Ha a vakondról azt híresztelik, hogy magasabbra száll a sasnál, azt sem hiszik majd el róla, hogy a föld alatt él. Miután a magyar kommunizmus negyven esztendeig csak hazudozott a Szovjetunió nagyszerűségéről, már az igazságot sem hittük el nékik: hogy Szpaszkij valóban zseniális sakkozó, hogy Hacsaturján nagy komponista, s hogy Csehov elbeszélései tényleg csodálatosak. Egyáltalán semmit, azon kívül, hogy Oroszországban élt egy Rettenetes Iván és egy Joszif Sztálin.

A legtragikusabb hatása azonban a most felnőtté váló nemzedékre van e notórius politikai hazudozásnak, hiszen leírják magukban az orosz kultúrát, az orosz népet, és annak adnak igazat, aki megtámadta őket: Hitlernek, a Wehrmachtnak, a Gestapónak, az SS–nek és a Harmadik Birodalomnak. A parancsuralmi rendszerekben való nevelődés örökös rákfenéje, hogy az ifjúkori ellenzékiesség gyakran csak ellenkező előjelű diktatúrák kellékei között érzi otthonosan magát.

Ez idáig csak a horogkeresztek tűntek fel a tűzfalakon, s a pornóképeknek horogkeresztet markoló sasok lettek vetélytársaik a kamaszok fiókjaiban. Ma este azonban kifütyülték Göncz Árpádot, s közben a rosszemlékű zászlókat lengették. Félelmetes emberi tapasztalat, hogy a túlismételt igazság is az ellenkezőjét eredményezheti: sok protestáns pap gyermeke lett istentagadó szülei túlzott vallásossága miatt.