Kacsó Sándor

Publicisztikájával és első szépirodalmi műveivel már a harmincas években induló generáció eszmélkedését ösztönözte a székely paraszti családból származó Kacsó Sándor (1901–). Marosvásárhelyt és a kolozsvári egyetemen diákoskodott, tanulmányai befejeztével az Újságnál és a Keleti Újságnál dolgozott. 1927-ben a Brassói Lapokhoz került, amelynek előbb szerkesztője, később főszerkesztője volt. Lapjában demokratikus törekvéseknek adott hangot, cikkeivel szorgalmazta az Erdélyi Fiatalok indulását, majd a Vásárhelyi Találkozó összehívását. A második bécsi döntés után is Brassóban maradt, lapját betiltották, helyette az Erdélyi Gazda című mezőgazdasági lapot szerkesztette. Jelenleg Kolozsvárott él, az Irodalmi Könyvkiadó munkatársa.

Első kötetének (Utoljára még megkapaszkodunk, 1927) népi tárgyú elbeszéléseiben többféle írói törekvés keveredik. A székely falvak őrlődő életének realista-naturalista ábrázolása mellett bizonyos mélylélektani igény és szimbólumok iránti hajlam is érvényesül bennük. Konfliktusaik valóságos paraszti konfliktusok, melyek jelképszerűen hatalmas, tragikus árnyakká nőnek a hősök lelkében. A külső és belső világ ábrázolása nem minden elbeszélésében forr össze hibátlanul. Kettősség érződik a novellák nyelvében is, a népnyelv atmoszférát sugárzó fordulatait a stílromantika elemeivel vegyítette az író. A kötet történelmi elbeszélései egységesebb alkotások; az erdélyi múlt addig jobbára elhallgatott vagy félremagyarázott fejezeteit, alakjait (az 1437-es felkelés, Dózsa, Apáczai Csere János) idézik fel hiteles megvilágításban.

Ez a novella-gyűjtemény még csak halvány kísérlet volt Kacsó részéről a reális erdélyi problémák felmutatására. Következő művével, az 1927-ben írott s csak 1930-ban megjelent Vakvágányon című regényével tovább lépett. A Vakvágányon művészileg ugyan nem kiforrott alkotás – ugyanaz a stíluskeveredés figyelhető meg benne, mint az előző kötet elbeszéléseiben, szerkezete nem elég átgondolt –, de megjelenése idején jelentőssé tette az, hogy benne mutatkozott meg először (az erdélyi irodalomban) a hamis nacionalista illúziókkal való kemény szembenézés és leszámolás igénye, s benne vetődött fel először – ha nem is teljes élességgel – a nemzeti kérdés az osztályok ellentéte síkján. A regényben az a felismerés öltött testet, hogy a román burzsoázia által fokozottan kiszipolyozott magyar parasztságot saját burzsoáziája és arisztokráciája magára hagyja, s a "kisebbségi egység" hangzatos jelszava csak a nemzetiségen belüli kizsákmányolás leplezésére szolgál. A parasztságnak ezt az elszigeteltségét, elesettségét meggyőzően ismerte fel és ábrázolta Kacsó, a kibontakozás lehetőségét azonban nem látta világosan, a román és a magyar nép összefogásának gondolata felsejlik regényében, de a munkás-paraszt szövetség szükségességét ekkor még nem értette meg, ebben megakadá-{953.}lyozta Szabó Dezső-s ihletésű "narodnyik" felfogása. Hőse, Birtók Béni hiába keresi osztálya felemelkedésének útját, próbálkozásai kudarcba fulladnak: innen a regény keserűen hangzó címe. Ha Kacsó a Vakvágányonban nem is jutott tovább a bátor és becsületes problémafelvetésnél, regényével példát mutatott kortársainak, s olyan művek megírását ösztönözte, mint Kolozsvári Grandpierre Emil Rosta, Kovács György Varjak a falu felett című még következetesebben bíráló regényei és Nagy Istvánnak már a szocializmus "nyílt vágányára" futó első regényei (Nincs megállás, Földi Jánost bekapta a város).

Kacsó a harmincas években főleg publicisztikával foglalkozott, következő két kötete csak a negyvenes években látott napvilágot. Lélekvesztőn (1942) című regénye nem olyan sodró erejű alkotás, mint volt a Vakvágányon, művészileg azonban cizelláltabb annál: a vasgárdista Romániában rekedt magyarok küszködésének és belső ellenállásának finom rajza. A Nagyidő (1946) című kötet érett elbeszéléseit tartalmazza.

A felszabadulás óta elsősorban műfordítóként és kritikusként tevékenykedik. Tanulmányai közül az Asztalos Istvánról szóló kismonográfia emelkedik ki.