A rendszerváltozás fedőnevével micsoda lármás csürhe mászott itt elő, s ünnepelteti önmagát a magyar zene, az irodalom és a tudomány nevében! Már nem is a középszer, hanem a teljesen névtelen analfabéták és tehetségtelenek hadseregei, akik úgy lopnak, mint a szarkák. Ezek a demokráciáról rikácsoló haszonélvezők megutáltatták a demokráciát a reménykedő tömegekkel, s a jogtiprást és az igazságtalanságot jogtiprással és igazságtalansággal akarják helyrehozni. Az ‘56-os forradalom után felakasztott apjának sorsa senkit nem jogosít fel arra, hogy most a Hilton Szálló éttermében libamájjal és spanyol óborral álljon bosszút, horribilis fizetéseket vegyen fel, kastélyokat építtessen, és rezesbandák gyászindulói közepette takaríttassék el – mindezt persze az állam számlájára. Hogy ötödrangú rádióriporter – a hatalmat megkaparintva – diktátorként viselkedjen most a Rádió nagy öregjeivel szemben, kiknek egyetlen bűnük, hogy tehetségesebbek, mint ő.

A magyar állam átváltozott saját polgáraival szembeforduló, ellenséges erővé, s nem is állam többé, hiszen minden folyékony, nincsen tartása semminek, terület, nép, hivatal, minden csak van, és végtelen közönnyel vegetál, ahogyan tud. S ezért Magyarországon többé törvény és rendelet sincsen számomra a szó klasszikus értelmében, hiszen törvény csak ott van, ahol a törvény védelem is, nem csak támadás. De itt védelmet nem ad többé a törvény, sem hivatal vagy hatóság, csak éppen elrendel, elkoboz, megparancsol valamit. Ezért állandó védekezésben élek, és már kizárólag csak a lelkiismeretemnek engedelmeskedem. Magyarország az intézményesített banditizmus korába süllyedt.

Andrássy út 60. most éppen nincs, de megszületett a hatósági kínzás néhány új műfaja: a rendeleti kegyetlenkedés, a magánéletnek minden elképzelhető, hivatalos módszerrel való macerálása, és a legszemélyesebb hajlamoknak rendőri önkénnyel való idomítása.

S mindeközben az ország nagyobbik része nyomorog. Ingerlően bárgyú propagandaműsorok születnek, amelyek igyekeznek mulatságos színben feltüntetni a rezsim roskatag tehetetlenségét, s derűsen hozzászoktatni az ország népét ahhoz, amitől negyven esztendeje iszonyodik. Mindez persze tagadhatatlanul különb az éjjeli letartóztatásoknál, ám ha a szüleimmel élő, frissen diplomázott mérnök vagy közgazdász lennék, s rádöbbennék arra, hogy fizetésemből tíz-tizenöt esztendős, fullasztó gyűjtögetés után tudnék csak egy kutyaólnak sem elegendő kis beugrót venni, felülnék a Los Angeles-i repülőgépre, amelyre a jegy ugyan három havi fizetésembe kerül, s a visszaút is elúszik, de a hátra lévő ötven év még az enyém. Első időben talán egy kínai halaskofa fölött sínylődnék a padlásszobában, s csipogó filippínók éttermében mosogatnék napi tizennégy órákat, de később letenném a különbözeti vizsgát, és azzá lennék, ami otthon talán soha nem lehettem volna. Azután – úgy 2000 tájékán – hazalátogatnék nagyseggű, örökké fagylaltot zabáló amerikai feleségemmel, s fél utcát elfoglaló luxuskocsimmal, amely körül összecsődülnek a szomszédok. Nyolcvan amerikai tévécsatornától elkényeztetett kislányom unottan nézné Mézga Aladár szocreál csínytevéseit, kisfiam pedig büszkén hadarná az irigységüket palástolni alig tudó nagybácsiknak és nénikéknek: „Én madar szarmazás vadok! Mekjötek a fehervári huszarok...”