romjain, de nem süllyed tehetetlenségbe sem: bogozni kezdi az összekuszált fogalmak szálát, ahol tudja. Ezekben az években lesz gondolatai sine qua non-ja a realizmus eszménye. Elégedetlen kora új regényirodalmával, melyben a szerkezeti trükköket tartja a legemlékezetesebbeknek. Gúnyosan beszél az action gratuite-ről, amely annyira hozzátartozott a műfajhoz, hogy azonnal kiközösítették a jólnevelt regényhősök sorából, ha valaki okkal cselekedett. Ő, aki olyan szenvedéllyel elemezte az új regényírói törekvéseket, most barokkosan burjánzónak látja Proust és Joyce elemző regényét, s a Háború és békében fedezi fel "az örök, szilárd nyugvópontot", az igazi regényt, amelynek hatásán nem rontott a tovasuhanó idő. Balzac és Hardy példáját idézi, s fel-{78.}fedezi az új amerikai realistákat (A realizmus titka, 1940; Balzac példája, Két évforduló, 1941; Hemingway, 1942). Az angol irodalom kincsesházához írt előszavában (1942) már nem az ezoterikus lírára, hanem a realista mesterekre irányítja a figyelmet. Swiftben is a társadalombírálót méltatja (1943).

Bizonyos, hogy a modern prózai irányok tanulsága éppúgy kifejeződött ebben az új esztétikai értékelésben, mint a megbomlott kor írójának vágya a tiszta, szilárd, értelmes világ után. Egyelőre azonban az új irányú tájékozódásnak láthatóbb jele a mindenféle koncepciótól való tartózkodás, mint a megsejtett új összefüggések megfogalmazása. Többször idézett előszavában ő maga is beszél ilyesmiről: a meghiggadással együttjár – írja– "az áthajlás a tételektől a megfigyelésekhez". Egyre növekvő rezignációval mindinkább a részletek, az árnyalatok felé fordul. Még legátfogóbb gondolatát, a realizmus követelését is főképpen "műhelyproblémák" elemzésével támasztja alá: a realista és romantikus "túlzás" különbségével foglalkozik (Üvöltő szelek, 1941), s újra meg újra visszatér ahhoz a felismeréshez, hogy az új regény a tények lenyűgöző tömegéből, a részletek fullasztó bőségéből születhet meg (A realizmus titka, A stilizálás alkonya, 1941). Kétségtelen: a nagy összefüggésekre figyelő kritikához mérve ez az elemzésmód megtorpanás, a régi magabiztosság mellett kiábrándulás, rezignáció. De éppen a magyar irodalom története bizonyítja, hogy lehet életmű, amelyet a "megtorpanás" lendít előre, s hogy a kiábrándultság, a rezignáció sokszor több alkotóerőt hordoz, mint a magabízó fölény.

Ha híres cikkét, a Portré és tablót (1942) elolvassuk, túl is léphetünk a következtetéseken. Itt egymás mellett találjuk az új összefüggések kutatásának igényét és a dogmáiból kiábrándult kritikus vonzódását a részletek felé. A Sainte-Beuve-i portré híve most a "tabló" módszerével kísérletezik: jobban izgatja a környezet, a háttér, mint a lélek, az apró jellemző tények halmaza, mint a nagy szimbolikus tett, a társadalom bonyolult szövevénye, mint az egyén. Értékes, úttörő munkák jelzik az új módszer sikerét: a Magyar századvég, (1937) vagy a Magyar viktoriánusok (1942) aligha születhetett volna meg a portré formájában.

De ennél az utóbbi példánál újra meg kell állnunk. Igaz, a Magyar viktoriánusok ragyogó részletekkel lep meg bennünket, bizonyító adatok tömegére támaszkodik arról a korról szólva, amelyről alig volt mondanivalója a kor irodalomtörténetíróinak. De ugyanakkor elsősorban a doktrinerek erőfeszítéseire figyel benne, akaratlanul is rokonszenvvel kísérve törekvéseiket, melyekkel rendet, értelmet akartak vinni a zűrzavarba. A konzervatív eszmények némelyike tehát még mindig ott kísért gondolatai mögött.

Az új átfogó gondolat hiánya máshol is megbosszulja magát munkásságában. József Attila igazi irodalomtörténeti jelentőségét például a meghiggadt Halász Gábor sem ismerte fel. Mindvégig csak a "belső" forradalmárt látta a magyar proletárköltőben: "Nem az élete volt elviselhetetlen, csak a róla magában kiformált, szégyenítő, kínzó gondolatok ... Képzelete mérgezte meg ifjúságát, nem a valódi viszontagságok ... Az igazi szegénységet nem lehet kiheverni, nem gazdasági, hanem lélekállapot ... Fél és gyönyörködik még a sivárságban is; ami azon felül van csak idegesítő esetlegesség, mint életének zilált, külső történései, vagy gyermeki makacssággal megkaparintott s el nem hagyható játékszer, mint a világnézet és a harc az eszméért" (József {79.} Attila, 1938). S még 1942-ben is ehhez a magyarázathoz tér vissza makacsul: "A nyomorúság több számára földi hatalmasságok hibájánál; végzetes eleve-elrendeltséget érez benne, másfajtájú, más alkatú emberek ólmos letörtségét, holt vidékek dermesztő leheletét, valami ősi romlást, saját maga tárgytalan, megfoghatatlan, de vérébe ivódott bűnét" (Az érzékeny költő).

Maga mögött hagyott dogmái azonban már csak kísérteni tudják. Valami termékeny elégedetlenség feszül benne. Továbbjutni! – írja egyik utolsó tanulmánya elé (1944). Csalódottan végez seregszemlét az újabb nemzedékek fölött: mindenütt csak a régi, a bevált fogadja. S ő, a klasszikus mértéktartás, fegyelem s énkorlátozás híve a be nem telt várakozás keserűségével sürgeti a költőt, aki botránkoztatni tud. Nincs még új eszmerendszere, elégedetlenségéből fakadó követeléseit olykor régi eszményeihez igyekszik igazítani. Sok vélt értéket maga mögött hagyott s bizonytalanul tekintett a jövőbe, de mindig volt ereje, kedve, bátorsága az újrakezdéshez, a kísérlethez.

Tanulmányírói stílusát könnyű jellemezni. Ő maga fogalmazta meg azt a stíluseszményt, amely leginkább illik egész kritikusi egyéniségéhez: "Az igazi pontosság nem a helytálló szó, hanem a helytálló fogalom."