Ma Andrással és Jacksonnal megnéztem kedves torontói mozimban, a Carltonban A halhatatlan kedvest. A film jó, majdnem nagyszerű, de azért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Milos Forman Amadeusa túlságosan is magasra húzta a lécet e filmtípusban, és amelynek átugrása még ennek az alkotásnak sem sikerült. A jól meghatározható alapképlet: végy egy zseniális, XVII-XVIII-XIX. századi muzsikust, hiteles életrajzának furcsaságokból, őrültségekből, misztikumokból való bolháit nagyíttasd elefánttá a dramaturggal; vidd a forgatási helyszínt egy-egy európai városba (Prága többszörösen bevált); a cselekmény unalomveszélyes pontjain dobj be néhány örökzöld melódiát, s máris kész a siker.

Az Amadeust jó tíz esztendővel előtte ugyanebben a moziban láttam Jane-nel és apámmal. A klisé akkor még új volt számomra, s szemfelnyitó erejének hatását a mai napig érzem Mozarttal való viszonyomban, amely a kezdetekben korántsem volt felhőtlen. Mára azonban – Bach mellett – őt tekintem Isten harmadszülött fiának. Milyen különös paradoxon: a kispolgári életformától elszakadni nem tudó, s talán nem is akaró Bach az univerzum gigantikus pátoszából vetítette ki zenéjét, míg Mozart, a szabadlelkű és felvilágosodott kozmopolita mennyire elrejtőzött korának elviselhetetlenül rokokó csipkefüggönye mögé.

Az Amadeus Puskintól való, ha szabad így mondanom, tőle lopta el Forman. Mozartnak, ennek a pimasz kis zsenikölyöknek személyisége sokban emlékeztet Coignard Jeromoséra, Anatole France regényhősére, erre a XVII. századi, szoknyavadász, kártyabolond, kiszámíthatatlan és tévelygő papra, aki mindezek ellenére nagyon szerette az Istent. Mozart leveleit olvasván elképedek. Azt írja: „Nagyon akartunk már szeretkezni, ezért bementünk a paphoz, hogy összeadjon minket, s hogy utána lefekhessünk egymással.” Szavaiból kicsendül remek, voltaireiánus, szabadgondolkodó szelleme, dühe Colloredo Jeromos salzburgi hercegérsek, ez ellen az állat ellen, aki a cselédek között tartotta, mint néhány évszázaddal azelőtt Walter von der Vogelweidet, kinek a hercegi konyhában kellett laknia a kóbor muzsikusok, tűzevők, s a többi mihaszna és vándorkoldus mellett. Imponál nékem pimaszsága és gőgje, mert tudta magáról, hogy kicsoda, s jogaiból egy szemernyit sem engedett. Ugyanakkor meghat végtelen alázata Bachhal szemben. Amikor egynéhány évtizeddel a Lipcsei Kántor halála után felkereste a Tamás-iskolát, a kottatárban már csak Bach motettáinak szólamanyagát találta meg: a partitúra addigra elveszett. Egy tanterem asztalaira sorban lerakta a nyolc szólam kottáját, egész délután futkározott az asztalok között, fejében összeállította a művet, majd este emlékezetből eljátszotta barátainak a Tamás-templom orgonáján és sírt.

Igen, azt gondolom, hogy a tehetség ilyen fokán minden egyéb megbocsájtható és feledhető – egyetlen zseni sem tud őrültségéből kifolyólag akkora kárt tenni az őt körülvevő világban, mint amekkora haszonnal jár a jelenre és a jövőre nézve munkája. Egyetlen zseniről nem tudok, aki művészetével ne fizette volna ki, vagy ne fizette volna túl az emberiségnek a számlát, dühében akárhány ablakot tört is be, alkoholizmusában akárhány báltermet hányt is végig, léhaságában akárhány visszafizetetlen kölcsönt hagyott is maga után, s bujaságában akárhány szüzet rontott is meg. A művészek törött szárnyú angyalok, kik ha akadozva és sok kitérővel, de mégis az Isten felé tartanak.