Tegnap az egyik pesti templomban találkoztam a Kovács-házaspárral, kiket régtől fogva ismerek. ők az élő bizonyítékai, hogy nem csak született felforgatók és forradalmárok vannak, de ízig-vérig alattvalók is; kisemberek, akik vallásos tisztelettel tekintenek feletteseikre, az államra – mindarra, ami hatalmat hordoz, ami hivatalos. Áhítattal töltenek ki űrlapokat, ünnepélyesen rónak le illetékeket, s naptáraik tele vannak főnökeik bekarikázott névnapjaival. Nem tartoznak törvényszerűen a gerinctelen és talpnyaló csúszó-mászók közé: magatartásuk indítéka leginkább a hatalom közelében tapasztalható biztonságérzet, ám képzelőerő híján többnyire ki sem használják az így megszerezhető előnyöket.

Kovácsék a sekrestyében álldogáltak, és a plébánosra vártak, aki éppen mással beszélgetett, s egyszer csak elejtette a cigarettáját. Kovácsné oldalba bökte férjét, és a padlóra mutatott. A plébános úgy huszonnyolc éves lehet, Kovács bácsi hetvenhárom volt idén. Amikor a pap meglepetten átvette, láttam a szemén, hogy hálás a cölibátusért.

Kovács bácsi papucsférj. Sértően komiszkodó, de rejtett irigységet sejtető szó ez. Mintha csak valakit azért gúnyolnánk, mert meleg, de túl szoros télikabátot visel. Igaz, az effajta kabátokban nehéz levegőt venni, felhorzsolják a vállat, és viselőjét nem ritkán ellepi a verejték, ám hűségesen-önzően testéhez tapadva megvédik a vihartól, a széltől és a fagy fogától.

Legtöbbször a féltés és a kisgyermekeknek kijáró óvatos gondoskodás rejlik a házsártos feleségek viselkedése mögött: a fiókáitól megfosztott fészek hulló tollú anyamadarának örökös rikácsolása ez, s még mások kénytelenek a maguk építette szögesdrót mögé húzódni, e megkopott hímecskéket egy látszólag tövises élősövény védi.

Viccek, tréfák, anekdoták célpontjaiként élnek a papucsférjek, szemlesütve, türelmesen. Mert végül mégis csak ők azok, akikért, ha meghalnak, évekig viselik majd a gyászruhát. ők hagynak tátongó űrt maguk után, ha elmennek. S az egykoron zsörtölődő feleségek tartják majd rendben sírjukat a haláluk napjáig, nem a kacarászó vígözvegyek.

Igen, így élnek és halnak ők, az erély és a tekintély lenézett szegénylegényei. A hagyomány szerint a kibírhatatlan Xantippe is kiitta a méregpoharat férje, Szokratész halála után. A cinikusok szerint azért, mert már nem lett volna kivel veszekednie. Ám én hiszek benne, hogy csak azért, mert már nem volt kire vigyáznia.