Herczeg Ferenc, "a nemzeti klasszikus"

A konzervatív irányzat Herczeg Ferenc személyében ünnepelte a "nemzeti géniusz" megnyilatkozását. Herczeg részére az úri könnyelműséget atyafiságos együttérzéssel ábrázoló felhőtlen világú művei még a századforduló táján szerezték meg a rendkívüli népszerűséget, és már ekkor hozzájuttatták a hivatalos elismeréshez. A Nyugat-ellenes tábor benne látta Jókai és Mikszáth egyenes folytatóját. A két háború közötti időben pedig a rendszer szellemi és politikai közéletének koszorús tekintélyévé emelkedett. Kitüntetésekkel halmozták el: 1919 után felsőházi tag lett, 1927-től a Revíziós Liga elnöke, a Tudományos Akadémia igazgató tanácsának és a Corvin Rendnek tagja. Az Akadémia egyes egyedül Herczeget találta arra méltónak, hogy Nobel-díjra terjessze elő (1924) – az irodalomtörténeti-esztétikai indokolást Horváth János írta meg, kiemelve Az élet kapuja című regény egyetemes érdekét és erkölcsi idealizmusát. Még 1919 előtt szenvedélyes küzdőtársa Tisza Istvánnak, képviselőként pártpolitikai harcok részese, s a polgári radikalizmus, a {164.} készülő forradalom ellen irányított Magyar Figyelő című folyóirat szerkesztője (1911–1918). A forradalom után publicisztikai és irodalmi munkásságát mindjobban az "egységes" nemzeti gondolat, a konzervatív hazafiság eszmekörének formálása határozza meg. Konzervatív és nacionalista körök szelleméhez híven, azt vélte bizonyíthatónak, hogy a nemzeti fejlődés legfőbb akadálya a pártoskodás; a történelemnek az a tanulsága, hogy a magyarságot a belső villongások, a megosztó ellentétek vitték katasztrófába. Az új korszakra jellemző gondolatokat először Két arckép (1920) című tanulmánya fogalmazta meg. Mutatja ez az írás, hogy a történelmi változásokból semmit sem volt hajlandó tudomásul venni; a forradalomra dühödt szidalmakat szórt; Tisza István és Károlyi Mihály arcképének hamisító elrajzolásai a "legigazibb magyar embert" és a forradalom "démoni dilettánsát" állították egymással szembe – megalkotván ezáltal a történelmi számvetésre rest "középosztályi" gondolkodás egész korszakra érvényes alapképletét. A Pesti Hírlap főmunkatársaként is a politikai küzdelmek mérséklésére, nemzeti összetartásra intett: ő honosította meg a viszálykodó magyarságot sújtó "turáni átok" kifejezést (Napkelte előtt! 1937; Gondok és gondolatok, 1942).

Ezt a felfogást elsősorban történelmi regényei és drámái sugalmazták, már a század eleje óta, de a háború, forradalom és Trianon után korábbi művei is új értelmet, más hangsúlyt nyertek (Ocskay brigadéros, 1901; Pogányok, 1902; Bizánc, 1904; Árva László király, 1917; Az élet kapuja 1919; A fogyó hold, 1923; A híd, 1925). Az új helyzetben, az ellenforradalom viszonyai között, a romantikus nacionalizmus és irredentizmus légkörében már nem csupán a vonzó hősök kultusza, a szenvedélyek történelmi viharzása, a nyelv stilizált előkelősége, tartózkodó pompája és nemcsak a kor- és tájfestés új ingerei keltettek visszhangot. A kor irodalma példát kapott e művek újszerű tárgy- és ihletvilágából és felette időszerűen értelmezhető átfogó gondolatokat a magyarság történelméről, a nemzet létének értelméről, a váteszi jövendölés és a józan értelem ötvözetében. A konzervatív hazafiaskodás eszményeit és sarkalatos gondolatait találta meg az akadémizmus már a Pogányok című regényében is: a "különleges magyar probléma, a Nyugat és Kelet megütközése lett a regény tárgya" – írta maga Herczeg találóan egyik visszaemlékezésében (A gótikus ház). A Kelet és Nyugat nemzetet felőrlő ellentéte minduntalan visszatérő eszméje e korszak hivatalos-konzervatív és nacionalista irányú gondolkodásának. "A keleti forró vér és a nyugati hűvös fegyelem összeütközése mint motívum, a kereszténység elleni Árpádkori lázadások magyarázata s egyéni tragédiák szülője azonban szinte közhellyé vált az irodalomban s méginkább a nacionalista publicisztikában "– írja irodalomtörténetében Schöpflin Aladár. (Tormay Cecil Az ősi küldött című romantikus trilógiája a 13. századi magyar történelemre ezt az ellentétet vetíti rá.) Ugyanígy az erkölcsi idealizmus optimizmusával mérsékelt fájdalmas, tragikus eszmekör, a nemzeti magárahagyottság, az "egyedül vagyunk" egyszerre hősi és gyászos, fenséges és tragikus színekbe öltöztetett hitvallása is Herczeg műveiben fogalmazódott meg példát állító módon. Az élet kapuja Bakócz Tamás sikertelen küldetésével és a magára hagyott magyarság látomásával zárult: "Feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fogunk halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok." Mind észrevehetőbbé, majd komoly tárgyú munkáiban szinte kizárólagossá válik az erkölcsi tanítás; a szenvtelennek, fölé-{165.}nyesnek, ironikusnak ismert író midőn a nemzet tanítójaként szólt: a lelkiismeretet kívánta ébreszteni és az erkölcsi megjavulásba vetette reményét. A fogyó hold (1923) című török tárgyú regénye is arra int, hogy a megfogyatkozott és megnyomorított magyarság csak akkor juthat értékes, sőt nagy történelmi szerephez, ha az erkölcsi tartalmú hazafiság megvalósítója lesz, és lelki fölényével győzi le a körülményeket. Erkölcsi mintát fogalmazott meg Az Északi fényben (1929) is, kimondván, hogy a forradalmakkal ellentétben, az emberi szívekben valósulhat meg az újjászületés: a jövő útja az egyéni tökéletesedés.

Herczegnek ezek a művei – és A nap fia (1931), meg a Pro libertate (1936) című történelmi regényei – válaszolni kívántak a forradalomra, ellenforradalmi szellemben. Tragikus eszmekör, a régi történelmi nagyság fényének idézése és a transzcendens alapú erkölcsi példázás jelöli gondolatainak fő irányát.

Herczeg azonban nemcsak az erkölcsi színezetű konzervatív hazafiság képviselője. Ösztönzését és hatását a két háború közötti időszakban még egy másik tárgykörben és ízlésformában is felismerhetjük. Egyik meghonosítója – a francia színpad nyomdokain járva – a nem olcsó eszközökkel dolgozó, de a tartalmasabb mondanivalókat megkerülő szórakoztató társalgási színműírásnak; az eszménytelen, szellemesen csevegő, nagyvilági szalonok légkörét életrekeltő vígjáték- és bohózatírásnak is. Az Ocskay brigadérossal, a Bizánccal, a Híddal egyidőben, azokkal párhuzamosan rendre írta a Kék róka (1917) típusú műveit is – a nemzeti tragédiák szomszédságában a könnyelmű és felhőtlen jókedv, a teljes gondtalanság darabjait.

Herczeg nemcsak a gavallér, könnyűvérű, de mindig úri magatartású huszártisztet és a Gyurkovics lányokat hozta be az irodalomba, – a felsőbb társadalmi körök embereinek egész galériáját alkotta meg és ezáltal ösztönzést adott egy újszerű, akadémikus szellemű, de az idők változására is figyelő "társasági irodalom" létrejöttéhez, amelynek a kifogástalan úriember az ideálja, aki a társadalmi feszültségekről tudomást sem vesz, megkerüli az életbevágó kérdéseket, legfeljebb néha említi, de kényesen vigyáz a középosztályi ízlésnek megfelelő választékosságra, és egyaránt szól a történelmi középosztályhoz, a magasabb közhivatalnok réteghez, de a polgársághoz is. Herczegről írja Barta János: "Volt életében egy korai időszak, amikor a verseci polgárfiú még nem asszimilálódott teljesen a magyar urak világához – s valahol a fennkölt klasszicitás és a hűvös előkelőség mögött mindig őrzött valami fenntartást, valami szkepszist és derűs kiábrándultságot kora társadalmával s talán az egész élettel szemben." Az akadémikus irodalom életében klasszikussá magasztalt fejedelméhez már csak az előkelő tartózkodás, a derűs melegség és az erkölcsi értékek szilárd hite illett vagy a megvidámító, elszórakoztató történet, az újromantika csillogása. S noha megőrizte a nemes célzat és szórakoztatás elegyítésében a századforduló világfelfogását, érzés- és gondolattípusait, – a keresztény-nemzeti egység fogalmával sem a bírálat, sem az irónia nem fért már össze, és a dzsentri színezet is veszített erejéből. Tárgy- és eszmeköre a "jó társasághoz" idomult, az új "nemzeti középosztály" igényeihez: a vidéki kastély lakóit éppúgy ábrázolta, mint a pesti nagypolgár villa szalonéletét. Herczeg Ferenc, Tormay Cecil és az akadémikus konzervatív irodalomnak nyomukban járó írói (Csathó Kálmán, Zsigray Julianna) a múlt század utolsó harmadának zavartalan életérzését, az "úri magyarság" élet-{166.}stílusát őrzik műveikben, klasszikus emelkedettség és ünnepies pózok objektívnek tűnő formáiban vagy az anekdotázó elbeszélés, meleg kedély, az intim kedvesség és szórakoztató történet romantikájában. Jókai, Mikszáth, Gárdonyi hagyományát idomítják hozzá egy önmagát túlélt társadalom életideáljához. Birtokba vett világukat nemigen növelték, de képesek sem voltak rá, mert a megújulás szükségességét nem érezték. Egyedül a múlt újraértelmezésével kísérleteztek: a magyar történelem folytonosságából próbáltak erőt meríteni, a hajdani nemzeti nagyság és nemzeti katasztrófák tanulságait szerették volna a jelen számára közvetíteni (Surányi Miklós, Gulácsy Irén, Szentmihályiné Szabó Mária).

Az akadémizmus és köre a világot széppé színező romantika és az álklasszikus józanság formáiban s a tragikus vagy anekdotikus hangnemben a nemzeti felmagasztosulás igézetében élt, a nemzeti nagyság ábrándképeit sugalmazta, tovább erősítette a társadalmi önáltatás, a vidékies elzárkózás és a szellemi restség tudat- és érzésformáit. E "magyaros" veretű irodalom a történelem menetéről nem volt képes helyes fogalmat alkotni, s noha az életbevágó kérdéseket megkerülte, mégis a "nemzeti sorsérzés" kifejezésének méltóságát követelte magának. De feledésbe kellett merülnie az egész irányzatnak, mert önáltató illúzióira az idő cáfolt rá, a történelem mondott fölötte ítéletet.