Nyirő József

Indulását nemcsak a tehetséges kezdőnek szóló figyelem fogadta: született elbeszélőként köszöntött be első műveivel az új erdélyi irodalomba. Témavilága, költőien erezett realisztikus látásmódja, ízes, eredeti stílusa keltett {176.} figyelmet; a húszas évek kritikái joggal tekintették a határon-túli magyar próza egyik figyelemre érdemes művelőjének. Kivált a novellákban tűnt ki, később is a kisebb műfajokban mutatkozott erősebbnek, a nagyobb kompozíciókban mindig csak a részletek megformálásáig jutott, az egész anyag fölött nem bírt uralkodni.

1889-ben született Székelyzsomborban – életének alakulását, sok részletét regényei és novellái is előadják. Első kötete, a Jézusfaragó ember (1924) novellagyűjtemény. Már ekkor túlzóan modoros, stílusa helyenként sallangosan népies, s ezt igazában nem szárnyalta túl soha. A Kopjafák (1933) novellái még egyszer megismételték, amit leginkább tudott és ami maradandónak bizonyult, és egyetlen regénye, az önéletrajzi elemekkel átszőtt Isten igájában tudta úgy-ahogy fegyelmezetten és hitelesen összefogni az életlátomást, valóságismeretet és nyelvi jellemzést. Első műveiben több az érték, mint a későbbiekben; pályája inkább hanyatlás, mint előrejutás; önmagának a melodramatikusba és giccsbe fulladó ismétlése és nem írói kiteljesedés. Ami Nyirő József prózájából számon tartásra érdemes, az a Jézusfaragó ember, a Kopjafák és az Isten igájában lapjain mind föllelhető. Az is ugyan, ami bántóan zavaros és hamis az írásaiban. De az első könyvek még új témát, új látást, új stílust ígértek. Nyirő az elsők között szólaltatta meg a székely világot: elsők között beszélt a nép életéről, a táj szépségéről és zordságáról, az ottani élet törvényeiről és a kisebbségi élet valóságáról. Fölfűtött szenvedélye, tragédiára és lírára egyaránt fogékony érzékenysége ösztönösségnek és feladatvállalásnak majdani egységével is biztattak. Igazi fölfedező lehetett volna, ha egyáltalán ismeri a következetesség és az önfegyelem mérsékletét és tehetségének fölvillanó, igazi eredetiségét követi. Ehelyett az áleredetiség csapdájába esett: az egyre kevesebb hitelű tragédiákba vetette magát, "havasi mítoszt" teremtett és a góbéság álnépies cifrázatait hímezgette.

Közszereplése, politikai útja az alkotóéval párhuzamos. Amint a társadalmi helyzet reális fölmérésére készülő prózaíró világa, beleértve talán legtöbb értéket jelentő stílusát is, fokozatosan fölhígul és lesz népieskedőn hangos hivatalos irodalommá, ugyanúgy a társadalmi gondoktól szenvedő, világot megváltani készülő lázadó is a jobboldali politika kiszolgálásáig jut el. 1945-ben elhagyta az országot; Spanyolországban halt meg 1953-ban.

Szabó Dezsőtől szemléleti ösztönzéseket is kaphatott, de észrevehetőbb közössége az expresszionista stílussal. Mindent felfokozva, megnagyítva lát; az élet vitális erőinek himnuszát és tragédiáját zengi. Jelképeket használ és legszívesebben rövid lélegzetű novellába teljes életet sűrítene, az élet és a halál "misztériumát" foglalná. A felfokozottság, a drámaiság mindvégig jellemzi műveit; a nagyság, a különösség, a titokzatosság vonzza, a nagy távlatok izgatják. Van is érzéke a nagysághoz és a szépséghez: a nép sorsára akar fölfigyeltetni, századokat láttatni, de a természet észrevétlennek tűnő neszezéseiben elillanó szépséget is meg akarja örökíteni. Ám ritkán kínál zavartalan élményt. Hangja minduntalan hamisat fog, mert harsogóvá válik vagy túldíszítetté édesedik. Az arányokról nem voltak világos fogalmai, rendszertelenül írt, ötleteknek és megszokott fordulatoknak engedelmeskedett. Legjobbak azok az írásai, amikor nem "nagyot" és "szépet" akar mondani, hanem cicomázás nélkül mesél vagy állapotot, hangulatot keresetlen {177.} eszközökkel rajzol. Az elgondolás legtöbbször nagyobb a kivitelnél; a szándékkal nem tud lépést tartani a mű. Gondolat helyett tirádákat sző műveibe, jellemzés helyett a nyelvi kifejezés expresszív fölajzottságával vagy lírai tónusú rezdüléseivel elégedik meg. Szavakra bízza magát; mikor az életszerű megjelenítésnek, értelmi áttekintésnek volna szerepe. Ellágyulóan érzelmes vagy eget-földet rázkódtatóan nagyarányú, amint kényesebb pontokhoz ér. A magyar szépprózában annyiszor férfi férfinak nem csókol kezet mint Nyirő komor, sors üldözte székelyei teszik, de annyi vér sem ömlik, halál sem esik, mint az ő írásaiban. Egyik oldalon könnyes ellágyulásba olvad a hangulat, a másikon halálramenő küzdelem jelenete tombol. Szélsőségek váltják egymást; remek részeket giccses, fölcicomázott oldalak követnek. Egységes hatást nem is ér el csak néhány novellája; regényeiben is a részletek élnek. Egyik művében eredeti tehetség, a másikban erőt fitogtató dilettáns. Némelykor realista, legtöbbször melodramatikus hangulatok határán járó stilizált népieskedő.

Írásainak az a varázsa, hogy alakjai a természetben élnek, a tájjal benső kapcsolatot tartanak, közel érzik magukat állatokhoz, virágokhoz. Szép oldalakat ír a havasokról, de mindent eltúloz, midőn a "havasok mitológiáját" adja elő. (Havasok könyve. 1937) Titkos kapcsolatokat éreztet s félig babonás-pogány, félig metafizikai-vallásos rejtelembe burkolja a világot. A szegény pásztor előbb a lányt védő bikával küzd meg s csak így nyerheti el menyasszonya kezét; a bűnt elkövető embernek farkassal kell birkóznia, hogy a halálában megbékéljen magával. Kiismerhetetlenséget, végzetszerűséget és tervszerű szándékot egyformán lát a természetben. Némelykor mesei-balladás hang közvetíti ezt a szemléletet, ami alkalmas forma lehet jelképek teremtésére, sugallatok ébresztésére. De az Uz Bencének (1933), a híres tréfacsináló góbé történetének a mókázások némelykor alantas közegében kellene elhitetni a csodát. Uz Bence előbb urakkal járatja a bolondját, kalandos vállalkozásokba bonyolódik, majd egyszerre keresztet ácsol és állatokkal üli körül a havasok pogány misztériumát. Bizonyító józanság szüleménye lesz a csoda, mert Nyirő mindenáron igazolni szeretné, hogy egyszerű havasi embereiben a zord körülmények fönntartották az ösztönös hitet, megőrizték bennük az élet teljesebb átélésének képességét. Panteista, pogány és spirituális eszmék kavarognak Nyirő könyveiben és legtöbbször igaz, amit egyik szókimondó kritikusa fölrótt neki: "Minden, ami szép, nagy, ősi – nála olcsón, tetszetősen, kicsi adagokban kapható".

A természetmitológia nemcsak a tájfestésben érvényesül: a mitikus jelenetek világmagyarázatot sűrítenek, az írói világkép gyújtópontjában állnak. A természetben ismerhető fel a világ lényege: a születés, küzdelem és halál egy felsőbb erő törvényei szerint rendezi az élet dolgait. Panteista és vallásos gondolatot kívánt egyesíteni Nyirő József, midőn természeti és szellemi, ősi és metafizikai elemeket vont össze "élet látomássá", hogy igazolja: az élet több és titkosabb az emberi alkotásoknál, a mitológia fölötte van a társadalmi rendszereknek és egyéb gyarló emberi törekvéseknek. Legszebb bizonyítéka ennek, hogy a bűnösökben, az élet aljára szorultakban is föltámad az emberség, a jóság; bennük sem temetődött el a mindenséget kormányzó isteni erő törvénye. Havasi emberei viszont magukban hordják, ösztöneikben érzik az élet magasabb értelmét – a vén Üdő Márton az áldozófához "naptűzgyúj-{178.}tásra" vezeti az embereket, a tréfamester Uz Bencét áhítatra hangolja a kereszt csodája, ő téríti meg az állatokat és imádkozni tanítja a medvét. Az "ég, föld és élet nagy, nehéz titkait" kereső írások legtöbbje azonban a mitológia tetszetős, hatásos elemeivel, idegborzoló hangulataival éri be és közelébe sem jut az írói szándék tervezte világmagyarázat elhitetésének.

Társadalmi és történelmi regényeiben (A sibói bölény, 1929, Isten igájában, 1930, Az én népem, 1935, Mádéfalvi veszedelem, 1939, Halhatatlan élet, 1940) a mitológia kevesebb szerepet kaphat, mint a havasokon játszódó novellákban vagy az "ellen-Ábel" Uz Bence történetében. A regényekben több a valóságos elem, a tárgy az élet közelibb szemléletére indítja. Az epikus szerkesztés azonban láthatóan idegen területe: a szélesebb formák nyugalmát és következetességét, az elbeszélés és a jellemépítés logikáját nehéz kényszernek érzi. Így lesz A sibói bölény nemzeti hősnek tervezett Wesselényi Miklósából szerelmi kalandok között hányódó, indulataitól elvakított epizód szereplő. Ez a regény, csak úgy, mint a Mádéfalvi veszedelem történelmi freskója, jelenetek mozaikjaira hullik szét. Páratlan írói nemtörődömség mozgatja jobbra-balra a szereplőket és csak néha éreztet valamit abból, amit a tárgy megkívánna: történelmi idézés helyett epizódokat nyújt, kiérlelt koncepcióra ereje nem elegendő. Az Isten igájában még a legegyenletesebb műve. Harminc évet fog át a regény, az önéletrajzot világnézeti és társadalmi problémákba ágyazza. Az "erdélyi" témát legjobban itt közelítette meg; a vállalkozás azonban ismét nagyobb volt, mint a mű: a szándékot nem tudta teljesen meggyőző alkotássá érlelni. Felszínes lélektanra, sablonos megoldásra szép számmal találunk példát, amit az sem ment, hogy az elgondolás vitán fölül tiszteletre méltó. A formális egyház és a szívben hordott igazi vallás ellentétének, a falvak elesettségének, a szegények iránti részvétnek, az illúziók elvesztésének rajza sok helyütt hiteles benyomást kelt.

Nyirő pályáján az Isten igájában volt a fordulópont. Ez után jött volna el az ideje, hogy a szerkesztés munkáját vállalja és kisebb területet mélyebben dolgozzon fel. Erre azonban nem került sor: Az én népem (1995), a Halhatatlan élet (1940) és a színdarabok az anekdotába, rémromantikába lesüllyedő pálya dokumentumai.