Egy barát elhozta nékem egykori tanárom, Lehotka Gábor egyik mostanában játszott koncertjének felvételét. Lehotka ha nem is tehetséges muzsikus, de jó mesterember: hatvanas években felvett első Bach-lemeze bizonyára fennmarad majd életművéből. A nyolcvanas években aztán elindult lefelé a lejtőn, s innentől kezdődően minden, amivel nevét fönn akarta tartani, már csak olcsó hatásokra vadászó, üzleties kísérletnek sikeredett csupán. E hangversenye meghatóan és szánalomra méltóan ügyefogyott. Különös, hogy egy művész, ki ennyit tanult és hangversenyezett, ilyen döbbenetesen szegényes erőfeszítéssel fejezi be pályafutását. Persze, a visszavonulás művészete csak a királyoknak adatik meg, akik szemérmesen elbúcsúznak, mikor érzik, hogy elfogyott erejük. Arthur Rubinstein kilencvenegynéhány esztendősen így köszönt el búcsúhangversenyén a közönségtől: „Azért nem adok több koncertet, mert a billentyűket ugyan még megtalálom, de a zongorát már nem.”