5. KONZERVATÍV IRODALOM

FEJEZETEK

A két háború közötti időben a hivatalos-konzervatív irodalomnak sikerült megtartania mindama pozíciót, melyet még a múlt század kilencvenes éveiben szerzett meg magának. A hivatalos irodalom képviselői juthattak be az Akadémiára, vezették a Kisfaludy és a Petőfi Társaságot; részesültek akadémiai s egyéb jutalmakban. De kezükben volt az oktatásügy is, és érdekeiket több folyóirat, napilap képviselte; csaknem korlátlanul uralkodtak a tudományos életben, a tudományos szaklapokat is nagyobbrészt konzervatív szellemben szerkesztették. Herczeg Ferenc folyóirata, az 1894-től megjelenő Új Idők ebben az időszakban is megtartotta népszerűségét a keresztény és nemzeti szellemű polgárság, kispolgárság körében, elhódítván a megcsontosodott Budapesti Szemle olvasóközönségét is. 1923-ban a Magyar Irodalmi Társaság támogatásával induló Napkelet a háború utáni írónemzedék folyóirataként jelentkezett, a keresztény nemzeti írók tömörítését foglalta programjába. Tormay Cecil szerkesztette, előbb Horváth János és Hartman János, majd Németh Antal és Kállay Miklós közreműködésével. Tartózkodó, választékos stílust igyekezett meghonosítani, előkelő hangnemben védelmezte a konzervatív nemzeti eszméket: míg az Új Idők megmaradt a családi, társasági szórakoztatás fórumának, a Napkelet nagyobb szerepre, nemzeti hivatásra tört s a Nyugat versenytársa akart lenni. Amint az első számban közreadott szerkesztői program vázolta, a régi nagy tradíciók elapadtak, a közszellem megromlott, "szellemi életünkben fajunk szinte gazdátlan tért hagyott", s a nemzeti lélek elsősorban a hivatására ocsúdó irodalom serkentésével születhet újjá. A Napkelet ezt a megújhodást akarta szolgálni, azonban saját programját is csak hellyel-közzel válthatta valóra; a folyóirat története a konzervatív irodalom kimerülésének, eljelentéktelenedésének a története. Kiemelkedő íróknak otthont adni már nem tudott, verstermése és szépprózája – kevés kivétellel – sohasem emelkedett a középszerűség szintje fölé, kritikai munkásságát is inkább a védekezés és elutasítás gesztusai szabályozták, noha lapjain időről-időre kiváló tudósok, esszéisták is föltűntek, irányító szerepet a kor irodalmában nem tölthetett be. Karaktere is mihamar elmosódottá, bizonytalanná vált: írói egyet-mást kölcsönöztek a Nyugat stíluseszközeiből, polgárjogot nyert körükben a mérsékelt impresszionizmus és szimbolizmus, ám a folyóirat még formálisan sem tudott lépést tartani az irodalom fejlődésével. Szekfű Gyula, majd {161.} Eckhardt Sándor Magyar Szemléje (1927–1944) a Napkelettel rokon szellemű, de tágasabb horizontú tudományos folyóirat, rendszeresen közölt igényes, jól tájékoztató irodalmi tanulmányokat is, s egyik forrása, sugalmazója volt a feltámadó esszéirodalomnak.

Az egyházi érdekeltségű folyóiratok sorában a Protestáns Szemle (1899– 1944) erkölcsi idealizmust és a józan, mérsékelt haladás elvét képviselte. Elsősorban tudományos, kritikai tájékoztatásra törekedett; a jobbára protestáns szellemű szépirodalomnak alárendelt szerepet juttatott, kritikai rovata azonban igyekezett figyelemmel kísérni az irodalom változásait. 1919 után főszerkesztője Ravasz László volt, nevesebb szerkesztői: Zsinka Ferenc, Áprily Lajos, Makkai Sándor, Kerecsényi Dezső. A "politikai katolicizmus" konzervatív szárnya a Magyar Kultúrából, Katolikus Szemléből, Nemzeti Újságból formálódott. Ez az irány felemelte szavát a hitlerizmus és a fajmítosz ellen, de más oldalról egyik fő sugalmazója volt a mítoszteremtésnek és a metafizikai világképnek. Az aktív katolicizmus irányzatai között a Korunk Szavát (1931–1939) korlátozott demokratikus törekvések és a szociális felelősségérzet különbözteti meg. A katolikus irodalom egyik középpontjává szerveződött a politikamentesség és modernség jelszavával föllépő Vigilia (1935-ben indult; Aradi Zsolt, Balla Borisz, Possonyi László szerkesztette). Egyik fő feladatának tartotta a modern nyugat-európai katolikus irodalom megismertetését, eszményítette Charles Péguyt, akinek romantikus kapitalizmus-ellenességében, a tisztes, patriarkális szegénységet dicsérő műveiben a társadalmi feszültséget áthidaló korszerű gondolat alapjait találta meg. Vallásos alapon az irracionalizmus esztétikáját próbálta megújítani, kárhoztatta a magyar irodalmat, hogy a látható, racionális valóságra korlátozza magát, s lemond az imaginárius világ ábrázolásáról, a láthatatlan látomások napvilágra hozásáról, s ezáltal a "metafizikátlanság" szűkösségébe zárja magát. A Vigilia teret adott a neokatolikus írói mozgalomnak is, és a Nyugat "harmadik nemzedéke" egy részének is, melynek újszerű kísérletei egyszerre fejezték ki az irrealitás "menedékét", a menekülés és hátatfordítás élményeit, de a barbárság elleni tiltakozást is.

Érintkezett a konzervatív eszmekörrel, de "őrségváltásra" tüzelő nacionalista és antiszemita uszítása folytán szélsőséget képviselt a jobboldali radikalizmus publicisztikája. Milotay István és Pethő Sándor pátoszos, nagyotmondó, olcsó retorikájú írásai hatásosan ötvözték egybe a régi szokások, az ősi faji erények védelmét a korszerű nacionalizmus és legitimizmus jelszavaival. A Magyarságnál töltött csaknem két évtized múltán Pethő Sándor 1938-ban alapította meg a Magyar Nemzetet, melynek németellenes iránya a haladó irodalom egy részét is magához vonzotta.

Szerepel még a korban, noha irodalmi súlya már alig van, a Gyulai Pál, Lévay József, Szász Károly triászának örökét elfoglaló hagyományos irányú költészet. A hivatalos irodalomnak ez az ága a Petőfit és Aranyt követő "népnemzeti" iskola idős képviselőiből és új követőiből szerveződött. Lírája a józanságot és megfontoltságot eszményítette, a mértékletes és biztonságos középosztályi élet erkölcsi, érzelmi világából alkotta meg nemzeti ideáltípusát; feudális tradíciókat felelevenítve, a magyar etnikum tisztaságát oltalmazta. Higgadt életbölcselettel törvényként ismételte, hogy csupán a hagyományok őrzése biztosíthatja a nemzet létét, s a modern élet épp a faji erénye-{162.}ket őrző múltjából semmizi ki a magyarságot. Ezért törekednek a nemzeti eszmények idealizálására, ezt szolgálja náluk az érzelmek klasszicizmusa, a szemérmes és idilli hang, az erkölcsi tisztaság ápolása. E békés, családias légkörű, magyaros és vidékies színezetű lírában a költői én háttérbe húzódott, természeti, nemzeti és népi életképek jelentek meg, erősen tárgyias rajzolattal. Egyszerű érzelemvilág jellemezte, az erkölcsi normák és puritán családi eszmények sekélyes hétköznapisága, szürke leírása és sémaszerűségben megnyilatkozó ihletformák uralma. A szív egyszerű dalait énekelték, de ezek a dalok ellaposodtak és gondolattalanná váltak az epigonok tollán, – a lírai tartózkodás és férfias szemérem gyakorta a filiszter érzelmi és gondolati szegényességévé torzult. A városi élettel nem tudtak megbarátkozni és benső kapcsolatba kerülni: Szabolcska Mihály, Kozma Andor vagy az irredenta költészet éppúgy "bűnös Budapestről" beszélt, mint Tormay Cecil rosszindulatú Bujdosó könyve. Hozzájárult mindehhez a magyar ősi földnek, a vidéki életnek és falunak megszépítő ábrázolása, a magyar paraszt faji karakterének eszményi rajza, a romlatlan erkölcsnek, érintetlen hagyományoknak a védelme. Nemzeti érzésük, magyarságtudatuk nem terjedt ki a jelen életének befogadásáig, jobbára ünnepi alkalmak megverselésére, ódai köszöntésére korlátozódott. Napvilágot látott még néhány eposz, versesregény is, mely a múlt feudális színezetű dicsőségét próbálta elavult eszközökkel életre támasztani. (A magyar őskorból merítette tárgyát Kozma Andor Turán című ősregéje – 1922 – és Honfoglalás című eposza –1926. Ekkor jelent meg Vargha Gyula Vitézi énekek című költeménye – 1923 – is. Elbeszélő költemény Bárd Miklós Vezeklése – 1920 – és Köd című munkája – 1937.) Ez az idős költőnemzedék (Vargha Gyula, Kozma Andor, Bárd Miklós, Szabolcska Mihály, Sajó Sándor, Jakab Ödön), mely a századforduló és századelő éveiben élte virágkorát, a kor irodalmi életében már semmi szerepet nem játszott, a Kisfaludy és Petőfi Társaság s részben az Akadémia falai között, mindenestül a múltban élt. Gondolkodásukra, korral szembeni magatartásukra Szabolcska Mihály kifakadása a jellemző, aki még 1926-ban is azzal utasította el Adyt és a Nyugatot, hogy ugyanazt jelentik az irodalomban, mint a társadalom életében a – bolsevizmus.

A konzervatív irodalomnak 1919 után jellegzetes új ága alakult ki, majd a 30-as évek végétől egy második virágkort is megélt: az irredenta költészet. A Reményik Sándortól Gyula Deákig terjedő skála sokat fogad magába: az őszinte tanácstalanság, útvesztés fájdalmát kifejező lírát éppúgy, mint a magyar katona erények dicsőítését, militarista szellemet, félrevezető uszítást és terület-visszaszerzésre buzdító alantas propagandát. Az irredenta költészet – Reményik Sándor az egyetlen kivétel – sekélyes hazafisága, szólamos nemzetieskedése a "népnemzeti" irányzat stílusformáiból élt –, az epigon költészet az irredentizmusban jutott el a szellemi és irodalmi mélyponthoz (Gyökössy Endre, Vályi-Nagy Géza, Szatmáry István).

A hattyúdalát zengő hagyományos élményvilágú és készen kapott esztétikai formákból élő költészetet e korban kezdte felváltani, majd szerepét is betöltötte az újszerűbb mondanivalókat és stíluseszközöket kialakító líra. Mécs László szociális katolicizmusa, Reményik Sándor átszellemült, áldozatos magatartása és metafizikai sóvárgása a régebbi stílussal való rokonságot is érzi, de elkülönülésről, a "korszerűsödés" szándékáról és gondjairól is vallomást tesz {163.} Magányos, egyéni út Áprily Lajosé, aki természetáhítatába és formakultuszba zárta magát a társadalmi fenyegetettség elől, dalolván, hogy "a mélyben él az ember-fájdalom".

Az összekötő, egységbe hangoló mozzanat az irodalomnak ebben a részében is a világnézeti tartalom. A konzervatív és hivatalos írók nyílt és becsmérlő ellenségei voltak a forradalomnak, a szociális feszültség elkendőzésére törekedtek, idegenkedtek minden változástól, a magyar faji alkat fő jellemvonásának a radikalizmussal ellentétes józan szemléletet jelölték. A valóságos helyzet ábrázolásának feladatát megkerülve, idilli színezetű nemzeti egységet hirdettek, és nemzeti vezetőerőként a magyar földbirtokos osztályt és az azzal szövetséges polgárságot mutatták meg. A konzervatív irodalom, ha látott is bajokat a társadalom életében, a nemzeti egység magasztos érdekeire hivatkozva, a kibékítő megoldásokat kereste. Megelégedett a felszín rajzával, és kereste a szórakoztató, kedélyes, anekdotikus történeteket. Másfelől a "magyar finitizmus" nemzeti búsongása jellemezte, a patetikus nagy szavak, a fedezet nélküli érzelmek kultusza; szívesen ábrázolta a nemzetért magát feláldozó nemes emberi példázatot. A történelmi középosztály és a kispolgárság felelősség és belátás nélkül tekintett vissza a háború és a forradalom eseményeire. Trianon felszította a revízió vágyát, a jobboldali lapok állandó témájává lett az antiszemitizmus. Elterjedt az a legenda is, hogy a destruktív izgatás és az idegen fajúak összeesküvése okozta az összeomlást és a nemzetiségek elszakadását. Így vált a forradalom mindazért felelőssé, ami az ellenforradalom számláját terhelte. Ez érteti meg a történelmi regény nagy szerepét is. Új divatja támadt a hősi múltat és a magyarság "egyedül vagyunk" mitológiáját kifejező történelmi regénynek, s általánossá vált az a nézet, hogy a magyarságra földrajzi helye és faji értékei révén különleges szerep hárult az európai történelemben. "Hosszú-hosszú és kegyetlen századokon át Magyarország a végső európai ország s félő, hogy ma is az, s ő Európa és a kereszténység bástyája és pajzsa. Régi szólam és változatlan érvényű" – írta Joó Tibor.