Eszembe jutott az a különös történet, amely ehhez kötődik. A hangverseny előtt néhány nappal feleségemmel kettesben sétálgattunk a sírkertben. Szeptember vége volt és az a fajta ősz, amelyről közepes tehetségűtől délebbre fekvő költők legalább hat verseskötetet szoktak teleírni. Ahogy elhaladtunk a hatalmas kriptacsarnokban, tűnődve kérdeztem a soronkövetkező, üresen tátongó sírbolt előtt:

– Ide vajjon kit fognak temetni?

Három nappal később ezredik hangversenyemet csöndben, barátok között szerettem volna megünnepelni. De valamelyikük hosszú cikket írt az egyik torontói napilapban, így aztán a bensőséges ünnepből nem lett semmi: több mint ezer ember jött el a koncertre. A koncertet követően majd félórán keresztül osztottam az autogramokat azokra a csinos kis képeslapokra, amelyet erre az alkalomra nyomtatott ajándékként egy nyomdász ismerősöm. Már készülődtünk, hogy elinduljunk a díszvacsorára, mikor hatalmas csattanást hallottunk az utca felől: a templomtól néhány méternyire a keresztútnál két kocsi ütközött össze. Rettenetes volt a mindenfelé heverő emberi testek véres látványa. Ahogy közelebb léptem, földbe gyökerezett a lábam: az egyik gőzölgő kocsi félig nyitott ajtaján egy fiatalember élettelen teste lógott ki. Véres ujjai között ott szorította fényképemet – egyike volt azoknak, akik néhány perce még sorban álltak előttem. A rendőröktől megtudtam a fiú nevét: Christiannak hívták. Másnap az újságban megjelent a baleset híre, és ekkor elhatároztam, hogy részt veszek a fiú temetésén. Négy nappal később temették a Mont Pleasant temetőben – ő került az üres sírhelyre. De az igazi döbbenet hátra volt még. Ahogy a szertartás befejeződött, a kőművesek felemelték a hatalmas márványlapot, hogy letakarják a már befalazott üreget. A márványlapra a fiú neve alá odavésték születési idejét is: 1964. április huszonkilenc. Egy napon született velem. Évekig nem tudtam napirendre térni e történet felett, csak akkor, amikor először sejtettem meg a titkos összefonódások és egybeesések hátborzongató és lenyűgöző világát.