Zilahy Lajos

1891. március 27-én született Nagyszalontán, apja közjegyző, anyja dunántúli földbirtokos lánya volt. A budapesti egyetem jogtudományi karán doktorátust szerzett; háborús versekkel és az Apolló kabaréban előadott sikeres egyfelvonásos színdarabokkal tűnt föl. A húszas évek elején a Magyarország című napilapnál dolgozott, majd a harmincas években ugyanezt a lapot szerkesztette. 1935 áprilisában két cikkével indult meg az Új Szellemi Front vitája. Szerkesztette (1940–44) a Híd című képes hetilapot. A negyvenes évek elején minden vagyonát a kincstárnak adományozta, azzal a kikötéssel, hogy ezt a vagyont "a magyar ifjúság magasabbrendű, magyar és igaz értelemben vett keresztény szellemű nevelésére fordítsa". Ebből az alapításból létesült a Kitűnőek Iskolája. 1945 után közéleti szerepet vállalt; majd 1947-ben elhagyta az országot. Az Északamerikai Egyesült Államokban él.

{179.} Pályája a siker biztos útján haladt előre; korán kivívta a hivatalos irodalom elismerését. Első kötetét (Versek, 1916) Beöthy Zsolt méltatta, Süt a nap című színdarabja akadémiai jutalmat nyert és társadalmi jelentőségéről Herczeg Ferenc mondott dicsérő szavakat. Már 1925-ben tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, ahova ekkor még egyetlen "nyugatos" sem juthatott be, 1926-ban a Pen Club főtitkárává választották, majd a Budapesti Hírlap szerkesztőségébe került, ahol Herczeg Ferenccel dolgozott együtt. Pályája később is mindig érintkezett konzervatív hivatalossággal, műveire jellemző volt a "hatalomvédte bensőség", de nem azonosult sohasem az epigon irodalom parlagiságával és korlátolt "úri nacionalizmusával". Érzékenyen követte az idő változását és a "békés forradalmat" követelő társadalmi reformmozgalom egyik legismertebb szereplőjévé vált. A harmincas években a nagyhatalmú Est-lapok szerkesztőségében dolgozott, 1935-ben elindítója a kormányképes reformmozgalom megteremtését célzó sajtóvitának, az Új Szellemi Frontnak, melyhez ideig-óráig a radikális népi írók egy része is nevét adta. Irodalmi hetilapja, a Híd is az egyeztetés és kibékítés módozatait kereste, és beköszöntésképpen jellemző módon a Napkelet hagyományához kapcsolódott. Közéleti szereplésére és műveire kettősség nyomta rá bélyegét. Bartókot és Kodályt védelmezve vitába szállt Berzeviczy Alberttel, beleszólt az Ady-vitába (Toll, 1929), ámde magasztaló érvei is Ady kicsinyítését szolgálták; megértéssel közeledett a feltörő fiatal írónemzedékhez, jelszavakat kölcsönzött a népi íróktól, de Gömbös Gyula számára igyekezett szellemi hátvédet szervezni. Egynémely vezércikkével sikerült kivívnia a szociális kérdések iránt fogékony "középosztályi" és kispolgári körökben a "magyar sorskérdések" bátorhangú publicistájának rangját. De a kor válságtüneteivel foglalkozó írásai sehol nem érintik a társadalmi berendezkedés alapjait és jobbára rugalmas tájékozódó készségről tanúskodnak. Sok mindent elárul: az életmű belső tisztázatlanságát fedi fel, a szerkesztésvágyat világítja meg, hogy szociális tartalmú bírálata nem épül hozzá szervesen életművéhez. Regényírói képességeit és színpadi jártasságát több méltán sikeres műve bizonyította, ugyanakkor gyakran dolgozott magasabb becsvágy nélkül, alig titkolt szórakoztató célzattal. Gyakran beérte a romantikus történet, hatásos színezés könnyű eszközeinek alkalmazásával. Az émelyítő érzelgősségbe fulladó szerelmi bonyodalom rajzát éppúgy megtaláljuk művei sorában (Halálos tavasz, 1922), mint a stilizált misztikát, eltökélt titokzatoskodást nyújtó tragikus történetet (Valamit visz a víz, (1928) és az ügyes fordulatossággal, szemkápráztató környezetrajzzal és riportszerű eljárásokkal dolgozó divatregény műfaját (A fegyverek visszanéznek, 1932). Színpadi sikereit is részint a jellegtelen polgári középfajú dráma s a vígjáték és bohózat mutatós formáinak alkalmazásával érte el (A jég-csap, 1923; Hazajáró lélek, 1923; Csillagok, 1925; Világbajnok, 1927 stb.). Zilahy Lajos a hagyományosabb történelmi tudatú középosztálynak és életét, eszméit mozgékonyabban változtató kispolgárságnak az írója, műveiből a magyar középrétegek e századi élete tárul elénk, enyhén csípős társadalomkritika és enyhítő megoldásokat csillogtató, elnéző együttérzés sajátos ötvözetében. Stílusában az impresszionizmus és realizmus eszközei elegyednek; műveiben mindig a színes, érdekes mese kerekedik fölül és a mélyebb mondanivalót gyakran áldozza fel az erotikus színezetű szerelmi bonyodalom kedvéért.

{180.} Első írásai kisebb igényűek, de a maguk műfaji keretében megállják a helyüket: pontos megfigyelés, érzékletes rajz és finom melankóliájú hangulat Jókai és Herczeg követőjének mutatják, de ezt a hagyományosabb előadásmódot az impresszionizmus lágyabb tónusai élénkítik (Szépapám szerelme, 1922; Ezüstszárnyú szélmalom, 1924). A múltról beszél, csupa szelíd jóságot, szépséget lát és idilli tiszta szerelmeket. Igazi mondanivalójához a Süt a nap című színdarabjával érkezett (1924). A Süt a nap a népszínművek modern változata, a társadalmi osztályok közeledéséért szót emelő, korszerű nemzeti keresztény ideológiát színre vivő tézisdráma. Föl kell adni az előítéleteket, mondja a darab, a társadalmi osztályoknak találkozniuk kell, másként az elszegényedett középosztály nem tarthatja fenn magát. Megszépített falukép gyönyörködteti a gyanútlan, elandalító mesére vágyó nézőt, és ez az idillizmus nem idegen a konzervatív "népnemzeti" irány eszmeiségétől, vidék kultuszától sem. Némi reális magva van ennek a darabnak is. A középosztályi életforma megingásának rajzával jelzett valamit a megváltozott történelem, az új korszak valóságos hangulatából is. Az operettszerű idilli könnyűség, paraszthősének eszményítése és a mindent jóra fordító befejezés hamisan csengő idillje azonban a hivatalos politika szellemével hangzott egybe. Ahhoz értett, amihez kortársai közül kevesen: az igazi irodalom látszatával jelent meg, igazat is mondott, de hamis koncepció keretébe ágyazva. A Fehér szarvas (1927) című színműve más oldalról, de ugyancsak a társadalmi beolvadás szükségességét hangoztatta. A dzsentri politika honmentő illúzióit, ábrándosságának öncsaló mivoltát, a nagy gesztusok ürességét mutatta meg, sőt keményen bírálta is, de elnéző, megértő szeretettel, mert ezt az életstílust veszendőségével együtt a magyar faji karakter megtestesülésének vélte. A mulatós, szertelen dzsentrinek mutatós külsőségeit mindig fénnyel vonta be – ebben Herczeget folytatta –, bukásának magyarázatát is rokonszenves emberi gyengékben, a lobbanékony természet, könnyen hívő lélek önmagát pazarló tulajdonságaiban ismerte fel. Tragikussá nagyította azt, ami már rég nélkülözte a tragédia fenségét, egy életforma külsőségeinek elmúlását a sorsdöntő történelmi csapás végzetévé hazudta át. Mélyebbre nem nézett máskor sem, de olykor a felület ábrázolásával is jelezni tudta a magyar társadalom válságjelenségeit. A Fehér szarvas a gavallér és dáridós úri múltat temeti, és a gőgös, hiú ábrándokat megtagadó, az életet elölről kezdő új, dolgos középosztályt eszményíti. Legismertebb műve, A két fogoly (1927) a világháború és a hadifogoly-élet regénye. A hadifogolyélet témája háborúellenességéről, a szenvedőkkel való együttérzésről is számot adhatott – jobbára azonban az idegen helyszínek romantikus felületes színezésére, olcsóbb eljárásaira csábított. Zilahy mértéket tudott tartani, Szibéria (1928) című színdarabja is sok hiteles mozzanatot elevenített fel. A két fogolyban egy fiatal házaspárt szakít el egymástól a háború, Takács Péter orosz hadifogságba kerül, szibériai táborban őrli napjait, Almády Miett egyedül maradva, mind nehezebb viszonyok között vergődik és vágyaiban éli tovább a korán megszakadt házasságot. Majd egy újabb szerelembe sodródik, és távolélő férje is lassan beletörődik sorsába: a két fogolyt kiengeszteli az élet. A regény sikerültebb első része bensőséges hangulattal, érzelmes lírával és finom humorral eleveníti meg a háború előtti évek nyugodt ritmusú, semmitől sem zavart középosztályi életét, a társasági és családi együttléteket, a szokások és formák külső arcula-{181.}tát. Ebben a regényében sem állt szándékában, hogy bensőbb, elemzőbb lélekrajzzal keltse életre szereplőit. Nagyobb igényű korfestés sem vezette, az egyenletes és mindig érdekes cselekmény ingereit itt is többre becsülte. Hőseinek külső viselkedését, mozdulatait írta le, ám így is sok jellemző hangulatot és részletet örökített meg. Nagy hatást ért el vonzó asszonyportréival; az érzékeny, finom és szenvedélyes Almády Miett sorsát, szerelmi vágyakozásait és gyötrődéseit élénk színekkel festette. A regény második részét szerelmi történetté zsugorította, s az előkelő társasági élet tetszetős külsőségeinek, csillogó felszínének és a hadifogoly-élet valóságosabb részleteinek leírásán már nem tudott felülemelkedni.

A Süt a nap és A fehér szarvas a háború és forradalom utáni új helyzetben kívánt irányt jelölő programot nyújtani. De miközben a történelmi ábrándok ellen küzdött, e színdarabok egy újfajta illúzió hirdetőivé váltak, a nemzeti összefogás "korszerű" tartalmát vélték kifejezni. A Süt a nap jelentése azt sugallta, hogy a társadalmat a parasztság romlatlan ereje frissítheti fel, mert igazi élet csak a falun van, ahol mindig "süt a nap"; A fehér szarvasnak meg az a mondanivalója, hogy a dzsentrinek föl kell adnia a történelmi vezetőszerepről szőtt képzelgéseit és a hétköznapokba beilleszkedő dolgos polgárrá kell válnia. Az az óhaj és jóslat hangzik ezekből a művekből, hogy új középosztálynak kell születnie a parasztság jobb erőiből és a történelmi hagyományú dzsentriből, mert csak egy fölfrissült középosztály lesz képes a nemzet létkérdéseivel szembenézni. A szökevény (1931) című regény, mintegy mindeme illúziók létjogát: a társadalmi összefogás és nemzeti egyensúly előtörténetét próbálta ábrázolni a magyar középrétegek e századi életének nagyobb igényű és távlatú rajzában. Ez a regény Zilahy Lajos társadalmi eszméinek, fejlődésről vallott gondolatainak foglalata; tartalmazza mindazt, amit a közelmúlt történelméből összegezett és intelemként a nemzet jövendő lehetőségeiről mondani akart. Komlóssy István a nemesi eredetű vidéki polgárság lázadó, elégedetlen típusát eleveníti meg; azt a réteget képviseli, mely őrzi még 1848 hagyományát, de hangzatos ellenzékieskedéséből már csak parlagias Habsburg-ellenes frázisok teremnek. Az ifjú Komlóssy vállalja apja politikai örökségét; egyetemi hallgatóként a függetlenségi mozgalom soraiban harcol a nemzeti célokért. A fronton is lázadó magatartású, el is veszíti tiszti rangját; a harctérről megszökik, börtönbe kerül, ahonnan majd a forradalom szabadítja ki. Forradalmi szereplésében, csalódásaiban és kudarcaiban az író mondanivalójának lényegét ismerhetjük fel. Komlóssy a forradalom mellé áll, elsősorban azért, mert megvalósítja, majd védelmezi is a nemzeti függetlenséget; híve a társadalmi haladásnak, elismeri egy szocializmussá átértelmezett polgári demokrácia szükségét, mivel ezt a megújulást a történelem amúgy is rákényszeríti az országra. Az írói szemléletből következik, hogy minden bizakodásáért, a nemzet jövőjén aggódó reményeiért nagy árat kell fizetnie. Zilahy magányossá és tragikussá fejlesztette Komlóssy alakját, hogy az ő sorsával igazolhassa regénye eszméjét: 1918–19-ben nemzeti érdek és forradalom nem találkozott, és hősének azért kellett elpusztulnia, mert mélyen és fájdalmasan beleivódott magyarságának tudata. A forradalom kitörését sem a társadalmi feszültségek szükségszerű következményének tekinti az író, hanem "történelmi hegyomlás" eredményének–a forradalmat nem a nemzet vívta ki, hanem a háborús anarchia, a társadalom szétesése csapásként hozta az országra.

{182.} Zilahy figyelmeztetésnek is szánta regénye tanulságát; ezután a szocializmussal már számolni kell, és mivel visszaszorítására nincs mód, szembe kell nézni a történelem elkerülhetetlen fejlődésével, a magyarság sorsát be kell kapcsolni ebbe az új áramlatba. A szökevény az arisztokráciáról is ítéletet formál, giccses mellékízekkel: a forradalom idején Komlóssynak szeretője lesz a szülővárosából ismert, elérhetetlen Palmery-Ahnberg grófnő, miután előbb kastélyukat védte meg lovagiasan a népharag elől, férjét pedig a forradalom börtönéből kiszabadította. A középosztály és arisztokrácia viszonya azonban csak addig tart, ameddig a forradalom rendkívüli ideje ezt lehetővé teszi. Ez a közbeszőtt szerelmi idill elárulja azt a készséget is, hogy Zilahy még úgynevezett komoly mondandói közben sem vetette meg a könnyű sikerrel járó szerelmi szenvedély rajzát, de arról is felvilágosít, hogy az arisztokrácia zárt világának, előkelőségének megcsillogtatása nem mentes a nosztalgia színeitől sem. Zilahy megigézettje az előkelőségnek: noha sok rosszat elmond róla, mégis fölnéz az arisztokráciára is, választékosságát tiszteli, kiváltságaiban maga is osztozna, ha éber tudata nem figyelmeztetné minduntalan a "nemzeti író" álszent kötelességére. Komlóssy mihamar kiűzetett abból a világból, ahova a grófnő szeszélye és az író nagyon is kétértelmű társadalomlátása vitte, hogy mindenből kiábrándultan a megszálló hatalom katonáinak kezétől pusztuljon el. A regény hősében Zilahy "ideáltípusát" mintázta meg; néhol reálisan, másszor csak riportszerű vázlatossággal a nemzetért magát felelősnek érző úri magyar karaktert ábrázolta benne, a középosztály képviselőjét, akit hazafiúi lelkesedéséből és jobbratörő eszméiből a háború és forradalom semmizett ki. Bizonyos mérvű józan szemlélet nyilatkozik meg abban, hogy Zilahy igyekszik számot vetni a történelmi adottságokkal – amikkel a "középosztály" nem számolt és átokkal, nacionalista handabandázással szeretett volna elűzni. De miként hőse, az író is tűz és víz elegyítésével kísérletezett, antagonisztikus "kettős kötöttség" rabjaként: a polgári demokrácia vívmányainak minimumát úgy szerette volna beolvasztani a nemzet életébe, hogy az úri középosztály háborítatlanul megőrizhesse a maga nagyobb jussát. Ezért lett életműve langyos apologetika: szociálisan korszerű szórakoztató irodalom, mely egy többre hivatott író öncsonkító korlátozásait leplezetlenül elárulja. Ez a szemlélet nyilatkozik meg a középréteg sorsával foglalkozó többi regényében is (A lélek kialszik, 1932; A földönfutó város, 1939). Fatornyok című színdarabjának burkolt antifasiszta célzatossága a "Blut und Boden" jelszóval szegült szembe és az igazi hűséget, a szülőföld szeretetét vallotta, de ez a szülőföld s kúriáké és az elveszett ősi birtoké. Ararát (1947) című regénye külsőre nagyszabású korrajz és éles társadalomkritika, a magyar arisztokrácia leleplezése. A regény "kétes realizmusa" azonban, minden látszat ellenére, a felszínen marad, anekdotákat és pletykákat mesél el színesen, ötletesen és nyeglén, nem tartózkodva a pornográfiától sem. Ez a regény, mely nem sokkal az író külföldre távozása előtt jelent meg, egy sokat változó, egyenetlen, a tetszetős elbeszélést, stiláris csillogást, könnyű sikert kereső író akaratlan önleleplezésének dokumenuma lett.