Sipos Domokos

A fiatalon elhunyt Sipos Domokos (1892–1927) a harmincas években induló realisták előfutára és a baloldali irodalom nagy ígérete volt. Mintegy hét-nyolc, betegségtől megsanyarított esztendőre eső írói pályafutását két vékony novelláskötet (Istenem, hol vagy? 1922; Vajúdó idők, 1927) és egy posztumusz verseskönyvecske (Vágtat a Halál, 1928) jelzi. Miként egyik novellájának (Diadal) festőművésszé lett hőse, ő is akkor eszmélt művészi hivatására, sőt küldetésére, amikor hivatalából (szülővárosában, Dicsőszentmártonban volt megyei tiszviselő) elbocsátották. Eredetileg politikus szeretett volna lenni – a Károlyi-kormány idején mint radikális képviselőjelölt fel is lépett–, de nem lehetett az, így erős közösségi indulatait publicisztikájában és irodalmi műveiben szólaltatta meg.

A húszas évek elején tűnt fel "vajúdó" korának nyugtalanságát őszintén tükröző, szenvedélyesen kérdező és állásfoglaló novelláival. Transzilvánistának vallotta magát, de tollát nemcsak szűkebb hazájának szeretete vezette (Diadal, Hazafelé), hanem éles társadalomkritikai szándék is, az uralomváltást követő zűrzavarban írótársai közül elsőnek világított rá szociális bajokra, igazságtalanságokra. Legmegkapóbb írásainak hajtóereje a nyomor és a megalázottság elleni lázadás, elégedetlenség s az úri osztály erkölcstelenségének gyűlölete. Társadalombírálata hol nyersen-közvetlenül (Fellángol a kastélytető), hol szatirikus hangvétellel (Karácsonyeste) jelentkezik; a csehovi stílusban megírt A csoda című elbeszélés pedig éppen szelíd líraiságával vádol.

Sipos művészetének kibontakozását elhatalmasodó tüdőbaja sürgette, de fékezte is. Szűkreszabott idejének tudata sietségre és tömör szerkesztésre késztette az írót, ez sikerültebb írásaiban frappáns drámaiságot eredményez, néhol azonban a vázlatszerűség, kidolgozatlanság látszatát kelti. Betegsége megakadályozta abban, hogy nagyobb lélegzetű műveket is alkothasson, néhány tervezett regényéből csak részletek készülhettek el. Budai Nagy Antal felkeléséről eredetileg széles áradású próza-eposzt szeretett volna írni, – sodró erejű, balladaszerű novella került ki tolla alól (Vajúdó idők küszöbén).

{952.} A lírikus Sipos – bár néhány elbeszélésének nyersen realista vagy ironikus stílusán is letagadhatatlan líraiság süt által – élete utolsó éveiben szólalt meg nyíltan, első személyben. Tiszta hangú szabadverseinek élményi magját a halál előtti eszmélkedés adja, az emberi lét nagy kérdéseiről vall bennük megragadó közvetlenséggel.