Nyolc éves lehettem talán, amikor a televízió előtt ülve végignéztem egy zuhogó esős, május elsejei felvonulást. Soha nem felejtem el: Kádár János a tribünön állva figyelte a tömeget, majd egyszerre csak gesztus-értékűen összecsukta esernyőjét és a földre tette – néhány pillanat múlva a többi politikus is kényszeredetten követte példáját. Sokakkal beszélgettem, kik közelről ismerték őt, ha egyáltalán használhatjuk e kifejezést, hiszen roppant zárkózottsága és bizalmatlansága okán szinte senkinek nem adatott ez meg. Nálamnál sokkal bölcsebbek sem mernek határozottan állást foglalni Kádár János politikai munkásságát illetően – csak az értelmiségi középszer vakkantgatja el időnként sommás véleményét –, de azért bizonyos tényeket már most is kimondhatunk: nevezetesen azt, hogy hatalomvágyó és opportunista volt, minek okán lehetett jó politikus, de nem lett nagy államférfivá. Kádár személye egyfajta társadalmi szélcsend szimbóluma volt, s a magyar történelem során a nép legalsóbb tömegei soha nem éltek olyan anyagi biztonságban, mint amelyet e rendszer szociális hálója megteremtett. Ez az elcsigázott öregember sokban hasonlított Ferenc Józsefre, de leginkább személyes tragédiái, és szerény-egyszerű életmódja emlékeztet az agg császáréra, ki összehajtható, tábori vaságyon aludt, ki, ha a levélpapírost nem használta el teljesen, a maradékot letépte és elrakta a fiókba, s aki – mint Kádár is – hitt egy eszmében, nevezetesen a Monarchiában. És ez mindenképpen tiszteletet parancsol, akkor is, ha százötven esztendeje Aradon, és negyven esztendeje a Gyűjtőfogház udvarán végezték ki egy nemzet szabadságának csodaszarvasát.