1995
Levelet kaptunk, benne egy cikk fénymásolatával, amelyet Kovács Sándor írt szentgotthárdi CD-felvételemről az egyik pesti hetilapba. Kovács egyike volt műsorvezető kollégáimnak a Muzsikáló reggelben, ismert zenetudós, akiről csupán azt tudnám amúgy hatalmas zenetörténeti műveltsége ellenére megjegyezni: roppant unalmasak voltak a műsorai. Ennek ellenére szimpatikus egyéniségnek tartottam, és őszintén sajnáltam, amikor egy csurkista szélvihar őt is kisöpörte a Magyar Rádióból.
A Horn-kormány hatalomra jutásakor visszakerült a Rádióhoz, s őt, valamint Battha Andrást szemelte ki Körmendy Ferenc – a rádiózáshoz és a muzsikáláshoz egyformán tehetségtelen, új adószerkesztő –, hogy a Zene Világnapjának délutánján egy órás élő portréműsor keretében megpróbáljanak víz alá nyomni. Már amikor beültünk a stúdióba, akkor éreztem, hogy kicsit olyan helyzetbe kerültek, mint azok a jobbszándékú, hatvanas évekbeli bírók, akik állandóan saját lelkiismeretük, és a titkos utasításokat adó, pártszékházi „K" vonalak között őrlődtek. Battha és Kovács láthatóan szégyenkezett – nagy tudású és jó logikájú embereket mindég feszélyez, ha pozícióban ülő pártmitugrászok napiparancsait kell teljesíteniük, és mindezt csak a mindennapi megélhetés kedvéért.
Bevallom: az elején egy kicsit én is szorongtam, hiszen ez idáig a Szentlélek mindég a megfelelő helyen és időben szólalt meg belőlem, de hátha ezúttal elakadt a Kiskörúton a csúcsforgalomban.
A mérkőzés hatvan percesnek ígérkezett. Nyitókérdésként András – kézben tartva egyik soron következő hangversenyem szórólapját – megkérdezte:
– Xaver, nem tartod nagyképűségnek, hogy az van kiírva plakátodra: „a későn jövők már csak állóhelyhez juthatnak”?
Visszakérdeztem:
– Ne haragudjatok, kedves András és Sándor, de ez idáig hány hangversenyemre jöttetek el?
Beállt a döbbent csend, majd fejleszegetten válaszolták:
– Egyikre sem, sőt bevalljuk, még orgonálni sem hallottunk téged soha.
Ha valaki ugyanis életében egyetlen alkalommal is résztvett a hangversenyeimen, tudhatja, hogy sokszor még az állóhelyekért is közelharcot vívnak. Nem olyan régen az egyik olaszországi koncertem azért kezdődött húsz perccel később, mert még én sem tudtam keresztülvergődni a tömegen az orgonafeljáróig, amelynek minden lépcsőfokán legalább négyen szorongtak.
A mérkőzés lezajlott, s már csak ötvennyolc percnyi kedélyes csevely volt hátra arról, mennyire furcsa is az bizonyos muzsikusok – és valljuk be, többnyire orgonisták – részéről, kik tücsköt-bogarat összehordanak rólam: még büszkélkednek is azzal, hogy soha nem hallottak engem játszani. Ugyanakkor azt állítják, hogy hangversenyeimen csupán azért van teltház széles e világon, mert a média kedvence vagyok. A sorok között természetesen azzal az olvasattal, hogy mindenki, aki részt vesz hangversenyeimen, az botfülű vagy félművelt sznob. Amikor azután egyikükkel-másikukkal valahol megismerkedem, és anélkül, hogy tudná a nevemet, nagyszerűen elbeszélget velem, a végső névjegy-cserekor nem győz csodálkozni, hogy tulajdonképpen mennyire másmilyennek képzelt el engem.
A kezdeti, gyors szópárbajt követően Kovács Sándor már csak azt kérdezte meg tőlem: miért hívom magamat az orgona Horowitzának?
– Közelebb kell menni a plakáthoz – válaszoltam néki –, és el kell olvasni, hogy ezt nem én mondtam magamról, hanem a New York Times kritikusa írta rólam. Őt kérdezd talán meg!
Ezután már meg sem nyikkant. Most, hogy cikkét elolvastam, látom, önbizalma azóta kicsit visszatért:
„Hol van a pimaszság határa? Ha egy huszonéves orgonista – ne kerteljünk! –, egy taknyos kölyök azt hirdeti magáról a plakátokon, hogy ő „az orgona Horowitza”, magyar ember elhúzza a száját. Nagy a mellény, gondolja magában; majd adod alább is, öcskös. Ha ugyanennek a fiatalembernek a lemezén ezt olvassuk: „The Legendary Organist”, már-már bosszankodunk. Szép az öntudat, meg a reklám, mifelénk azonban ez már sok egy kicsit. Lehet, hogy odaát, a tengerentúl, ahol muszáj vigyorogni, meg feldobottnak lenni a nap minden percében, ott elmegy az ilyesmi – mi több: megkövetelik. A régi jó Európában, kiváltképp erre kelet felé azonban viszolyogtat.
No de tegyük fel, legyőzzük ellenszenvünket, s csak azért is megvásároljuk a kínált portékát, hazavisszük, belehallgatunk. Az első reflex szinte biztosan az, hogy máris keressük elő a számlát, gondolván, ezt vissza kell cserélni. Ha törik, ha szakad, vissza a boltba, sózzák rá szépen másra! Bach megszentelt zenéjét ilyen módon játszani, dallamokat szétszedve, nagy ívek helyett apró kis szurkáló pontocskákká aprítva – ez egyenesen elképesztő. Hát szabad ezt büntetlenül tenni a d-moll toccata és fúgával: minden orgonaművek legnépszerűbbikével? Zsörtölődve keressük zsebünkben a blokkot, mert anélkül nem cserél a bolt; káromkodva kutatunk, melyik zsebbe került? Aztán csodák csodája: kissé alábbhagy a duzzogás. Jé, ez tulajdonképpen érdekes, valljuk be szinte szégyenkezve pár perc után magunknak. Soha így még nem hallottuk, de végtére is miért ne? S a cédulakereső buzgalom ettől kezdve lankad, majd szépen elenyészik.
Varnus Xaver, a Budapesten született, Kanadát megjárt, pimasz fenegyerek kétségkívül lebilincseli a hallgatót. Mintha az lenne a legfőbb jelszava: csak azért is. Ha mindenki súlyos veretűnek képzel egy Bach-művet, ő csak azért is könnyednek, szaggatottnak játsza. Valósággal belerúg az évszázados előadói hagyományba. Takarodj az útból, mondja néki. S bár ez a tiszteletlenség fájó, minél tovább hallgatja az ember a felvételt, annál inkább elgondolkodik: vajjon nem épp a tiszteletlenség vitte előre a világot? Hogy szidhatták eleink a neveletlen porontyot, aki a szülői intelmek ellenére lemászott a fáról.
Persze akadnak Varnusnak ötletei, amelyekkel sokadszori hallás után sem lehet megbarátkozni. Amikor úgy állítja be hangszere regisztereit, hogy a dallam nyávogós-vibráló hangon szóljon, fenekelést érdemelne. Ez giccs, fiacskám, sziszegnénk legszívesebben, ilyesmit a kertitörpék birodalmában tehetsz. A legtöbb interpretáció azonban, ha túl vagyunk az első sokkon, üdítően friss szellemet áraszt. A virtuozitás valóban fantasztikus, a ritmusérzék és a hangszínválasztó és -keverő fantázia bámulatos.
Hogy Bach mit szólna mindehhez, ha hirtelen feltámadna – ne firtassuk! Meg lenne ő lepve sok mindenen, ami manapság a zenéjével, nevével szerte a világon történik. Nem lehetetlen, legelébb is azon ütközne meg, mi az ördög ez a híres d-moll toccata és fúga. Ilyet ő nem is írt – csóválná a fejét. S igazat adna annak az amerikai kutatónak, aki újabban váltig azt állítja, ez egy névtelen kismester szerzeménye, ráadásul eredetileg hegedűkompozíció.”
Tulajdonképpen hízelgő rám nézve, amit meglehetősen pimasz stílusban leír. De legalább lenne eredeti! Horowitz – akit New York-i bemutatkozásakor a zongora Paganinijeként reklámoztak – a koncertet követően ezt a kritikát kapta a New York Gazette–ben:
„Horowitz úr káprázatos technikával és lenyűgöző hangszínekkel játszik, dehát azért mégiscsak túlzás azt állítania magáról, hogy ő a zongora Paganinije!”
Napóleon egyik nagy ellenfelének híres badarságát szokás ilyenkor idézni: „Igaz, hogy megnyert szinte minden csatát és zseniális stratéga volt, de hogy nagy hadvezér lett volna? Uraim, kérem, ne tréfáljunk!”