| Zilahy Lajos | TARTALOM | Mécs László |
1894-ben született; nyugtalan szellemű, sokat kísérletező íróból vált nagysikerű, rutinos technikájú művek polgári ízléshez idomuló alkotójává. Korai fellépése – 17 évesen keltett feltűnést – naturalista módszerű novellái (Peterzilka bácsi, 1914) és első regényei (Sötétség, 1918; Szahara, 1920) hivatott írónak tüntették fel; jó megfigyelőnek és elmélyedt gondolkodásra is fogékonynak mutatkozott. Kutató, intellektuális nyugtalanságot hozott a kor magyar prózairodalmába. Igényes lelkiismeretességét kezdetben a polgári társadalom elleni lázadás tüzelte, – első műveiben reális problémákkal viaskodott, és az élet általános kérdéseire igyekezett választ fogalmazni. Felhasználta a modern lélekelemzés módszerét és eredményeit, művészi tanulságokat merített a filmből, az új riportregényből és Dosztojevszkij volt első írásainak egyik felismerhető ösztönzője. Kontemplativ, racionalista és etikus hajlamú író; nyugtalanságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a korabeli francia irodalom hatására kísérletezett a kisregénnyel is, és írt gyors sodrú, izgalmas hatásokat felhasználó lélektani kalandregényeket is. A bölcselkedő leírásokat és nagy műveltséganyagot később már egyre gyakrabban próbálta érdekes, izgalmas cselekménnyel és freudista színezetű erotikával keresztezni. Előbb a lélek rendkívüli kalandjaira igyekezett fényt deríteni, több művében ábrázolta, hogy az összeütközések és tragédiák magyarázatát az élet, az emberiség megosztottságában, kettéhasadásában: az értelem és erkölcs, valamint a spontán, ösztönös élet ellentétében kell keresni (Sándor és Sándor, 1924; Az utolsó álarc, 1928; A csábító, 1928). Az emberi tragédiákban ez a föloldhatatlan kettősség húzódik meg. A világos gondolat hasztalan törekszik rendteremtésre és harmóniára: az ösztönös hangoltságú, alantas életet a jóra irányuló gondolat sem képes megváltani. Ez a lélektani dualizmus egy újfajta végzetességben, naturalista-lélektani vízióban támadt életre. Pesszimista színezetű műveiben a lélek sérültjei, titokzatos bűnökkel terhelt, roncsolt életű emberek jelennek meg; fantasztikus szörnyvilág tárul fel, melyet irracionális erők irányítanak. Az életet durva küzdelemnek és veszélyes káosznak, alávaló indulatok, szennyes ösztönök kavargásának látja és benne az emberi sorsot alárendeltnek, veszendőnek és hiábavaló küzdelemnek. Csak a szent emelkedik az átlag fölé, a kivételes élet, mely fölfogja a végtelen sugallatait és egyesül az isteni kegyelemmel, – ez a gondolat alkotja a húszas évek végétől regényei fő mondanivalóját. Földi vélekedése szerint az életet az elháríthatatlan bűnök mérgei járják át, a földön a romlás virágai virítanak, és e mérgezettségben, a bűnöknek ebben a tömkelegében főszerep jut a démonikus tudatalattinak, az embert csődbe juttató, ellenőrizhetetlen szenvedélynek és a váratlan katasztrófának. A bűn mindenütt jelen van és megfertőz mindent, s ez főként abban nyilvánul meg, hogy az ember hazugságban él: mindennapjainak álarca mögött titkok rejtőznek. Hőseit titokzatos és veszedelmes lényeknek rajzolja, akiknek élete beteges action gratuite-ek sorozatából áll: énük kettéhasad, elvesztik uralmukat önmaguk fölött és ez okozza bukásukat. Így fordul át indulásának tolsztoji, dosztojevszkiji, ibseni ösztönzése és lázadó magatartása egy sémaszerű bölcselkedés bőbeszédű közhelyeinek ismételgetésébe, mely a transzcendens erőkkel egyesülő kozmikus ember ideálját az egyetlen megváltás lehetőségének jelöli. Írói becsvágy és művészi rátermettség ellentéte {184.} életének e teljes világképét közvetítő nagy vállalkozásaiban lepleződött le és jutott kudarcba. A vallásos metafizika, a spirituális világkép modern regényeit akarta megírni, hogy hűen felfedje a kor válságát és teljes emberi megoldást is nyújthasson (Kádár Anna lelke, 1931; Isten országa felé, 1932; A meztelen ember, A lázadó szűz, 1934). Új miszticizmust, idealista világnézetet hirdető művei azt vélték igazolni, hogy az elfajult életű modern korban a világ isten és a sátán küzdőterévé vált, és csak a hit teremthet harmóniát a társadalom s az egyén életében.
A lélekelemzés eszközeit is a metafizikai spekuláció szolgálatába állította. Hősei, mint Kádár Anna és Korn Klotild, kettős életet élnek. Egy reális – bűnökkel terhes – mindennapit és egy másikat, melyet a láthatatlan, transzcendens erők, isteni sugallatok irányítanak. Földi koncepciója nem kevesebb volt, mint bemutatni: miként halad az emberiség az ördög uralma alól isten országa felé. A siker érdekében filozófiai és szociológiai eszmefuttatások betétjeit illesztette regényeibe, igen sok szereplőt mozgatott és különböző országokban vonultatta fel őket; megidézte a kor nevezetes személyiségeit, államférfiakat és művészeket. Végül sohasem feledkezett meg arról sem, hogy a divatos "filozófiai regény" sem állhat meg hatásvadászó izgalmak, a kor riportregényére emlékeztető izgalmas és tetszetős fordulatok, valamint túlhangsúlyozott erotikus jelenetek nélkül. Magasztos elszánásait a nagykoncepciójú gondolati regény megalkotására a művek azonban nem hitelesítették és nem váltották valóra. A misztikus világkép merev, gépiesen alkalmazott tételei belső hitel nélküli regények alkotásához vezettek – méltán nevezte Németh László egyik legsikeresebb könyvét, az Isten országa felé címűt "transzcendens ponyvának". Élete főművének szánt trilógiája után a belső hitel hiánya és az aránytalanság még szembeötlőbb módon jelentkezett. Megelégedett a külsőleges bölcselkedő és lélektani fogások alkalmazásával, korábbi témáinak egyre sekélyesebb újraköltésével, mind többet áldozván a komoly hangú szórakoztató polgári divatregény oltárán (A miniszter, 1938. stb.). Életműve, bár nem nélkülözi a tehetség jeleit, mégis elavult: világképének konzervatív-spirituális tartalmáért, túlfeszített hamis dualizmusáért, a kozmikus ember eszményéért, a fölhígult tartalomért nem kárpótolnak egyes elevenebb részletek. Halálakor (1943) már csak divatos írónak számított.
| Zilahy Lajos | TARTALOM | Mécs László |