Mécs László
Katolikus papköltő, (1895–) indulása ígéretes volt: a húszas évek erkölcsi megújhodást hirdető "emberirodalmá"-hoz hasonlatosan békéről, emberiességről, testvériesülő szeretetről énekelt szélesen ömlő, trochaikus lejtésű verseiben (Hajnali harangszó, Ungvár, 1923; Rabszolgák énekelnek, Berlin, 1925; Vigasztaló, Berlin, 1927). Első kötetét a "földi szenvedésektől millió sebből vérző emberi Szívnek" ajánlotta és a pályakezdés éveinek költészetét átitatta az emberi egység érzelmes, sokhelyütt érzelgős eszméje: "Minden emberben önmagad szeressed: közös nagy tenger cseppjei vagyunk" (Emberek vagyunk!). A háborúban meggyötört emberhez szólt és lázító, forradalminak ható prófétálással írt a szegények életéről, a nyomorról; látványos együttérzéssel fordult a munkáshoz, paraszthoz és a szenvedő elesettekhez (A nyomor balladája, {185.} A munkás ünnepel, A paraszt). A rapszódikus szerkezet, újszerű szófűzés, némelykor a szimbolizmusra emlékeztető stílus, a gyakori kölcsönzés Ady lírájából – kivált az első években – jelezte, hogy tudomást vett a költészet új fejleményeiről, de azt is, hogy ez a frissebb hang nem igazi átélésből származik. A modernebb kifejezés a nyelvi eszközök korlátozott újságszerűségében, a szófűzés és igevonzatok ritkább változataiban érvényesült és nem a mélyebb szemléletből eredt. Ugyanígy a külsőséges Ady-hatásról tanúskodó életmámor és halálhangulat is jobbára a felületen maradó, tetszetősre kidolgozott témáinak számát növelte. Stílusa egyre inkább harsogóvá és szónokiassá vált, barokkosan túlburjánzóvá, gyakran folyamodott a hatásos kiélezés és fordulat csillogó megoldásaihoz. Bőbeszédűen áradó versei minduntalan képzavarba tévedtek, a dagályos nagyotmondás frázisait ismételték ("csók-pipacs tenger közepén csobog a gyönyör patak" – írja egyik versében). Költészete fokozatosan felhígult, érzelmesen és giccsesen a közhelyeket cicomázta, és a pályakezdet egy-két őszintébb szociális gondolatát felváltotta a társadalmat megjavító vallásos szeretet eszméinek mind üresebben csengő ismétlése (Üveglegenda, 1930; Legyen világosság, 1933; Élőket nézek, 1938). Lírájának csekély a hitele: folytonosan az élet úgynevezett nagy kérdéseiről írt és szónokolt, de mindenre belső megindultság és érdekeltség nélkül a készen kapott szólamokkal visszhangzott.