A cenzor gondolkodásmódjának megértéséhez Ráth-Végh István tanulságos kis francia népmesét írt le:
„Mendegél Jean az országúton, egyszerre csak rettentő sivalkodást hall egy házból: bent egy asszony hatalmas szeleteket vág le kisfia combjából.
– Mit csinálsz, te pokolszülötte asszony? – kérdezi Jean.
– Hallgass, ostoba legény! – förmed rá az asszony – Nem látod, hogy a szabó szűkre szabta a gyerek nadrágját, le kell hát vágnom a combjából, hogy beleférjen!”
Ilyen a viszony a művészetek és a cenzor között: valahányszor egy-egy alkotás nem fér bele a cenzor ideológiai nadrágjába, az mindég a műbe hasít bele, semhogy nadrágját átszabná, vagy kicserélné.
Köteteket lehetne írni a cenzori hülyeségről, amely a legnagyobbakat sem kímélte. Goethe Faustja így sóhajt fel eredetiben: „Hozd el tőle nékem vágyaim harisnyakötőjét!” A cenzor a harisnyakötőt erkölcstelenség-gyanúsnak ítélte, így ezt az elmés változatot szenvedte ki : „Hozz el nékem valamit tőle, hozd el vágyaim karkötőjét!”
A cenzori buzgóság azonban javarészt a politikára mászott rá. A húszas években Magyarországon tilos volt újságban, könyvben leírni Lenin nevét. Ha azonban valaki mégis róla akart értekezni, úgy azt írta: Vlagyimir Iljics. Erről aztán mindenki tudta már, hogy kiről van szó – a cenzort leszámítva. Az egyik fiatal költő egyszer megsokallta a cenzori hatalmaskodást, és kegyetlenül szatirikus verset írt róla. Az újságot azonban meglepő módon nem kobozták el. A fiatalember felhívta a cenzort:
– Mondja, tényleg olyan hülye, és még azt sem vette észre, hogy a gúnyverset magáról írtam?
– Dehogynem, uram – válaszolta nyugodt hangon a cenzor –, de nékem nem a saját személyemet, hanem az állam érdekeit kell védenem!
Erotikus versek, a viccekhez hasonlóan, többnyire diktatúrákban keletkeznek: a lázadás egyetlen eltűrt formája az erkölcstelenség. Az első igazán jelentős erotikus költő az Ezeregyéjszaka Abú-Núvásza volt a nyolcadik században. A hihetetlenül népszerű költő fiatal fiúszeretőket tartott, kocsmázott, kerülte a mecseteket, ám az irodalmat pártoló kalifa mégis megjegyezte róla: „Az igazság mindig kiderül. Eljön a nap, amikor udvari költőmnek, Abul-Atáhijának ezer kegyes himnusza a Paradicsomból nem ér fel Abú-Núvász egyetlen szellentésével a Pokolból.”
S bár nem csak erotikus verseket írt, néhány évszázaddal később a konzervatív történész, Ibu Kallikán szemlesütve vallotta be: „Furcsa, hogy éppen a legdisznóbb versei azok, amelyeket mindnyájan kívülről tudunk!”
Először kamaszkoromban olvastam Abú-Núvász egyik versét, amelyet osztálytársam nyomott a kezembe, indigóval, alig olvashatóan gépelve a ronda, halványszürke selyempapírra:
Levél osztálytársamhoz, a szép Muhammad Ibn Iszmáilhoz
Nézd el, amiért összepofozkodtam
véled múltkor, hogy melyikünk szebb.
Barátaim uszítottak, a disznók. Amit mondtam: mindent visszaveszek.
Ma reggel ott álltam az iskolánál
a sarkon, mikor jönni láttalak.
Néztem öleden a hajlékony ágat, ahogy hintázik köpenyed alatt,
meg vállig érő, mély hajadat,
keskeny csípődet s mikor bementél, tömör
ülepedet. Pihegtem és tarkómtól véknyamig libabőrzött a gyönyör.
Szeretlek. Lényed eleganciája
vonz, nem csak a várható élvezet.
Csodálom szóbőségedet, stiláris tudásodat, meg műveltségedet.
Jöjj el hozzám. Jöjj inkább
ma, mint holnap, de holnap is.
Olyasmire, mit pásztorórának hívnak Bizáncban.
Ajtómon erős a zár. Bármeddig,
akárhányszor csinálhatjuk.
Papád Bagdadból nem lát ide. Ne habozz! Gondolj arra: hány évig vágtázhatunk
még így,
szélfútta, hamvas mellel, rugalmas
és sovány combbal –
mintha csak rászegeztek volna – ifjúságunk elszabadult lován?
Remek és fanyar iróniával figurázta ki a puritán mohamedánokat:
Bűnöztem szóval, tettel,
gondolatban,
de nem voltam sem álszent, sem hamis.
A szegényeknek mindig bőven adtam
alamizsnát s a gazdagoknak is.
Most megtértem. Naponta ötször
járok
mecsetbe s tűröm a szörnyű unalmat
a Paradicsom kedvéért. Fennhangon
könyörgök hozzád, Allah, hogy meghalljad.
Nem vágyom nőkre. Miért is vesztegetném
kevés maradék erőmet reájuk?
Nem nagy bűn, hogy a fiúk vonzanak.
Utcán, piacon bicegek utánuk.
Tudom, sokszor tettem próbára
Isten irgalmát,
mely, úgy mondják, végtelen.
Biztos vagyok, hogy az ítélet napján,
ha végigfutott minden vétkemen,
mindjárt megbocsát. A Korán ígéri,
hogy bor
patakszám folyik fent az égben.
Sima testű kölyköket ölelek
majd a pázsiton és félszemmel
lenézek
a pokolra, hol a hipokriták meg
a síita eretnekek égnek.
Paul Verlaine a XIX. század anakronisztikusan rokokó poétája volt: brutális és alkoholista börtöntöltelék, s egyúttal a világirodalom egyik legnagyobb költője „Les sanglots longs / Des violons / De l’automne / Blessent mon cœur / D’une langueur / Monotone.” ("Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón") kezdetű versével. Ugyanakkor szemrebbenés nélkül írta meg High life című költeményét – éppúgy nem találta szégyenletesnek, mint Apollinaire a Tizenegyezer vesszőcsapást, amelyet – noha álnéven adott ki – mindenkinek büszkén mutogatott.
A kisleány kíváncsi: két ujjhegyével
tartja,
mert azt hiszi, pisálni készül a kölyök farka.
De az feláll. Húzigálja – csak
tízéves, Úristen! –,
s hogy nyögdicsél a drága, míg jobbra-balra spriccel.
A lány bámul: nem sárgás, fehér
tejet eresztett.
Lehajtja hozzá száját, megkóstolja a nedvet.
Ne büszkélkedj, fiacskám, ne
mondd ezt élvezetnek.
Pajtásod többet használ, kivel a rétre mentek.
Elfeküsztök az árok legalján,
komisz kölykök,
gyorsan le a nadrágot, dugjátok ki a pöcköt,
szívd őt meg, de a spermát tartsd
vissza, mert így kéjes,
mikor két suhanc egymás tátott szájába élvez.
S hogy ennél jobb már nincsen?
Van! Osztályodban negyven
bugris jár, egy-egy frissen meszelt, ruganyos seggel.
Menj egyikkel a pajta mögé, állítsd
négykézláb,
fektesd a fűben hasra, guggoltasd, mint a békát:
térdelj mögéje szépen, húzd szét
farráncát, lődd meg.
Azt érzed, hogy az égben vagy és szárnyaid nőttek.
Vagy te feküdj le s hagyd, hogy
ő fúrjon meg fardombod
tövén – nem élt még taknyos, ki erre nemet mondott.
S a lánykák! Most bérmáltak:
nagyszámú a rokonság,
mind vétkezni kívánnak – és nővérkéd, húgocskád!
Csináld velük akárhol, találsz
csűrt, padlást, kertet
dosztig – csak ne az ágyon, mert ezzel gyanút keltesz.
Hanyatt fektesd az édest. Két
lába között árok.
Azt nem kell keresgélned: szabad szemmel meglátod.
Oda, fiam! Előlről nyomod be.
Használj némi
erőszakot először. Tudja meg, ki a férfi!
A lányság között gyorsan veszik
neszét hírednek.
Jönnek hozzád csoportban, s akikkel egyszer tetted:
mind utánad szaladnak s repetálnak
belőle.
Ezt meg ne gyónd a papnak, mert ideges lesz tőle.
