Karácsony Benő

Karácsony Benő (1888–1944) a romániai magyar irodalom egyik legrokonszenvesebb hangú prózaírója a két világháború között. Ez a polgári foglalkozására nézve kolozsvári ügyvéd, egy sikeres színdarabbal jelenkezett az irodalmi pályán (Válás után, 1923), aztán elbeszélés-kötetet publikált (Tavaszi balladák, 1924), de Magyarországra is kiterjedő népszerűségét regényeinek köszönheti. Első regénye, a Pjotruska (1927) egy vidéki városka ironikus rajzát adja az első világháború körüli időszakban. Karácsony erényeit és fogyatékosságait, szemléletét és emberlátását, kedélyét és stílusát már érett, szinte végleges formában tükrözi ez a műve is. Főhőse, Balthazár György újságíró önéletrajzi személy, akinek kalandjai alkalmat adnak az írónak, hogy érzelmes-humoros, csúfondáros kritikáját adja a század eleji magyar vidék kisszerű társadalmának. A szellemes és éles leleplezés azonban, amely elsősorban a frappánsan megjelenített epizódalakok sokaságán keresztül érvényesül, beleütközik az író kiutat nem ismerő szociális szkepticizmusába, mely arra készteti, hogy irreális happyenddel kerülje meg a valóságot. Következő regénye, az Új élet kapujában (1932) hasonló konfliktust tartalmaz a szerző és a valóság között.

Legnagyobb sikerét a Napos oldal című, 1936-ban kiadott regényével aratta. Ebben ugyancsak önéletrajzi hős áll a középpontban: Felméry Kázmér szobrász, aki a húszas és harmincas évek távlattalan kisvárosi viszonyai közül szülőfalujába menekül, de ott sincs maradása, a körülmények ott is vigasztalanok. Külfölddel próbálkozik, megjárja Budapestet is, Párizst is, tapasztalatai azonban mindenhonnan továbbkergetik, míg végül újra csak falujába tér meg. Ennek a regényének második kötete, A megnyugvás ösvényein már posztumusz műveként jelent meg 1946-ban.

Karácsony Benő egyre gazdagabban kiteljesedő adottságai: a rendkívüli megfigyelőképesség és jellemzőerő, az okos, virgonc, bájos humor, a gyöngéd érzelmesség, a zamatos stílus, a mulatságos meseszövés és a megható nosztal-{954.}gia az emberséges, szebb élet után, minden írásában érvényesül, de különösen ezt a kétkötetes művét avatja irodalmi értékké. Meleg humanizmusát, a fennálló állapotokat illető találó kritikáját azonban itt is lefegyverzi, hogy az adott viszonyokat megváltoztató társadalmi méretű, különösen pedig forradalmi megoldásokban nem hisz. A modern polgári filozófiának, a kultúrpesszimizmusnak, a romantikus utópizmusnak marad a rabja mindvégig, és ennek megfelelően lírával helyettesíti az objektív összefüggések ábrázolását.

Szántó György (1893–1961) festőnek indult, de háborús sérülése következtében előbb egyik, majd mindkét szemére megvakult, művészi képességét azonban szépirodalmi tevékenységbe mentette át. 1924-ben Aradon telepedett le és rendkívüli termékenységgel fogott neki az írásnak. A modernista irányzatokat népszerűsítő folyóiratát szerkeszti, és alig két éven belül regényt, elbeszélésgyűjteményt és verseskötetet ad ki (Sebastianus útja elvégeztetett, 1924; A kék lovas, novellák 1924; Schumannal a karneválban, versek, 1925).

Jelentkezésének első időszakában radikális gondolkodású, újító szándékú írónak ígérkezett, történelmi, társadalmi, bűnügyi, életrajzi munkáinak egymásutánja (Bábel tornya 1926; Mata Hari, 1928; A földgömb, 1929; A bölcső, 1929) haladó szellemű, nagyformátumú tehetség kibontakozásával kecsegtet. Az ötszínű ember című 1927-ben írt regénye, melyre nem is akadt magyar kiadó, a marxizmus, a szocializmus iránti egyértelmű rokonszenvét fejezte ki. Kvalitásai: gazdag ismeretanyaga, csapongó képzelete, merész szerkesztése, nyelvi erővé átváltozó festői látása jó ideig komoly érdeklődést és várakozást keltettek a magyarországi irodalmi körökben is.

Szántó György azonban nem jól sáfárkodott kétségtelen értékeivel. Minden tekintetben a könnyebb ellenállás irányát választotta. Az olcsó, üzleties közönségsiker érdekében aknázta ki és sekélyesítette el adottságait, és politikai, világnézeti vonatkozásban is egyre inkább föladta korábbi állásfoglalását. A harmincas években már évről-évre gátlástalanul ontotta a bestsellereket és gyakran a magyar uralkodó osztályok ideológiájának kiszolgálásától sem riadt vissza. Igaza volt azoknak az értő bírálóinak, akik csalódottan állapították meg, hogy óriási apparátussal bár, és gyakran felvillanó jeleivel a többre hivatott tehetségnek, romantikus, bombasztikus, erotikával és érdekességhajhászással agyonterhelt álirodalmat művel. 1942–44 közt Budapesten él, 1947-ben végleg ide költözik.

A felszabadulás után főleg ifjúsági regényeket írt. Ezek közül a legjobbakban szerencsésen érvényesült korlátlan meseszövőképessége, kiterjedt művelődéstörténeti érdeklődése és hatásos lírizmusa. 1959-ben ifjúsági műveiért József Attila-díjban részesült.