1994

Egy esztendő után ismét Olaszország. Valahányszor latin földre érek, mindég fellángol bennem nagyapám vére, s noha a franciákhoz képest kicsit sokat handabandáznak, azért nagyon szeretem ezt a népet. Általában véve szemem számára kevésbé szépek az olasz fiatalok, mint a németek, belgák, skandinávok és a franciák, ám mégis hihetetlen a vonzerejük – minden főúri sasorr mögött egy-egy hajdanvolt cézár utódját vélem sejteni.

Két koncertet adtam: az elsőt egy Milánó melletti műemlék városkában, a másikat pedig a bergámói székesegyházban. Sem impresszáriómtól, sem pedig a koncert szervezőjétől nem sikerült az utolsó percig biztos információt szerezni az első hangverseny orgonájáról, ám mindketten biztosítottak róla, hogy mesés hangszer. Valóban az volt, noha ilyen különös csodabogáron még életemben nem játszottam. Százötven esztendővel ezelőtt építették, a hangja fenségesen töltötte be az ódon templom sötét boltíveit és kupoláit, ám minden egészen másként működött rajta, mint azt idáigi életemben megszoktam. Az első tíz akkord után világossá lett számomra, hogy az eredetileg műsorra tűzött Wagner- és Csajkovszkij-átiratok számításba sem jöhetnek, s olyan műveket, amelyek e hangszeren szépen szóltak volna, növendék koromban játszottam utoljára. A koncert kilenckor kezdődött, s nékem már csak egy órám volt hátra, hogy kiötöljem a műsort. Végül merész dolgot csináltam: közöltem a hangverseny szervezőjével, hogy régi olasz mesterek concertóiból játszom négyet, s utána a közönség által adott témákra improvizálok majd.

– Kik lesznek tehát a szerzők? – vette elő arany töltőtollát galambszürke öltönyének zsebéből.

E beszélgetés a karzat alatti rácsos kapuban folyt közöttünk: ő háttal állt a falnak, én véle szemben – a falon többszáz éves márvány sírkövek voltak. Minthogy régi olasz szerzőktől concertókat sohasem játszottam, művészi révetegséggel a háta mögé bámultam, és felolvastam négy családnevet a sírkövekről:

– Tonelli, Rossi, Calvanetti és Pietrini egy-egy művét játszom el!

Segítettem néki lebetűzni a soha nem létezett szerzők neveit, sűrűn a falra pillantva, majd óra múlva négy barokk stílusú versenyművet rögtönöztem a hangversenyen – hatalmas sikerük volt. Ráadásként gondoltam egy még merészebbet, s bekonferáltam a közönségnek, hogy az első négy concerto mintájára improvizálok egy ötödiket, hasonló stílusban. Ezután eljátszottam Vivaldi d-moll kettősversenyét.

A hangverseny után a városi zenekritikus – öreg, jóindulatú barom – atyáskodva így szólt:

– Szép volt ugyan az ötödik is, dehát azért nyomába sem jöhet az előző négynek.

A szállodába menet a kocsiban elmeséltem impresszáriómnak és Renátának a történetet – olyan röhögőgörcsöt kaptak, hogy felhajtottak a járdára.

S másnap Bergámó, amely várossal ez volt az első találkozásom, mégis egy életre rabjává tett. A fenséges, tölgyfákkal szegélyezett sugárutak (a párisi Champs-Élysée bulvár lehetett ilyen, amikor még nem kopasztották meg a fáit); az elegáns, múlt századot idéző vendéglők és üzletek, az ódon titkokat sejtető vár: oly csoda mindez együtt, hogy az ember legszívesebben egyszer s mindenkorra itt maradna.

Hat óra körül érkeztünk meg a székesegyházba, ahol aznap este az új, illetve újjáépített orgona avatóhangversenyét kellett játszanom, melyet egykoron a legendás virtuóz, (a templom akkori orgonása) Enrico Bossi tervezett, s amelynek játékasztala Donizetti sírjával áll szemben. Hatalmas tömeg gyűlt össze, rengeteg fiatal ült az orgona körül, és valamelyest olyan hangulat uralkodott, mint amilyennek a múlt századbéli Liszt-hangversenyeket képzelem el. Amennyire feszélyező bizonyos országokban – s most elsősorban Németországra gondolok – az a fajta mítosz, amelyet a média fon körém, olyannyira otthon érzem magam Olaszországban: itt az emberek nem hideg csodálattal vesznek körül, hanem egyenesen magukénak tekintik személyemet és muzsikámat. Végre játszhattam Wagnert, Rachmaninovot, Duprét, s nem csak Bachot, mint azt Németországtól keletebbre megkövetelik tőlem. A végén a kedvükben akartam járni, s ráadásként szimfonikus scherzót improvizáltam Lombardia legközismertebb népdalára. Mire a végére értem, az egész tömeg – közel kétezren voltak – amfiteátrum-szerűen körbevette az orgona templom közepén elhelyezett játékasztalát – tapsoltak, öleltek, sírtak örömükben. Ez a közönség nem volt terhes a számomra – hogyan is lehetett volna az? –, és fájt elszakadni tőlük. Szerelmes lettem Bergámóba és a bergámóiakba.

Autóba ültünk, hogy visszatérjünk Biellába, Renáta kis kastélyába. A sztrádán néhány kilométerrel arrébb leállított bennünket a rendőrség. A napok óta tartó esőzések nyomán kiáradtak a folyók, az országutakat és a mezőket ellepte a víz. Teljes tizenkét órán keresztül a sztráda foglyai voltunk. De mégis pillanatok alatt elsuhant: Renáta – aki foglalkozására nézve régész és restaurátor – e tizenkét óra alatt többet elmondott nékem a régi római építészetről, mintha tíz évig ezt tanultam volna az egyetemen.

S aztán valahol mégis megnyitottak egy kijárót, s én még éppen el tudtam érni az utolsó repülőgépet, hogy ne késsem el a másnapi, bécsi koncertet. Olaszország után Bécs és a bécsi közönség eszembe juttatta az egyik francia utazónak a puritánkori Anglia vendéglátási szokásaival kapcsolatos megjegyzését: „Hideg fogadtatás, fagyos hús, jeges társalkodás”.