Gulya Gyöngyösön született a hetvenes évek közepén, szülei a zene világától a legmesszebb álló vendéglősök. A híres gyöngyösi zeneiskola után felvették a konzervatórium zeneszerzés szakára, s tizenhét esztendősen megírta kantátáját, zongoraversenyét, valamint miséjét, kórusra, két zongorára, orgonára, ütősökre és fúvósokra. Minden bizonnyal rájött, hogy a jussát követelő tehetség jogán lehetetlen áttörnie a muzsika birodalmát Cerberusként őrző zenei aprószentek elutasító gyűrűjén, így egymásba font karjuk alatt lopakodott be: műveivel a hóna alatt beállított a Népszabadság szerkesztőségébe, és egymillió forintot kért a bemutatóra és a CD-felvételre. S itt kezdődött a kilencvenes évek magyar zeneéletének talán legszebb tündérmeséje: a kiadó rögvest megadta a pénzt, s a próbák elkezdődtek.
Robi a Művész kávéház márványasztalánál kért meg, vegyek én is részt a produkcióban: nevem kiírása sokat fog segíteni. Néhány héttel később egy pénteki éjjel vettük fel a műveket a Zeneakadémián. Én másnap hajnalban koncertezni indultam Németországba, s amikor a szerdai bemutatóra visszaértem, már kapható volt a lemez. (A művek zajos és megérdemelt sikert arattak, annak ellenére, hogy én néhány ütem kihagyása miatt öt perccel korábban fejeztem be az utolsó tételt, mint zenésztársaim.)
A művek feltűnése kettéosztotta a zenésztársadalmat. Robi gyorsan elnyerte közönsége szívét, s a magyar zeneszerzők nagy része fújtatott haragjában: Magyarországon nemigen bocsájtják meg, ha valaki önmagát meg tudja váltani. A leghangosabban azok nyavalyogtak e bégető csürhéből, akik már működésük kezdetén bevezették zenepótléknak a lármát, s egész idáigi pályafutásuk során új kifejezések kereséséről papoltak, noha már régen nem volt mit kifejezniük. Egészen tűrhetetlen muzsikájukra csak az lehetne a mentség, ha zuhanás közben a zongora billentyűibe kapaszkodnának. Amúgy nagyon meg vannak elégedve önmagukkal, és a mundér becsülete kedvéért szapora nyelvcsapásokkal nyaldossák egymás fenekét tanulmányokban, méltatásokban, előadásokon. A nagyközönség pedig – akit kineveztek zeneileg elmaradott káposztafejeknek – előbb csodálkozik, azután unatkozik, s legvégül nem megy el a koncertekre. A legrémesebb azonban az, hogy ezek a zenei banditák magukkal rántják a rossz hírbe azokat a zseniket is – s itt Hidas Frigyesre, Farkas Ferencre és Kurtág Györgyre gondolok –, akik balszerencséjükre egy időben élnek velük.
Legfőbb vádjuk az volt Robi ellen – mert azért a tehetségét nem merték kétségbe vonni –, hogy sok ötletet ellop a nagy zeneszerzőktől, s halmazati vádként ráakasztották, hogy pimasz. Ez utóbbival érdemben nem foglalkozom, mert Mozart pimaszságát, hogy szinte már csecsemőkorában operát írt, nemigen lehet fölülmúlni. Dehát ezek a sarlatánok milyen jogon várják el egy tizennyolc esztendős szerzőtől, hogy rögvest megtalálja saját egyéniségét: a fiatal Bach prelúdiumai és fúgái a megtévesztésig hasonlítanak Buxtehudééra, Mozart első műveit aligha lehet megkülönböztetni Haydnétól, Karg-Elert pedig élete végéig nem gyógyult ki Regerből, aki bebizonyította, hogy Bach még Wagner után is képes újat mondani.
Ne törődj a hülyékkel, Robi! Hidd el, kisujjad körme mocskában is több tehetség van, mint ezekben összesen. Tudd meg, hogy Antalffy, Bartók, Farkas és Kistétényi Melinda óta kevesen tudtak olyan varázslatos, impresszionista fény-árnyék hatást létrehozni a harmóniákban, mint Te. A magukat zenekritikusnak nevező konzervatív vénemberek fincsorkodásán pedig kacagj: egyetlen szerencséjük, hogy Bartók és Kodály már nem él: vasvillával kergetnék ki e basáskodó, s nem oly régen még pártintenciók szerint kritizáló kontárokat a szerkesztőségekből.
Győzni fogsz, mert a zene szelleme Benned él, és soha ne felejtsd el a vén Lipcsei Kántort, akinek olyan sok baja volt a tehetségtelenekkel és a feletteseivel, s akinek hallatán Debussy így sóhajtott fel: „A zeneszerzőknek, mielőtt munkához ülnek, fohászkodniuk kellene az öreg Bachhoz, a zene Jóistenéhez, hogy óvja meg őket a középszerűségtől”.
