Kritikusi munkássága az Új Hangban

Míg világirodalmi tárgyú tanulmányaiban a realizmus elméletének gyakorlati alkalmazásával áttételesen, közvetve harcolt a fasiszta ideológia ellen, addig magyar irodalmi kritikái közvetlen nyílt politikai tanulmányok voltak. A párt népfrontpolitikájának jegyében, mély felelősségérzettel vetették fel a magyar társadalom legégetőbb kérdéseit. Az esztétikai vizsgálódás háttérbe szorult bennük, és előtérbe a magyar írók különböző csoportosulásainak közvetlen társadalmi, ideológiai tartalma került.

A magyar demokratikus erők egyesítéséért a fasizmus ellen Révai mellett Lukács folytatta a lap hasábjain a legkövetkezetesebb kétfrontos harcot. Tanulmányainak sarkalatos tétele volt a demokrácia és liberalizmus szembeállítása. Hangsúlyozta, hogy a haladó erőket megbontó népi és urbánus ellentétek megszüntetése csak akkor lehetséges, ha mindkét tábor tagjai szakítani tudnak a fasiszta rendszer kezére játszó liberalizmussal és következetes demokratákká válnak. Példaképnek az orosz forradalmi demokratákat állította, akik a maguk korában a lehető legmesszebbre mertek menni a demokratikus követelésekben, és akiket a plebejus néptömegekbe vetett hit vezetett harcukban. Lukács jól látta, hogy a tömegekkel szembeni magatartás volt Magyarországon is a vízválasztó demokratizmus és liberalizmus között. A tőlük való alapvető félelem vezette a megalkuvó kompromisszumok felé a liberalizmust, és a liberális kompromisszumok állították élesen szembe egymással a két tábort. Az urbánusok ugyanis a földkérdés megoldását, a "népiek" pedig a polgári haladás kérdéseit lettek volna hajlandók áruba bocsátani céljaik részleges eléréséért. A következetes "forradalmi demokrata" magatartás ellenben – mint Lukács világosan kifejezte – egyszerre és szoros egységben jelentette volna a harcot a fasiszta rendszer ellen a feudális maradványok felszámolásáért, a polgári demokratikus vívmányokért és a dolgozó tömegek teljes felszabadításáért. Úgy vélte, ez a magatartás válhatott volna később tevékeny szövetségessé a munkásság és parasztság demokratikus diktatúrájának kivívásában. Ennek a gondolatnak a jegyében elemezte és bírálta tanulmányaiban a "népiek" és "urbánusok" táborát.

Illyés Gyula Magyarok című könyvével kapcsolatban (Írástudók felelőssége, 1939) a népi írók egyik legsúlyosabb hibájára mutatott rá: "Illyés magyarországi helyzetképében a munkásság nem létezik. Budapesten csak síberek, szélhámosok, a parasztság verejtékén élősködők laknak." Cikkében "az írástudók felelősségére" hivatkozott és óva intette a "népi" írókat attól, hogy azokat támogassák ideológiájukkal, akik éket akarnak verni a munkásság és parasztság közé.

Az Újra és újra: mi a magyar (1940) című tanulmányában Németh László történelemszemléletét és magyarság-eszményét elemezte. Hangsúlyozta, a magyar nép felosztása "mély magyarokra" és "híg magyarokra" lényegében a fajelmélet hatását tükrözte, történelemfilozófiailag pedig a liberalizmus, sőt a {130.} konzervetivizmus eszméihez csatlakozott, amikor idealizálja a konzervatív vonásokat és éppen bennük kereste a "mély magyarságot", a "magyar realizmust". "Németh László mindenek előtt átveszi Szekfűtől az úgynevezett magyar macchiavellisták (Bocskai, Bethlen stb.) történelem-ellenes példaképpé emelését. Azután ugyanilyen történelem-ellenesen azonosítja őket Széchenyivel és Keménnyel, hogy megrajzolja a 'mély magyar realistának' ábrándképét, aki majdan – kifelé macchiavellisztikusan, befelé konzervatív népiességgel – megoldja Trianon összes problémáit. A fiatal radikális magyar jobboldal szégyenletes bedőlése Gömbös demagógiájának ebből az ideológiából magyarázható." Lukács tömör fogalmazása itt nem volt elég árnyalt. Az Új Szellemi Front létrejöttének több politikai és ideológiai oka volt. Németh László Bocskai és Bethlen eszményében pedig az ország jogos féltése is tükröződött a német fasizmustól. A lényeget illetően azonban igaza volt Lukácsnak: e történelemszemlélet mélyén, a magyar "józanságról" szóló elmélet gyökerében a társadalmi evolúció eszméje öltött új formát. Németh László kultúrfilozófiáját a német "történelmi iskolán" át a francia forradalommal polemizáló angol politikai író, Edmund Burke "organikus fejlődés" elméletéig vezette vissza.

A népi írók fejlődéselmélete legtöbb esetben a liberális reformizmus alakját öltötte. A Prológ vagy epilóg (1941) című tanulmányában Lukács a különböző reformterveket vette bonckés alá, különösen a sok vitát kiváltó "népfőiskola" tervet. A különféle reformtervek ideológiai gyökerének a romantikus antikapitalizmus szemléletét tartotta, azt a szemléletet, amely nem a fejlettebb gazdasági-társadalmi alakulat, a szocializmus, hanem a paraszti élet idealizálásának jegyében vetette el a kapitalista rendet. A romantikus antikapitalizmus gátolta meg a "népi" írókat abban, hogy a munkásságban felfedezzék a parasztság legnagyobb szövetségesét, és ez hagyott rést a fasiszta demagógia, a fajelmélet beszivárgására is. Lukács jól látta, hogy sorsuk, történelmi szerepük döntő mértékben attól függ, hogy mennyire homályosította el tudatukat ez a szemlélet és mennyiben átmeneti világnézetük csupán: átmenet az igazi, a szocialista antikapitalizmus felé. Ebből a szempontból figyelte a népi írók belső ellentéteit, csoportosulását, polarizációját, és ebből a szempontból üdvözölte a balszárny kialakulását, mindenekelőtt Erdei Ferenc, Darvas József és Kovács Imre tevékenységét. Bennük látta a demokratizmus igazi kibontakozását a népiek "szekér-táborában".

Az "önmagát komolyan vevő polgári demokratizmust" kereste a másik oldalon is az "urbánusok" között. Ő, aki az Új Hang hasábjain a "népi" írók legszigorúbb kritikusa volt, élesen elítélte a Szép Szó munkatársait (Harc vagy kapituláció, 1940), amiért a "népiek" mozgalmában "csak ... a reakciós negatívumot látták. Úgy harcoltak ezek ellen a hibák és tévelygések ellen, mintha itt és nem a hatóságokban, nem a nyilasoknál lenne a reakció főfészke", mintha a gyakran csakugyan frakciós kilengések, elméletek mögött nem mozgolódna valami, amit az igazi demokratának örömmel kellene látnia, féltő gonddal kellene ápolnia: a parasztság kezdődő felébredése az első ellenforradalmi éveket követő fásult közönyéből. Ez az egyoldalúság teszi a 'Szép Szó' polemikus cikkeit még ott is hatástalanokká, ahol tartalmilag nem helytelenek ... A parasztmozgalommal szemben táplált – vagy fitogtatott – közönyösség joggal elriasztóan hatott; áthághatatlan válaszfalat emelt a kialakuló {131.} magyar demokrácia két olyan csoportja között, amelyek együttműködése, kölcsönös egymásra hatása mindkettőjük érdekében kívánatos lett volna." A Szép Szó körül csoportosuló liberális polgári írók és publicisták – akárcsak a "népi" írók nagy része a parasztság helyzetét – társadalmi forradalom nélkül, reformok és egyezmények útján kívánták megoldani a magyar polgári demokrácia kérdését. Szövetségesüket a kormányban, nem pedig a néptömegekben keresték. Gáspár Zoltán Húsz év története 1918–1938 című könyvének kapcsán (Modern demokrata történetírás és a modern demokráciák története, 1940) élesen vetette fel, hogy a demokrácia "eszméje", amelyet a magyar liberális polgári írók keresnek, valójában "kizárja a tömegek minden harcát a demokrácia kitágításáért, vagy akár komoly védelméért. Ez az 'eszme' egy olyan 'rendezett' társadalmat jelent, amelyben a polgári demokrácia összes követelményei működésben vannak (hogyan jöttek létre? – ne kérdezze senki), amelyben minden osztály és minden párt békésen és lojálisan respektálja a demokrácia összes 'játékszabályait'." A demokráciának ez a liberális eszméje válaszút elé állította a Szép Szó íróit. A folyóirat bírálatában Lukács félreérthetetlenül fogalmazta meg a polgári ideológus alternatíváját: "A kérdés, mit akar inkább, demokráciát mindenáron vagy csak olyan demokráciát, amilyent ő – nem véletlenül, hanem társadalmilag meghatározott világnézeti motívumoktól hajtva ... magának elképzelt? A kérdés, mitől tart inkább: attól, hogy nem mozdulnak meg szavára a tömegek és győz a reakció, vagy pedig attól, hogy a megmozduló, a reakciót leverő tömegek megzavarják a 'rendet', 'káoszt' teremtenek, lerombolnak olyant is, ami az ideológus szívének kedves?"

A polgári liberalizmus kifejeződését vizsgálta Babits vallomásai (1941) című tanulmányában. Ez volt az első marxista kísérlet Babits életművének értékelésére. Tanulmánya feltárta annak a liberális irodalomszemléletnek politikai gyökereit, amely Babitsból Adyval egyenlő értékű költőt akart csinálni, hogy "ezáltal Ady forradalmiságából egyéni különösség, pusztán költői sajátosság váljon". Másrészt Babits líráján és publicisztikáján belül mutatta ki a magyar liberalizmusnak azt a törekvését, hogy a társadalmi harcot szellemi mozgalmakkal helyettesítse, a néptömegek helyett pedig csupán izolált értelmiségi csoportokhoz szóljon. Babits lírai fejlődésének gerincét abban látta, hogy a befelé forduló, a valóságtól elzárkózó költő eljutott a Jónás könyvéig. A Jónás könyvét a költő belső küzdelmének, tépelődésének, őszinte önvallomásának tekintette, amely végső soron mégis belül maradt még a liberalizmus eszméin.

Írástudók felelőssége címmel, még Moszkvában 1944-ben a magyar irodalmi és publicisztikai cikkeiből kisebb válogatást adott ki. A kötet élén az 1939-ben megjelent Ady-tanulmánya állott: Ady a magyar tragédia nagy énekese. Itt alkalmazta először a realizmus elméletét a magyar líra fejlődésére. "A lírában a költő énje nemcsak tükör, hanem az ábrázolás közvetlen faktora is. Egyrészt tehát nem lehet igazán nagy lírikus költő, akinek élményeiben a külvilág sorsdöntő kérdései nem tükröződnek és nem híven tükröződnek. De a líra, formai szükségszerűségből nem érheti be ezzel. A lírában az élmény, az egyéni megéltség egyúttal kifejezési eszköz is és azonkívül a költemény sajátos, tovább fel nem oldható közvetlen tartalma." Lukács Ady költői nagyságának forrásait abban látta, hogy áttörve a század eleji magyar liberalizmus korlátait, {132.} nemcsak felismerte a forradalom szükségszerűségét, hanem költészetében bekövetkezett a költő egyéniségének és a forradalmi harcnak, "a költő személyes sorsának és a forradalomnak lírai azonosítása". Így tudta mély lírai igazsággal magába olvasztani korának legfontosabb kérdéseit és legmélyebb ellentmondásait.